5/26/2014

Újabb mérföldkő


Nagyon nehéz héten vagyok túl. Lelkileg újabb fordulóponthoz érkeztem. Szétfeszített, robbant és úgy érzem, hogy ez még csak a kezdet. Újra próbára tesz az élet és arra sarkall, hogy nagyon menni kell tovább. Nem véletlenül mantráztam ezt az utóbbi egy hétben minden nap, minden napszakban, de még futás közben is. Valami átment rajtam, s újra felbolygatta azt, amiről azt hittem, hogy már megoldódott. Magamra maradtam vele… Csak lassan tisztult ki a kép, s álltak össze a gondolatok arról, hogy miért is kellett újra átélnem ezt az állapotot. Sokat meditáltam és próbáltam a gyökerekig visszamenni, hiszen a körülmények most adottak voltak, időm volt, talán túl sok is. Nem véletlenül szólt arról a szerdai bejegyzésem, amiről. Onnan üzentem magamnak és azoknak, akik hozzám hasonlóan megrekedtek és nem látnak kiutat. Valahogy én is így érzem magam, amikor nem tudok megoldani valamit, s hiába minden korábbi igyekezetem és segítség, mégis más megoldásokat kell keresnem.
Én döntöttem: Tovább! És nem ott, ahol most vagyok. Nem abban az állapotban. Mert a java még csak most jön, nehéz hetek jönnek mától.


Végigvettem az utat, amit idáig bejártam. Nem is tudom miért, de valami azt súgta, hogy ezt kell tennem. Az ilyen csak úgy az egyik pillanatról a másikra történik, s mindig ezek a spontán dolgok, megérzések segítenek a legtöbbet, ezek visznek előre. Kinyitottam a rózsás dobozt, a kedves emlékek kincstárát. Mert nem csak lelkem mélyén őrzök belőlük, de vannak olyan tárgyak, amelyektől nem tudok és nem is akarok megválni. Hozzám nőttek és mindig örömkönnyeket csalnak a szemembe. Jó megőrizni őket, néha leporolgatni és beléjük szippantani, közben becsukni a szememet és már jönnek is a gondolatok: Rengeteg csoda történik velünk életünk során, amikért érdemes volt megszületnünk.  Mégis inkább a rosszakra koncentrálunk, s még rosszabbakat vonzunk be általuk. De nehogy már ezek határozzák meg az életünket! El velük, nincs szükség arra, hogy ezek befolyásolják a mindennapjainkat! De ha már engedtük, hogy elcsábítsanak és beférkőzzenek oda, ahol nincs keresnivalójuk, akkor legalább próbáljuk őket a helyükre tenni, mert hamar megszokjuk és észre sem fogjuk venni, hogy mennyire rossz hatással vannak ránk.



És hogy miket is találtam a dobozban? Sok kedves emléket. Rögtön ott van két pár aprócska cipő, kicsi Kisztike első cipellői, amelyekben elindult felfedezni a világot. Mindennek a kezdete, amikor még játék volt az élet és egyszerű, tiszta, tökéletes a maga módján. 



De ott lapul egy rakás oklevél, mert van belőlük bőven. A tanulásban való kitartásom bizonyítékai. Akkor még könnyen vettem az akadályokat, s minden sokkal egyszerűbb volt. Nem volt kérdés, hogyan tovább, mert csak egy út létezett: megállás nélkül előre, ha kell tűzön és vízen át. Ott vannak a verseim, több mint száz. Egyesek csak az iskolai faliújságon lógtak, egyikkel versenyt nyertem és egy másik pedig bekerült az egyik egyetemi újságba is. Akkoriban sokkal könnyebb volt a költészet által kifejezni örömem, de legfőképpen bánatom, mint szóban. Ezek a költemények rengeteget tudnak mesélni…



A legszebb emlékek azok a szerelmes üzenetek, versek és levelek, melyeket a későbbi Mr. Big írt nekem. Köztük sok saját verse is. Akárhányszor olvasom ezeket, mindig mosolyt csalnak az arcomra, felragyognak a szemeim, szívembe újra melegség költözik és boldogság jár át. Szívből jövő és a lelkemet még a mai napig is megérintő szavak, amelyektől kellemesen borzongok.


Milyen jó is nekem…- azonnal végigfut a fejemben ez a gondolat. Mégiscsak jó nekem…- és hirtelen értelmet nyer minden vívódásom, a bennem oly régóta zajló küzdelem. Azon kevesek közé tartozom, akiket nagyon mély és tiszta, őszinte szerelemmel szerettek és szeretnek a mai napig.  Lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy itt a helyem, mégis mindig valami másra vágytam. Emlékszem, hogy pár éve még bármit megadtam volna azért, hogy békés, nyugodt, szeretetteljes, őszinte és odaadó, valamint feltételek nélküli kapcsolatban éljek. Észre sem vettem, hogy ezt sikerült elérnem, pedig hát működött a vonzás törvénye.
És biztosan sikerült? Egyszer fent, másszor lent, állandó mozgásban vagyok.
Mégis akkor mit keresek(még) ? Máshol keresem azt, ami hiányzik, mert máshol hiányzik az a valami. Magamban. Az állapot, amiben azt csinálom, ami előrevisz, ahol azzal foglalkozok, ami örömet okoz. A saját életemet szeretném szeretni, sőt tovább megyek, szeretnék beleszeretni végre az életembe. Olyan életet tudni magam körül a saját főszerepemmel, ami pótolja azt a hiányt, amitől már szenvedek. Talán ennyit szeretnék, talán… Mert mindenki szeretné valamilyen módon megvalósítani önmagát és közben abban a tudatban élni meg a napjait, hogy mégis jó, amit csinál, mert az hasznos és értékes.


Szerencsére sok jó dolog is történt az elmúlt napokban, amelyek erőt adtak és újra felnyitották a szememet. És amikor hallgattam másokat beszélni a saját problémájukról, ismét megállapítottam azt, hogy itt, ahol most tartok, nem is olyan rossz nekem még életem legnagyobb megoldatlan rejtélyével sem, amin sem én, sem más nem tudott még segíteni.
Hálás vagyok mindazokért a pillanatokért, amelyeket átéltem; azokért az élményekért, amelyektől gazdagodtam, és azokért a keserves állapotokért is, amik által fejlődtem. Itt tartok most: reményekkel telve, bizakodva, álmaim kapujában…


Tedd azt, amit a szíved súg, ahová az érzéseid vezetnek! Hallgass a megérzéseidre és figyelj oda azokra a képekre, amiket az univerzum küld feléd! Ezek vezetnek az utadon, feladatod van velük, akárcsak magaddal. A lehetetlenben is meg kell látni a lehetőséget és a legjobbat kell kihozni belőle. Ha állandóan csak a problémákra gondolunk és ismételgetjük azokat, mert ez és az, ezért és azért nem jó, stb., akkor csak megerősítjük azokat. Lassan mélyen gyökeret vernek bennünk, s nehezen szabadulunk tőlük. Lazítani kell az évek óta feszítő görcsökön. A magunkra szánt idő mindig nagy értékkel bír. A saját erőinkre kell hagyatkoznunk, rábízni magunkat és tenni a dolgunk! Menni előre az álmaink után, s nem az árral úszni mélyebbre! És közben nem kell azokkal a véleményekkel foglalkozni, amelyek csak visszafognak és visszarántanak a földre! Olyan emberek állnak mögöttük, akik talán irigyek ránk, akik félnek változtatni és közben lopva minket figyelnek, kritizálnak csak azért, mert ők nem merik megtenni azt, amit mi már megtettünk.

Celine mindig erőt ad nekem ezzel a dallal: That's the way it is...






5/21/2014

Akkor is menni kell tovább!


Mindannyian más-más gondokkal küzdünk önmagunkkal kapcsolatosan a mindennapokban és egész életünkön át. Megállás nélkül tesszük ezt. Azt tanultuk, hogy mindenért és mindennel meg kell harcolnunk ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat. A legtöbb ilyen harcot magunkkal vívjuk, amikor többek, erősebbek, és bátrabbak szeretnénk lenni. Sokszor kétségbeesve kapálózunk, máskor pedig hamar feladjuk. Néha pedig csak várjuk, hogy valaki segítsen és megoldja helyettünk a problémáinkat. Majd miután már megint padlóra kerültünk, úgy döntünk, hogy fel kell állnunk, mert hideg, mert elvonja tőlünk az energiákat, rosszul érezzük magunkat benne. Folytatjuk utunkat az ismeretlenbe.


Én a legtöbbet a testi- lelki egészségemért harcolok. Tulajdonképpen évek óta ez tölti ki a gondolataim nagy részét. Akik ismernek, pontosan tudják milyen kemény küzdelem ez. A lelki problémák ugyanis testi tünetek formájában is jelentkeznek. De ezt sokan mások is tapasztalják magukon. Legtöbbször az érzéseink, a gondolataink betegítenek meg minket. Jelzések sorozata, hogy valamit nem jól csinálunk. Valami bent elromlott, s meg kell javítanunk. Sosem késő belevágni. Nem lehetetlen kikerülni ebből a kínos és fojtogató rabságból; igazán eltökéltnek kell lennünk ahhoz, hogy tényleg akarjuk a változást. Kitartóan végig kell járnunk az utunkat. Nem szabad arra várni, hogy más oldja meg helyettünk a gondjainkat, kezünkbe kell venni az irányítást. Felelősek vagyunk magunkért. Hiszen az élet sokkal több annál, mint betegség, szenvedés, félelem és önsajnálat.

Sokszor elkeseredünk azon, hogy a problémák visszatérnek, vagy rosszabb esetben csak halmozódnak és lassan felemésztenek belülről. Talán mert valamit még mindig nagyon rosszul csinálunk.
Ilyenkor újra meg kell állnunk befelé nézni és feltenni pár kérdést magunknak: Már megint miért komplikáltam túl mindent? Miért gondoltam bele többet, mint amennyiről szólt? Miért hagytam magam eltéríteni?
És ha megvan a válaszunk, már tudjuk, hogy mit kell kiiktatnunk az életünkből. Rossz, berögzült szokásokat, valamint olyan embereket, akik lehúznak, akik visszafognak és kihasználnak. Ezek azok a mumusok, amik megbetegítenek, ha hagyjuk magunkat. Meg kell köszönnünk nekik azt, hogy mellettünk voltak és el kell engednünk őket. Így kell ezt tennünk az érzéseinkkel, a múltunkkal, a rossz munkahelyünkkel és a betegségeinkkel is. Senki sem mondja, hogy könnyű, de meg kell próbálnunk! Az egyiket a másik után lassacskán helyére tenni, megoldani.



Én magam is túl sok jelentőséget tulajdonítok olyan dolgoknak, amikkel nem is kellene foglalkoznom. Tragikusan fogom fel a körülményeket. Ilyenkor eltávolodok magamtól és attól a céltól, amiért elindultam azon a bizonyos úton, amit úgy hívnak: Élet.
Többször estem már ezekbe a hibákba és észre sem vettem, ahogy sodródtam az árral egyre bentebb, egyre mélyebbre. Hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam a gondok és mivel hajlamos vagyok mindent túlkomplikálni, igen jó táptalajt teremtettem számukra. Egy idő után már ők irányítottak engem és tudtam, hogy hiába keresek kibúvókat és bűnbakokat, nem háríthatom a körülményekre és más emberekre a saját problémáimat, mert én magam teremtettem azokat. Teret engedtem nekik, túlságosan hagytam magamat befolyásolni annak ellenére, hogy a híres makacsságom határt szabhatott volna nekik. Biztos szabadságolta magát akkor! J 



Feleslegesen rágódtam a múlton, s fel is hagytam ezzel már egy ideje. Semmi értelmét nem láttam, hiszen nem vagyok időutazó, hogy megváltoztassam. A jelenlegi problémákra szánt energiáim talán nem hiábavalók, mert egyszerűen muszáj bevetni őket ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Nem elvesztegetett idő, ha magammal foglalkozok. A szeretteim már sokszor hallották tőlem ezt a mondatot: Én vasból vagyok! Addig ismételgetem, hogy el is hiszem és sikerül majd bárhonnan is felállnom. Nem nyugszok, sosem elégedek meg addig, amíg el nem érem a célomat. Van bennem valami megmagyarázhatatlan eredetű és mennyiségű energia, ami nem hagy pihenni. Ez hajt előre, s mindig odasúgja a fülembe azt, hogy: Akkor is menni kell tovább, akármilyen nehéz és fájdalmas. Sosem szabad feladni!
Ha mégis visszamehetnék az időbe gyermekkoromig, azt tanácsolnám az akkori önmagamnak, hogy ne teremtsek magamban feszültségeket azzal, hogy folyton a problémákon agyalok, azokkal újabb gondokat kreálva magamnak, mert csak megbetegítenek. Bár megtehetném ezt!


Ha képes vagy arra, hogy megteremtsd ezeket a problémákat, akkor arra is, hogy leküzdd azokat. Lehet, hogy most nehéz, mert semmi sem olyan, mint vártad, mert még nem oldottad meg, pedig minden erőddel harcoltál. De minden nap új lehetőség kínálkozik arra, hogy elérd a célodat és közelebb kerülj a gondok gyökeréhez. S ott találod majd a megoldást is.



Akik lelkük vágyát követik, útjuk során folyamatosan kérdéseket tesznek fel maguknak, és amikor elindulnak az úton, hamarosan szembeköszönnek a válaszok is. Több dolgot mélyen megtapasztalnak, fejlődési ugrások kísérik útjukat. Mindenképpen megéri változtatni.
Indulj el, ne félj, mert akármilyen rögös is az előtted álló út, reménnyel van kikövezve, apró csodákkal, amik segítik utadat ! Bízd rájuk magad és ne a félelmeid vezessenek! Azok bizony nem visznek előre, csak hátráltatnak és gúzsba kötnek, energiát vesznek el tőled, belőled.
Nincs mitől félned, hiszen az élet úgyis azt hozza majd az utadba, ami a segítségedre lesz. Akármilyenek is most a körülmények, ne add fel! Adj esélyt magadnak, hogy a végén majd büszkén elmondhasd, hogy te megpróbáltad, mert tényleg nagyon akartad és végigjártad az utat!





5/18/2014

Szükségem van rá...


Számtalan emberrel találkozunk életünk során, s egyesek olyan hatással vannak ránk, hogy akár a jövőnket is meghatározhatják. Olyan pluszt, olyan érzéseket adnak, amikre mindig is szükségünk volt, s addig a találkozásig kerestük.
Az ilyen pillanatokért érdemes élni, mert erőt adhatnak a mindennapokban. Feltöltenek energiával és táplálnak. Kellenek az ilyen érzések mindig, életünk minden szakaszában.

Nálam egyszerre három alkotás is szerepel a legszebb és legromantikusabb filmek listáján. Ez a Before trilógia. Biztosan sokan ismeritek őket: Mielőtt felkel a Nap(Before Sunrise) , Mielőtt lemegy a Nap
(Before Sunset) és a Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight) . Akárhányszor beléjük botlok, mindig nagy hatással vannak rám.



Az első rész különösen tetszik az első perctől kezdve. Jesse ( Ethan Hawke ) a jóképű, sármos amerikai srác egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedik a francia Celine-nel (Julie Delpy) és végeláthatatlan beszélgetésbe kezdenek. Az első pillanattól kezdve érezni, hogy ez több mint egy ismerkedős, laza beszélgetés, és ezt tudják ők is. A lelkük szorosan összefonódik. A bécsi éjszakát együtt töltik bejárva a várost, végigbeszélgetve, teljesen egymásba bonyolódva. De szerelmük nem teljesedhet ki, mert napkeltekor el kell válniuk.



Kilenc év elteltével (a második film) újra találkoznak Párizsban, ahol Jesse éppen a legújabb könyvével turnézik. Írt egy könyvet Most címmel, amit a Celine- nel való találkozása ihletett meg. A harmincas éveik elején járnak, van miről beszélgetniük, de akárhol is tartanak az életben akkor, újra felerősödik bennük az érzés egymás iránt.



Kilenc év után is vonzódnak egymáshoz. Jesse megnősült, van egy fia, de nem érzi jól magát a házasságában és azért írta meg azt a könyvet, mert titkon azt remélte, hogy találkozhat még a francia lánnyal. Celine sem elégedett a saját életével, így ezt is kibeszélik. Rengeteget beszélnek ebben a részben is.



A film végén már Celine lakásán vannak, egyre jobban összegabalyodnak az érzelmi szálak, s amikor Celine arra utal Jesse-nek, hogy le fogja késni a gépét, ő csak annyit válaszol: Tudom. És itt vége is a filmnek.
Mindenki azt gondol bele, amit akar. Majdnem hogy lezáratlan marad. A nézőkre van bízva a folytatás: vajon kiteljesedik-e ez a kitörés előtt álló szenvedélyes szerelem köztük, vagy fontosabb visszatáncolni Jesse-nek az amerikai kapcsolatába és feladni az igazi szerelmet. Vajon mi hogyan döntenénk a helyében?




De megtudjuk a következő részben: Újabb kilenc év múlva már házasok és van két ikerlányuk, akik Celine lakásán fogantak a második rész végén. A mesés Görögországban játszódik. A szerelemről és az élet dolgairól beszélgetnek, visszaemlékeznek arra, hogyan találkoztak tizennyolc évvel ezelőtt. Amikor végre kettesben lesznek, újra olyanok, mint régen. Még mindig nagyon szeretik egymást, szerelmesek, de félnek, hogy ez az érzés megkopott bennük, elhalványul és akkor elviselhetetlen lesz. Sokáig vitáznak a kapcsolatuk jövőjéről, a félelmeikről. De mivel szükségük van egymásra hamar kibékülnek.



Egy tökéletes és izgalmas, nagyon különleges kapcsolat elevenedik meg a szemünk előtt mindhárom részben. Olyan, ami után sokan vágyakozunk.
Azért is tetszik az első két rész sokkal jobban, mint az utolsó, mert van valami sejtelmes, valami varázslatos és megmagyarázhatatlanul vonzó abban, ahogyan megismerik egymást. Megállás nélkül beszélgetnek, s többször nagyon közel kerülnek egymáshoz. Majd felrobbannak, mert legszívesebben azonnal egymásnak esnének, de csak húzzák, halasztják. Tovább küzdenek magukban, magukkal és egymással. És pont ez adja meg a varázsát az egésznek. Cseppet sem unalmas, mert hiába fogják vissza magukat, a szenvedély nyilvánvaló. Töményen áthatja az egész filmet.
Ez az, ami engem is mindig rabul ejt.  Mert én is ezt szeretem. Szeretek olyan lenni, mint ők; kerülgetni, elhúzni, találgatni, küzdeni. Mert így izgalmas és eufórikus.


Az első rész már évekkel ezelőtt megihletett. Van valami csodálatos abban, amikor egyre jobban vonzódnak egymáshoz; a pillantásaikban, ahogyan titokban egymást figyelik, és amikor megszületik bennük az érzés: Ő az. Ő kell nekem. De csak játszadoznak, félnek többre vágyni, mint amit az a pillanat, az a nap megenged számukra. Nem lehetnek még egymáséi, pedig már túl szoros a kötődés. Érzik mindketten.




Különleges energia ez a szerelem. Jöhet könnyen, elsöprően, de lehet nehezen felépíthető, viszont akár hamar szétrombolható. Küzdhetünk érte, ha van miért. Ápolhatjuk, ha van értelme. Ha fontos számunkra, akkor tennünk is kell érte, nem szabad feladnunk. Ha egyszer megérint, és rabul ejt, nem szabadulunk tőle.




Szerelem nélkül is lehetünk boldogok, de nem érdemes nélküle élnünk. Kell valami, ami mindig hajt, ami erőt ad. Lehetsz szerelmes valakibe, a munkádba, egy tárgyba, az álmaidba vagy akár az egész életedbe, de azzal is számolnod kell, hogy ez csak egy állapot, amit ha ügyesen ápolnak, tovább tart, mint képzelnéd. Fontos, hogy mindig legyen miért küzdeni, de legfőképpen magunkért. Minden nap meg kell harcolnunk azért, hogy jobbak legyünk az életünkben és a munkánkban; az álmainkért és a meglévő vagy a vágyott kapcsolatunkért, mert a szerelemre szükségünk van. Mindig kell valami cél, amiért érdemes küzdenünk! Mert így van értelme élni! A vágy motorja pedig a szerelem! J

5/16/2014

Mert erről írnom kell - Oravecz Nóra: Összekötve- és amit kihozott belőlem


Oravecz Nóra sokak számára ismert név. Fiatal, céltudatos blogger és író, akit kerülget a szerelem, de közben igyekszik megvalósítani önmagát és az álmait. Közben viszont tanul. Rengeteget tanul önmagáról, másokról, emberi kapcsolatokról és az életről. Igazán él és nem alszik! Sokunk példaképe lehet! Vibráló, csupa energia, akinek a gondolataiból jó töltekezni!

Jó ideje olvasom már Őt ( http://oravecznora.blog.hu/ ) és nem tudom abbahagyni. Magával ragadó a stílusa, könnyed és üdítő olvasmány a blogja, de a könyve is, az Összekötve. Tényleg alig lehet abbahagyni, annyira vonz mindaz, amit leír benne. 



Amikor a könyvet elkezdtem olvasni, azonnal megállapítottam, hogy gyorsan fogok haladni vele, mert nem enged, ragaszkodik hozzám és én is hozzá. Magával ragad az a laza stílus, ami az utóbbi időben már nekem is részemmé vált. És már az első fejezetben magamra ismerek, hasonlítunk Kloéval. Annyira, hogy még a gyermekkorom és a családom anyagi helyzete történetek is egyformák. Döbbenet.
Én is főleg turikból öltözködtem (és a mai napig is szívesen időzök jóféle helyeken) és bizony volt egy időszak, amikor gyermekként csak kenyeret ettünk porcukorral megszórva, mert másra nem futotta. Sokáig.
A gátlásokkal teli lány esete pedig szintén én vagyok, bár én későn érő típus voltam ilyen téren, és később kezdtem kinyílni, de azért engem sem kellett félteni, főleg ha csak arra gondolok, hogy tizenhárom évesen egy tőlem nyolc évvel idősebb srácot bolondítottam magamba és közben egy másiknak a saját szerelmes verseimet küldözgettem. A következő időszakban pedig komolyabban játszadoztam én is… Összetörtem jó pár szívet. Volt ám kalamajka!

this photo is from: www.magicalmoment.net 

Összekötve röviden: 
Kloé igazán elégedett az életével. Remek munkája van, szép lakása Budán, imád bulizni, szeretik a barátai, mindig eléri, amit akar. Csak hát a szerelem... az hiányzik az életéből. Mert valahogy mindig rosszul választ.
Ám amikor megismeri Benit, minden megváltozik. Mert ez a fiú különleges. Legalábbis elsőre úgy tűnik. Csakhogy, ahogy jobban megismerkednek, Kloénak be kell látnia: Beni talán még a többieknél is rosszabb. De akkor vajon miért vonzódik hozzá mégis ennyire? Miért nem tudja kiverni őt a fejéből?
A lány nem is sejti, hogy köztük valami egészen más fajta kötelék húzódik, ami elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolja az életüket, ha akarják, ha nem. Valami, ami jóval kiegyensúlyozottabb a szerelemnél, és ha hinni mernek benne, örökre megváltoztathatja mindkettőjük sorsát. ( Libri Könyvkiadó ) 

Igaz, már Nóri blogját olvasva is rengeteg hasonlóságot észrevettem köztünk. Így sokáig nem filóztam ezen és olvastam tovább. Az első fejezet vége felé észrevettem, hogy felzaklatott ez a Dávidos sztori, de nem értettem elsőre, hogy miért. Lenyugodtam és végiggondoltam. Olvasás közben látom magam előtt a szereplőket, mindig megelevenednek és ebben Nóri is segít, mert pontosan leírja őket. Én pedig elképzeltem. Kloéval nagyon tudok azonosulni és lassan beugrott, hogy mi is zaklatott fel annyira. Az érzelmi hullám, ami a főszereplőn végigmegy, olyan ismerős valahonnan. Magamra ismertem újra és újra. Hatással van rám, megérintett a történet. És akkor eszembe jutott, hogy volt egy időszak, amikor pontosan egy ilyen pasira, egy ilyen Dávidra lett volna szükségem, egy ilyen kapcsolatra vágytam, mint ami kettőjük között zajlik. Pedig kihasználta Kloét, csak a szexre kellett neki, semmilyen mélyebb, érzelmi kapcsolat. Közben viszont tudom, hogy én sem értem volna be ennyivel, mert egy idő után többet érzetem volna iránta, mert így vagyok összerakva én is. Voltak hasonlók, de sokkal, bonyolultabb szereplőkkel, mint Dávid. Majd ezt is megírom egyszer!

Azért én nem voltam annyira szélsőséges, mint Kloé, nem adtam magamat egy könnyen, nem éltem annyira, mint ő, és az én életemből kimaradt a drog, s a részegség, hacsak a szerelem nem az volt. Mert évekig állandóan szükségem volt az érzésre. A pasi téma pedig mindig kimeríthetetlen. Akárcsak a könyvben. Ez a Beni fiú annyira titokzatos és izgalmas figura, hogy tökéletesen át tudom érezni azt, hogy Kloé kész van tőle. Én is az vagyok. És úgy az egész helyzettől, ami köztük zajlott. Nagyon bele tudom élni magam a helyükbe, mivel hasonló emlékeim nekem is vannak… Kloé és Beni története annyira felzaklatott, amilyet még egy könyvnek sem sikerült elérnie nálam. Kicsinált teljesen. Egyszer azért lett könnyes a szemem, mert annyira örültem Kloé bimbódzó boldogságának, majd a végén totál kiakadtam és fel is kiáltottam a már több órás egyhuzamban való olvasásból (mert tényleg nem lehet abbahagyni), hogy: Ezt nem hiszem el! Ez nem lehet igaz! És vagy tízszer elismételtem, mint ahogy azt is, hogy: Kész vagyok! És akkor már könnyezett a szemem. Nem lehet, hogy ilyen véget érjen ez a hihetetlen történet. Pontosabban a kapcsolat köztük. Ilyen nincs! Nem lehet igaz!!!
Rám egy könyv még nem volt ilyen hatással. Pár óra alatt elolvastam. Felzaklatott, megmozgatta a fantáziámat és olyan érzéseket hozott elő belőlem, amiket az utóbbi időben sokat kerestem. És tudom, hogy jön a következő, a folytatás és hogy nem lett lezárva , mert még csak ezután kezdődik Kloé igazi élete… Hűha!  Úgy várom már az új könyvet!
Én azt mondom megint, hogy nincsenek véletlenek. Valamiért pont erre volt szükségem. Erre a könyvre, Kloé és Beni történetére. Magam sem értem miért. Limonádé téma és megtaláltam benne magamat, rám emlékeztet.
Az ítéletidő tökéletes volt az olvasáshoz, mert sem futni, sem pedig blogolni nem tudtam internet híján. Így csak apránként lejegyeztem a kikívánkozó érzéseket olvasás közben.

Elég gyakran történik meg velem is az, hogy többet képzelek bele egyes dolgokba. Lassan már majdnem mindenbe. Miért kell nekem mindent túlkomplikálni?! Közben pedig a jelennel nem foglalkozok, vagy nem szánok elég időt arra, hogy teljes valójában átadjam magam a pillanatnak, megéljem most, amikor éppen történik. Pedig tényleg ez a fontos, ahogy Beni is mondja. És ahogyan az előző posztban már leírtam az idézetet a kedvenc filmemből: Az ember a megélt pillanatainak az egésze. A Most-ban csakis a jelenre szabad koncentrálnunk és nem a jövőre, hogy mi lesz akkor, ha, és így tovább. Mert másképpen elfejeltünk élni, és csodás pillanatokat szalaszthatunk el. Minden okkal történik velünk. Életünk főszerepét mi játsszuk el és minden élesben megy. Nincsenek próbák, pláne nem főpróba. A történetet pedig mi magunk írjuk. Semmit nem lehet visszacsinálni, de gyakorolni mindig lehet és javítani magunkon. Össze vagyunk kötve mindannyian e világon. A mozgatórugó a szeretet, ami mindenkiben ott van, és amikor jelen vagyunk mások életében, a szeretet által kötődünk annyira egymáshoz. Dolgunk van egymással, okkal vagyunk ott. Láthatatlan kapocs ez és soha véget nem érő láncolat. Mindannyiunk életében vannak tanítók és segítők, akik hatására változni tudunk, s olyan mélységeket és magasságokat élhetünk meg érzelmileg, amik korábban ismeretlenek voltak számunkra. Ezen nem kell agyalni, csak hagyni kell, hogy megtörténjen velünk. Add át magad a pillanatnak!

Milyen élet az, ha nem a pillanatban élsz? Igen, minden okkal történik, és nincs olyan, hogy valami rossz lenne. Hiszen minden az úti célod felé vezet, de csak akkor, ha hiszel abban, hogy van úti célod, és teszel érte, hogy elérd. De nem hiszem, hogy ennyire görcsösen kellene akarnod, hogy minden összefüggést megérts. Élvezd a pillanatot!
215. oldal








5/13/2014

Engedd el!


A hét elején, a munkahelyemen megkérdezte tőlem valaki, hogy jól érzem-e magam, mert nagyon meggyötörtnek látszom. Hiába is próbálom titkolni, van, amit én sem tudok. Az arcomra mindig minden rá van írva. Olyan kínos és lehangoló volt összegezni neki mindazt, ami velem történik, ami bennem zajlik, beszélni a legnagyobb problémámról, ami születésem óta végigkísér, és nem tudok szabadulni tőle. Nem szeretem téma ez. Aki nincs benne nap, mint nap, nem érti, hiába magyarázom el neki és már nem is szívesen teszem, mert nagyon negatívan hat rám is.

Piszok nehéz állandóan egyensúlyban tartani az életünket. A mérleg nyelve mindig más irányba billen attól függően, hogy mi történik velünk és milyen módon befolyásolnak bennünket az események. Hamar megbomlik ez a nehezen beállított egyensúly, ha nem vagyunk egyben. Az ember a megélt pillanatainak az egésze. ( Mielőtt lemegy a Nap c. film ) A gondolataink, az érzéseink és a tetteink határoznak meg minket.  Minden, ami életünk során hatással van ránk, formál minket. Az agyunk szétválogatja, szelektálja azokat. Egyesek a pozitív, míg mások a negatív oldalra kerülnek. De nem mindegy, hogy melyik irányba billen a mérleg nyelve. Amikor a negatív érzelmek túlsúlyban vannak, nagyon pesszimistán látjuk a világot. Ez mindenkivel megtörténik élete során, egyesekkel pedig igen gyakran. 

Én sem maradtam ki ebből. Engedtem, hogy elhatalmasodjon rajtam, hogy átvegye az irányítást felettem. Hamar megszoktam és észre sem vettem milyen mélyre süllyedtem. Csak azt láttam, hogy semmi sem sikerül, eltűnt a mosoly az arcomról és nem volt egy jó gondolatom sem. Nem értettem, hogy mások miért látják optimistán az életet. Olyan akartam lenni, mint ők, de elfelejtettem hogyan kell.

this photo is from: www.idezetek-neked.eoldal.hu


Mindig komolyan vettem az életet. Komoly voltam, mint egy vakbélgyulladás. Apropó vakbélgyulladás! Kevesen tudják rólam, hogy én valójában az vagyok. J  Ugyanis amikor Anya a szíve alatt hordott engem, de ezt még pontosan nem tudta, az orvosa vakbélgyulladásnak ítélte az állapotát. Végül ebből születtem meg én. Vicces és morbid is egyben. Lehet, hogy innen ez a mérhetetlen komolyság bennem? Nem tudom. De azt igen, hogy borzasztó érzés olyan sötéten látni a dolgokat, ahogyan én évekig tettem.

Tíz évvel ezelőtt nem láttam értelmét az életemnek. Egyszerre annyi csalódás ért, és azokat akkora tragédiaként éltem meg, hogy pusztított, rombolt engem. Ezek lenyomatai azóta is bennem élnek, de már másként tekintek rájuk. Utólag már könnyű okosnak lennem, de akkor, ott meg kellett élnem teljes valójában mindent. Lássuk miről is beszélek! Elszakadtam attól a helytől, ahol életemben először igazán boldog és kiegyensúlyozott lehettem; átéltem egy óriási csalódást és szakítást azzal a fiúval, akire túl sok időt pazaroltam el; komolyan megbetegedtem és a tetőpontjára érkező családi háború már csak hab volt a tortán. Esélyem sem volt arra, hogy ebből kikerüljek. Egy napig tudtam önfeledten örülni a frissen szerzett  diplomámnak, s azóta sem. Elfogytam akkor. Kívül és belül is. Nem láttam kiutat és nagyon egyedül voltam.

this photo is from: www.szerelmes.eu

Csalódás csalódást követett, de mégis annyira ragaszkodtam volna hozzá, ahhoz, aki annyiszor megbántott, hogy miatta képes voltam magamat teljesen feladni. Csak azért, hogy legyen valakim, aki meghallgat, és aki szeret. Ezekért bármire képes voltam. De hiába, hiszen nem kaptam meg azt, amire vágytam. Visszagondolva erre az időszakomra, még mindig megérint az egész, mert erre a szintre nem szeretnék még egyszer visszakerülni. Annyi érzést kellett magamba zárni évekig, hogy azok majdnem teljesen felemésztettek.
Az élet ezt az oldalát is megmutatta nekem és megtanított arra, hogy ebbe az állapotba nem szabad többé visszakerülnöm.

this photo is from: www.igazabolszerelem.hu

Egy szerelmi vagy baráti kapcsolat lezárása olyan hatással lehet ránk, mintha egy darabot kiszakítottak volna belőlünk. Mintha kicsit meghalnánk. De valaminek a vége egy másik dolognak, egy jobbnak a kezdetét jelentheti. Ezt még a legnagyobb érzelmi drámák közepén nem látjuk, mert csak arra tudunk gondolni, hogy az milyen rossz, és hogy ott akkor vége mindennek. Pedig pontosan abban a pillanatban kezdődik egy jobb élet, az új életünk!

Én akkor szó szerint majdnem meghaltam. Mert azok a negatív hullámok annyira eluralkodtak rajtam, hogy semmire nem figyeltem, de legfőképpen magamra nem és hajszál híján majdnem egy autó alatt végeztem. Sosem felejtem el. Éppen Debrecenben voltam egynapos utazáson, amikor ez történt. Pont ott kaptam azt a fejbevágást, ahol mindig nagyon kiegyensúlyozott voltam. A város is olyannak ismert meg, de akkor más voltam, felismerhetetlenül magam alatt. Nem is csoda, hogy pontosan ott rántott vissza valami az autó elől, hogy végre térjek észhez és legyek önmagam. Mert attól sokkal több vagyok, mint abban a pillanatban voltam.

Senki és semmi nem ér annyit, hogy feláldozzuk érte magunkat. Hiszen felelősek vagyunk ennyire magunkért. És ha valaki nem képes szeretni azért, aki vagy, nem fogad el olyannak, amilyen vagy, akkor nem is szeret igazán. Nem hozzád való. Nem érdemel meg téged. És te is sokkal jobbat érdemelsz. Egy ilyen kapcsolat az első hasonló jelnél már halálra van ítélve.Mégis sokszor könnyebb a szőnyeg alá söpörni a problémákat és úgy csinálni, mintha nem zavarnának és rendben lenne minden. Viszont lassan felrobbansz a maró kíntól. De már késő, mert majdnem felemésztett. Nehéz innen, pince mélyről újra a felszínre jutni.

this photo is from: www.liveinyourlove.com


Nekem gyorsabban sikerült, mint gondoltam volna. El kellett engednem. Mindent. Kezdetben a feldolgozás részeként gondolatban újra átéltem azt a napot, és próbáltam magyarázatokat kreálni a történtekre. Végül rájöttem, hogy ez a legjobb dolog, ami történhetett velem akkor. Mert új lehetőségeket kaptam általa.
Készítettem egy listát a pozitív és a negatív tulajdonságaimról és az álmaimról is, hogy lássam, mennyire vagyok értékes. Akkoriban nullán volt az önbizalmam, de minden lelki erőmet összeszedtem és új célokat tűztem ki magam elé. Újra elkezdtem tanulni, ellaposodott barátságokat melegítettem fel, nyitottabbá váltam és végre többet foglalkoztam magammal és azokkal, akik igazán megérdemelték. Akik értékelték a törődésemet.
Küzdöttem magamért és értelmet adtam minden napomnak. Sokat olvastam, és szépen lassan elkezdtem felépíteni magamat. Rövid idő alatt hatalmas utat sikerült bejárnom.Próbáltam bevonzani olyan eseményeket, amiket nagyon szerettem volna átélni. Többet sikerült is megvalósítani.
Egyre inkább úgy tekintettem vissza a mögöttem álló időszakra, mint egy leckére. Az életnek terve van velem, s az egyik állomáson túl vagyok. Már a múltam része, visszafordíthatatlan. Már semmi dolgom vele. Tanultam belőle. Megtanított arra, hogy tiszteljem és becsüljem annyira magamat, hogy senki kedvéért ne változzak meg és ne adjam fel az álmaimat.A saját életemet kell élnem és nem másét.



Az utóbbi évek azt mutatják, hogy ezt egy egész életre megjegyeztem. Nem szabad ahhoz ragaszkodni, aki lehúz, megbetegít és felemészt, mert mellette sosem lehetsz önmagad! Nem fogad el olyannak, amilyen vagy. A saját képére akar formálni. Az ilyen fojtogató kapcsolatra nincs szükséged!
Felszabadító érzés az, amikor ezekre az ember magától rájön, mert úgy érzed, hogy új lehetőséget kaptál és most már bármi sikerülhet.Néha azért meg kell állnod önvizsgálatot tartani! Újra tisztáznod kell magadban a céljaidat és azt, hogy hol tartasz az úton.
Az út fontosabb, mint a cél, mert az alakítja belsőnket. Talán még az is lehet, hogy útközben az eredeti célunk is megváltozik.



Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, le kell zárnunk a múltat.  Hiszen úgysem tudunk már változtatni rajta. Ha a helyére kerülnek az elmúlt események és azok szereplői, akkor már nem okoznak többé feszültséget bennünk az emlékek. Már új emberek vagyunk, többek, mint előtte. Edzettebbek, erősebbek és reménytelibbek. Hatalmas lehetőségek nyílnak meg előttünk, mert akkor már optimistábban tekintünk a jövőbe.
,, A pesszimista minden lehetőségben nehézséget, az optimista minden nehézségben lehetőséget lát. ’’ – mondta Winston Churchill. És milyen igaza volt! Én a két véglet között lavírozok igazi mérleghez méltóan. De ez is egyféle egyensúly. Van az egyikből is egy kicsi bennem, de a másikból is.

this photo is from: www.lynnegoledner.com


Egy családi tragédia, egy lelki trauma és egy komoly betegség képes volt olyan energiákat megmozgatni bennem, amelyeknek a létezéséről fogalmam sem volt korábban. Elkezdtem pozitívabban gondolkozni, de még van min dolgozni. Mindig van min dolgozni magamon. Az utóbbi tíz évben is sok trauma ért, más jellegűek, de bármilyen küzdelem is volt számomra ez az egész, mégis eljutottam oda, hogy, ma már minden napban igyekszem megtalálni a szépet, a hasznosat és a jót. Még akkor is, ha nagyon összegyűlnek felettem azok a bizonyos fekete felhők. Minden nap egy új kezdet, egy új lehetőség valami jobbra. Próbálom annyira jól érezni magam a jelenlegi életemben, amennyire csak tudom és megengedhetem. Sokat álmodozok, mert nyughatatlan vagyok és még hosszú út áll előttem ahhoz, hogy megvalósítsam az álmaimat.
Minden helyzetből a legtöbbet és a legjobbat kihozni sokszor nagyon nehéz, de túl sok időt töltöttem már a másik oldalon és elég volt belőle. Az optimistábbak táborában jobban érzem magam, ahol még sokat kell dolgoznom magamon ahhoz, hogy annyira megerősödjek, hogy egy újabb kedvezőtlen fordulat ne rántson majd magával a mélybe… Sosem szabad feladni! Küzdeni kell magunkért és az álmainkért! Ami elmúlt, megtörtént, ami már nem szolgálja a testi és lelki jólétünket, azt el kell engednünk!


this photo is from: www.huffingtonpost.com







5/10/2014

Önmagamat adni


Nem könnyű az embernek önmagát adni bizonyos helyzetekben. De mit is jelent önmagamat adni? Azt mutatni mások felé, ami csak én vagyok, ami meghatároz engem, ami nem összetéveszthető másokkal. Ami különlegessé tesz, ami megfoghatatlanná és felejthetetlenné, vagyis egyedivé tesz. Olyan állapot, amikor szabad vagyok és magabiztos. Biztos abban, amit csinálok. Az érzés, hogy szeretnek, elfogadnak és értékelnek azért, ami vagyok. És nem azért, amilyennek mások szerint lennem kellene. Magamért.

this photo is from: www.tumblr18.com 

Felvállalni önmagamat, azt, ami 100 %-ban én vagyok sokszor nagyon nehéz. Nem csak nekem, sokunknak Mert például a munkahelyeden nem mindig lehetsz az, aki valójában vagy. Nem mutathatod meg azt, aki legbelül vagy. Bár itt is vannak kivételek. Nem egy ilyen embert ismerek. Mindig csodálom őket, mert erősebbek és bátrabbak, mint én. Talán azért, mert magabiztosak és több önbizalmuk van.
Nekem kevés van még mindig. De több mint az előző harminc évben. Mert olyan is volt, hogy nullán voltam ilyen téren. És amikor kezdtem felfogni, hogy ez a tulajdonság nagyon hiányzik belőlem, elkezdtem okolni az embereket, akik között felnőttem. Nem szép dolog, de szerintem igenis sok múlik azon, hogy gyerekként milyen alapokat kapunk. Hogy elismernek-e, dicsérnek-e, meghallgatnak-e és beszélgetnek-e velünk. Ha nem kapunk pozitív megerősítéseket, vagy csak iszonyú keveset, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy egy negatív gondolatokkal teli, a jövőbe mindig félelemmel tekintő és depressziós felnőtt válik belőlünk. Ha pedig már a körülöttünk lévő emberek is ilyenek, nagyon könnyen átvesszük ezeket a negatívumokat tőlük. Ezek ellenére mégis próbálunk többször nyitni kifelé, eregetjük a szárnyainkat, makacsul szembeszállunk a belénk ivódott, megszokott és kényelmessé vált visszafogottsággal, de mégsem merünk bátrak lenni, felvállalni önmagunkat, mert valami mindig visszaránt minket a földre. A félelem az. Félelem attól, hogy mit fognak szólni hozzánk, félelem attól, hogy így majd nem szeretnek minket, nem fogadnak el olyannak, amilyenek vagyunk, stb. Félünk megmutatni azt, hogy kik is vagyunk valójában. Könnyebb álarc mögé bújni, mint önmagunkat adni. Talán mert már sokat csalódtunk és túl sokat sérültünk. Óvatosak vagyunk. Elnyomjuk azt, aki bent van, s tudjuk, hogy ez nagy hiba. Mert mi nem ezek vagyunk, és csak kevesek ismerik a valódi énünket. Pedig repülni akarunk, úgy, mint sokan mások. Mások akarunk lenni. Olyan szabadok, mint az a szomszédban nyaraló lány, aki csupa önbizalom és mindig mosolyog, vagy olyanok, mint azok a lányok, akik állandóan társaságban mozognak, szépek, csinosak, akik nem félnek ismerkedni, pasizni és nyíltam mernek beszélni magukról. Ha pedig odáig merészkedünk, hogy annyira nem vagyunk megelégedve magunkkal, hogy már azt sem szeretjük hallani, ahogyan a nevünket valaki kimondja, mert már legszívesebben azt is megváltoztatnánk, mondjuk annak a bizonyos szomszéd lánynak a keresztnevére, akkor már tényleg nagy a baj. De gyerekként ezt nem értjük. A felnőttek pedig ezt sokszor észre sem veszik. Még akkor sem, amikor már ők beszélnek arról, hogy nem értik mi van a gyerekükkel, mert folyton egyedül van, nem beszélget, visszahúzódik. Elkönyvelik annak, hogy ez egy ilyen korszak, és majd átesik ezen, stb. Félig-meddig igazuk is van, de nem minden esetben. Sok ellenpéldát láttam már, a sajátomat is beleértve. 

Amikor pedig fiatal felnőttként rádöbbenünk arra, hogy ez így tovább nem mehet, mert már majd felrobbanunk és szeretnénk végre kiadni mindent magunkból, amiket hosszú évek alatt gyűjtögettünk, akkor hirtelen újabb negatív hullám önti el az egyébként is hiperérzékeny lelkünket, mert arra gondolunk, hogy Te jó ég, én nagyon le vagyok maradva! De nagyon! Mert X és Y már nem itt tart, mert ők mennyire előbbre vannak az életben. Mert van egy remek állásuk és több nyelvet beszélnek, mint én, és egyébként is utazgatnak mindenfelé a világban, stb. Mert ők mások. Abban mások, hogy ők az elejétől kezdve felvállalták azt, amit én nem. Ilyenkor azt gondolom, hogy: Én pedig senki nem vagyok hozzájuk képest. Sehol sem tartok.
Ez rossz hozzáállás. Én ezeken keresztül mentem. Sötét egy korszak volt. De ahogyan változtatni kezdtem a gondolkodásomon, és kezdtem megnyílni, úgy arra is rájöttem, hogy nem is vagyok lemaradva azoktól, akikre példaképként néztem fel korábban. Ugyanis amíg ők olyan helyeken fejlődtek, amiken én nem, addig én is fejlődtem, csak más területeken. Talán még többet is, mint ők. Mert rövid idő alatt hosszabb utat jártam be, főleg érzelmileg. Pár évvel később pedig döbbenten néztem őket, amikor arról olvastam, hogy milyen rosszul sikerült a házasságuk, vagy arról, hogy egyikük egy drogos pasival él együtt, aki rosszul bánik vele. De sorolhatnám még. Így már egészen más a helyzet. Viszont hozzám hasonlóan vannak azért többen, akik még mindig keresnek, még nem vertek gyökereket, hanem apránként próbálják megvalósítani az álmaikat. 

this photo is from: www.pintester.com

Mindezeket látva hálát adok az égieknek azért, hogy én ott tartok, ahol, mivel egy küzdelmes út áll mögöttem, amit érdemes volt végigcsinálni, mert megerősített több téren. Nem maradtam le semmiről! Megvalósítom önmagamat akkor, amikor alkotok. Mert alkotnom kell. Újra és újra ide jutok vissza, ezt mondják azok is, akik ismernek, és az élet mindig mutat valamit, mindig jelez valahogyan, azt kiabálja, hogy: Végre foglalkozz már magaddal és ne csak másokkal! Alkoss! Mert Neked alkotnod kell! Légy végre önmagad! Ne add fel az álmaidat!


Talán pont ott vagyok, ahol lennem kell. Bár máshová vágyok, de mint mindenhez, így odáig is hosszú út fog vezetni. Tudom. Nem kell siettetni semmit sem, majd jön minden magától, amikor jönnie kell! Az élet mindig azt az oldalát mutatja nekünk, amivel akkor éppen kezdenünk kell valamit, csak nekünk, nekünk magunknak kell megoldanunk. Az élet olyan emberekkel hoz kapcsolatba minket, akik valamilyen módon a fejlődésünket szolgálják. Tanulhatunk egymástól. Mindenkinek más adatik, más – más feladatokat kapunk. Az, hogy mit kezdünk velük, csak rajtunk áll. Merjünk önmagunk lenni! Merjünk kiteljesedni abban, amit éppen csinálunk! Ha nem is lehetünk teljesen önmagunk a munkahelyünkön, vagy akár egy kapcsolatban, akkor is próbáljunk nyitni és többet mutatni magunkból, ne féljünk felvállalni az érzéseinket! Ha pedig szerencsénk van, akkor szembejöhet velünk egy olyan lehetőség is, ahol ez magától fog menni. Ott leszünk igazán otthon. Várom…

this photo is from: www.pinterest.com 








5/07/2014

Csend



Mindig szerettem egyedül lenni. Egyedül magammal, csendben, s olyankor is megfigyelni a világot körülöttem. Megfigyelő típusnak tartom magam az élet minden területén. Szeretem felmérni a terepet mielőtt bármit is tennék, vagy megfigyelni az embereket, megismerni őket. Mindig találok rá alkalmat, hogy egy kicsit magamba zárkózzak, elvonuljak, csendet teremtsek. Legalábbis kívülről annak látszik…
Belül viszont kattognak a kerekek. Olyankor vagy a helyére kerülnek a dolgok, vagy éppen akkor kuszálódnak össze.

Éveken át hallgattam, hogy de jó nekem, mert milyen nyugodt vagyok, biztosan nincs semmi problémám, bezzeg nekik. Pedig talán több is volt, mint amennyit azok az emberek el tudtak volna képzelni. Viszont magamban tartottam, nem beszéltem róluk. Nagyon sokáig senkinek sem. Egyedül voltam magammal. Nem mondom, hogy teljesen magányos voltam, de tényleg rengeteget voltam egyedül. Az esetek többségében nem is bántam. Nem volt zavaró tényező és nem kellett alkalmazkodnom senkihez. Viszont hiányzott valaki mindig is. Egy olyan valaki, akinek a szívébe nyugodtan letehettem volna titkaimat, akinek bármit elmondhattam volna, egyáltalán olyan valaki, aki meghallgatott volna.
Álbarátokból volt több is, köszönöm szépen. De szerencsére igazi is akadt, s akad is a mai napig. És társ is. Igazi. De sok időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy a csendes lányból egy kinyílt virág szülessen meg.
Nem is értem hogyan történik ez úgy általában. Minek kell ahhoz történnie, hogy valaki ennyire megváltozzon? Én ezt ahhoz tudom kapcsolni a magam esetében, amikor teljes önállóságot kaptam azzal, hogy elindultam Debrecenbe 1998. augusztus végén. Azt a napot sosem fogom elfelejteni. Elindultam az ismeretlenbe, tele izgalmakkal és várakozással. Életem egyik legjobb döntése volt. Kinyíltam,s azóta is virágzok… Hogy mi volt rám ilyen hatással,vagy ki,illetve kik? Máig nem tudom. De megtörtént,aminek meg kellett történnie. Minden és mindenki nagy hatással volt rám. Ez a láthatatlan erő keríthetett hatalmába és az a nyüzsgés,ami egy ilyen nagyvárost áthat. Mégis sokat voltam akkoriban is egyedül, nagyon sokat. Talán mert már korábban megszoktam és azért is,mert már néha akkor is szükségem volt rá. 

Megmaradt a szerelem a város iránt, és a csend is. De már kevesebb. És új értelmet nyert. Értékké vált számomra. Főleg az utóbbi időben érzem úgy, hogy egyre többet kell azt egyedüllét a gondolatok rendezésére. Most a blogírás ezt meg is követeli.

Véleményem szerint mindenkinek szüksége van néha csendre, arra, hogy kicsit egyedül legyen önmagával, gyógyuljon. Az állandó zaj, amiben élünk egy idő után terhes lesz, energiát szív el tőlünk. Megmérgez. Néha le kell lassítani és észrevenni a világot magunk körül! Nem csak mindig a munkánknak élni és anyagi javakat hajszolni. Miért? Van így értelme az életnek? Ennyi az élet és semmi több? Szerintem nem. Nem szabad, hogy ennyi legyen. Sok embertől hallom, hogy annyit dolgozik, hogy nincs ideje magára, szinte csak aludni jár haza, és nincs egy normális kapcsolata sem, stb. Én akkor is úgy gondolom, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Ha valaki rászánja az időt arra, hogy mondjuk, elmenjen futni munka után, és közben kiszellőztesse a fejét az egész nap összegyűlt gondolatoktól, attól ő még nem marad le semmiről. Sőt, inkább  tesz önmagáért. És nem keveset. Csak, hogy a saját példámat hozzam fel.

Mindig szerettem beszélni, de erről a szüleim, főleg édesanyám sok sztorit tudna mesélni. Mégis nem mindenki előtt nyíltam meg. És ez a mai napig így van. Ha ellenszenvet vagy valami más negatívumot érzek a másik felől, akkor még most is bezárkózok. Egy másik hibám pedig az, hogy sokszor vagyok olyan jó, máskor rossz értelemben felfokozott érzelmi állapotban, hogy túlzásba is viszem és olyan dolgokról és érzésekről is beszélek, amiket később megbánok. Sokan pedig ezt kihasználják.Ezekben az esetekben azonnal önmagamat hibáztatom, és újra megígérem magamnak, hogy legközelebb óvatos leszek. És ezt is csendben teszem. Magamra figyelek. Tanulok a hibáimból.

this photo is from: www.thinkbrilliantly.com

Ma pedig, amikor a kórházban csupán négy órán át arra vártam, hogy találkozzak végre azzal az orvossal, akitől azt várom, hogy végre megoldja a rejtélyemet, magamba néztem, gondolkoztam. Az egész helyzeten, magamon, azon, hogy hogyan jutottam el idáig és hogy vajon mi vár rám ezután. Hiába vettek körül sokan, mégis egyedül voltam. Egyedül, csendben, várakozva, eltelve a saját gondolataimmal.
Az ilyen alkalmakat gyakran felhasználom arra, hogy megfigyeljem az embereket. Van, aki hozzám hasonlóan csendes, magába száll, valamin gondolkozik. Néha rám néz, sőt ma még olyan is akadt,- egy nagyjából velem egy idős nő,- aki többször rám mosolygott. De van az Okosán valamelyik közösségi oldalt megállás nélkül bűvölő lányka, aki attól fél, hogy valami nagyon fontosról lemarad, és még azt sem veszi észre, hogy az ő regisztrációs számát írta ki a kijelző. És van az a beteg, aki fél a csendtől, nem tud csendben maradni és minden, a várakozással vagy az orvosokkal kapcsolatos véleményét hangoztatja. Olyan más állapot ez, nem a megszokott, a rohanós időszak. Sokan már annyira nem ismerik milyen egyedül lenni, kizárni a világot, hogy fel sem tűnik nekik, amikor szembejön velük a helyzet. És már nincs is igényük rá.

Félre ne értsetek, én szeretem a pörgést, de nem állandóan és mindenáron. Hanem inkább egészséges keretek közt. Viszont időnként igénylem a csendet is magam körül. Biztos furának tűnik, de az erdőben való barangolás számomra az egyik legjobb módja ennek elérésére. De miért ne lehetne néha kikapcsolni a tévét, az internetet, a telefont vagy mondjuk lemondani egy találkozót, és bentre fókuszálni?!
Ajánlom mindenkinek, aki még nem próbálta ki! Amikor csend vesz körül titeket, figyeljétek a hangokat! Mert a csendnek is vannak hangjai. Hallhatod a szíved dobbanását, vagy azt, ahogy veszed a levegőt, azt is, ahogy jár az óra,de azt is, ahogy elfáradnak a bútorok. Mennyire más, ugye? Mégis élet. Mégis élsz közben! De nem rohansz! Magadra figyelsz! Meditálj! Próbáld ki! És figyeld a változást!









5/06/2014

Most


Harmincnégy éve egy kislány elindult az élet rögös útján, várakozásokkal telve, csillogó hatalmas fekete szemekkel tekintve az előtte álló életre. Sokáig nem volt gyermek, túl hamar felnőtt. A körülmények így akarták. Mindig kitartó volt és makacsságával sokszor az őrületbe kergette a szeretteit. De sosem adta fel. Reménykedett, versekbe szedte örömeit, de legfőképpen bánatait. Élt, fejlődött, bölcsebb lett. Mindent magába szívott, ami körülötte élt és hatással volt rá. Álmodozott. Kicsiket, nagyokat. Majd szépen, lassan elkezdte azokat az álmokat valóra váltani. Többször fordulóponthoz érkezett az életében, amikor nem csak ő, hanem körülötte minden megváltozott. A legnagyobb változást először az életében az egyetemista évek hozták Debrecenben. Kinyílt, elkezdett élni. Tanult és közben mindig szenvedélyesen szerelmes volt, de sok szomorúságot is átélt. Azt is megtapasztalta, hogy milyen egy városért annyira rajongani, hogy az a mai napig hatással van rá.
Ugye sejtitek, kiről van szó? Bizony, rólam. Így indultam el.

this photo is from: www.lifestyle.allwomenstalk.com

Mindig nyughatatlan voltam, másra, többre vágytam, mint aminek a birtokában voltam. Most is. Mindig más vagyok, minden pillanattal és élménnyel gazdagabb vagyok. Formál az élet. Formál mindenkit. Folyamatosan változunk, megújulunk.
Többször változtattam már az életmódomon, mégis úgy érzem, hogy ezek többnyire apró változások voltak. Az első nagy elhatározás az volt, hogy tizenkét évesen elkezdtem futni. Eldöntöttem, megtettem és jól tettem. Tíz éven át kitartóan csináltam, róttam a köröket, a kilométereket. Nemcsak külsőleg, de belsőleg is formálódtam. Szerettem, hogy közben szabad vagyok, és egyedül lehetek. Egyedül a gondolataimmal, az álmaimmal, magammal.
Később ez az erő elhagyott, megbetegedtem, egy kicsit meg is haltam. Már nem futottam, eltávolodtam magamtól. Évekig nem értettem, hogy mi történik velem, sőt eleinte észre sem vettem ezt a negatív változást. Sodródtam az árral. Pedig magamnak generáltam, de akkor még nem gondoltam erre. A körülményeket hibáztattam, másokat, embereket, akik csalódást okoztak nekem. Egy időre meghalt az életet szerető, energiával teli és állandóan szerelmes lány. Darabokra hullott a szívem. Többször is. Elvesztem és nem találtam a helyemet.
Amikor észrevettem, hogy baj van, tudtam, hogy először is magamba kell néznem, majd újra fel kell építenem azt, aki korábban voltam. Erről beszélni sokkal könnyebb volt, mint a tettek mezejére lépni. Azóta is van, hogy valami elviekben nagyon jól működik, de a gyakorlat már mást mutat. Gondolom, hogy ez sok embernek ismerős érzés. Könnyebb másoknak tanácsot osztogatni, okosakat mondani, ha közben mi magunk meg sem halljuk azokat a szavakat.
Pedig erre a változtatásra csak mi magunk vagyunk képesek, hiszen magunkért mi magunk tehetünk a legtöbbet! 


Ezen a ponton új célokat kell megfogalmaznunk és újra kell értékelni magunkat és az egész életünket. Végigcsináltam, sokszor egyedül, néha segítséggel. Nagyon akartam. De voltak hullámvölgyek. Azt hittem, hogy megoldottam, s visszataláltam önmagamhoz, és most már minden rendben lesz. De az első csalódásnál rájöttem, hogy tévedtem, mert ugyanúgy reagáltam, ahogyan korábban. Felzaklatott, feszült lettem és újra csak vegetáltam. Szépen lassan újra ráeszméltem arra, hogy nem véletlenül történnek ezek velem.
Ahhoz, hogy továbbléphessek az életben, le kell zárnom a múltamat. Helyére kell tennem mindent és mindenkit. És most már komolyan. Eleinte csak felszínesen próbálkoztam és túlbonyolítottam az egészet.  Hosszú ideig észre sem vettem, hogy milyen zűrzavart okoztam ezzel magamnak, de néha még szeretteimnek, a páromnak és a barátaimnak is. Újabb terveket készítettem, hatékonyabb módszereket vetettem be. Nem adtam fel. Az első sikert akkor könyveltem el, amikor őszintén kijelentettem, hogy tanultam a hibáimból és már nem változtatnék semmit a múlton, hiszen általa vagyok most az, aki. Több lettem általa, s talán jobb is. De azt is tudtam és mondom is a mai napig, hogy még sokat kell tanulnom.

Voltam már nagyon mélyen. Legutóbb tavaly, több alkalommal is. Februárban életmódot váltottam, egyik napról a másikra elkezdtem a paleot. Először csak az étkezésemen változtattam, majd szépen formálni kezdtem a bentieket is, a lelkemet. Ezt alakította több kellemetlen élmény és ilyenkor nem féltem segítséget kérni. De mégis magamnak, legbelül kellett rendeznem a dolgaimat. És egy éve már, hogy újra futok. Ezt is hosszú távra tervezem. Ez az egész folyamat több állomáson át zajlott bennem és talán lecsengőben van az utóbbi időben. Le kellett nyugodnom, többször kellett az egyedüllét, a csend. Sokan nem értették, de voltak, akik végig velem voltak az úton, míg mások most sem értenek meg. Nem értik, hogy megrekedtem és változtatni akartam. Sokat.

De a mai napig nem találom a helyem. Mindenhol otthon vagyok, de igazából sehol sem. A legpontosabban így tudom megfogalmazni.
Van egy képzeletbeli listám a megvalósításra váró álmaimról. Ideje ezekre koncentrálni és azzal foglalkozni, amivel igazán szeretnék. Elengedni a félelmeimet, amik csak további feszültségeket generálnak az egyébként is érzékeny lelkemben. Ha nem ezt teszem, akkor csak kapálódzok tovább, néha kidugom a fejem a vízből, de újra elmerülök és sosem érem el a partot. Én viszont nem szeretnék elveszni a mélyben.
Mit veszíthetek? A negatív gondolatokat. De annál többet nyerhetek: pozitív érzéseket, jobb életet, barátokat, stb.
Ha alkotnom kell, alkotok, ha írnom kell, hát írok, és ha utaznom kell, akkor majd utazok. Magamért teszem! Sosem féltem változtatni, és ha úgy éreztem, hogy szükségem volt rá, megtettem. Büszke vagyok a kitartásomra, mert eddig ez tartott valahogy egyben engem.

this photo is from: www.onformforever.com

Megtanultam,hogy minden embernek szüksége van arra, hogy időnként megújuljon, és új energiákkal töltődjön fel. A megszokás egy idő után unalmas. Befordulsz tőle. Nem adsz magadnak esélyt a jobbra, unalmas és egyhangú leszel. A szervezeted pedig már jelez neked: Hékás, ébresztő! Ez nem Te vagy! Térj már magadhoz! Most! Szorít a régi cipőd? Lépj ki belőle! Tedd le a terheket és békélj meg a múltaddal, önmagaddal! Kövesd a szívedet és értékeld át az életedet! A tiéd, egy van belőle!
Ha rosszul érzed magad a bőrödben, abban az állapotban, amiben jelenleg vagy, változtass! Vedd a kezedbe az irányítást és vetkőzd le a félelmeidet! Kezdd el!

this photo is from: www.business2ommunity.com

Tovább kell lépned ahhoz, hogy élhess! Sosincs késő elkezdeni, változtatni az élethez való hozzáállásunkon, munkahelyet váltani, kilépni egy kapcsolatból, életmódot, országot vagy akár még kontinenst is váltani. Rossz szokás és hanyagság, önmagunkkal szembeni tiszteletlenség és igénytelenség azt mondani, hogy: Oké! Igazad van, de most nem érek erre rá. Majd holnap, vagy holnapután! Van még időm!
Nem! Azonnal el kell kezdeni! Nem szabad tovább várni!
Minden ember értékes és hasznos. Többször mondom ezt a tanítványaimnak is. Ők sem hiszik el elsőre, de aztán mégis bebizonyosodik, hogy igazam van. És akkor nagy a boldogság.

Úgy gondolom, hogy az életben nincsenek véletlenek. Azt kapjuk, amit megérdemlünk, és amit bevonzunk, megteremtünk magunk számára. A kellemeset és a szomorút is mi magunk hozzuk létre. Hatalmas erő birtokában vagyunk, de azt gyakran rosszul használjuk. Több energiát fordítunk a félelmeinkre, mint a vágyott dolgokra. És észre sem vesszük, ahogyan ezt tesszük. Pedig mennyivel boldogabb lenne az életünk, ha legtöbbször a jóra programoznánk be az agyunkat!

Nehéz másképpen gondolkodni, elszakadni a megszokottól, de nem lehetetlen. Nekem sem volt könnyű! De nem adtam fel, csináltam!  Sokáig nagyon zavart, hogy mások mit gondolnak rólam. Néha még mostanában is. De erről le kell szokni! Nem könnyű, de meg kell tenni! Én a saját életemet szeretném élni, és nem másokét! Semmi dolgod azzal, amit mások gondolnak rólad! Ha változtatni akarsz, akkor csak magaddal foglalkozz és kezdd el most! A legtökéletesebb időpont mindig a : MOST! 









5/05/2014

A blogról


Izgalmas dolog blogot írni, tudom, hiszen már lassan négy éve szerkesztek egy gasztroblogot. Keményebb feladat egy életmód blog írásába belekezdeni. De most valamiért ezt kell tennem.
Többször eszembe jutott már, hogy az érzéseimnek máshogyan is teret adjak, és nem csak a megszokott módon. Erre volt jó a versírás, vagy a rajzolás. Most pedig ez, a blogírás. Talán. Remélem. És azt is, hogy ez az ismeretlen út kellemes meglepetéseket tartogat majd számomra.
Mérlegre teszem az életemet, magamat, az érzéseket, amiket magamban hordozok, és amelyeket magam körül tapasztalok. Kikívánkoznak belőlem, és ha nem is papírra, de blogra biztosan. Remélem, hogy nem bánom meg.

this photo is fromwww.adorable-biebergirl.blogspot.com 

És hogy miért teszem? Mert úgy érzem, hogy megrekedtem és változtatnom kell az életemen. Most így. Megtehetem. Ez is én vagyok. Egy 21. századi nő, a magánéletben feleség és gasztroblogger, szakmája szerint tanár, legbelül pedig egy álmodozó és a helyét az életben még mindig nem találó nagy gyerek.
Miért mérlegen az élet? Mert mérleg csillagjegyű, az érzelmei között állandóan egyensúlyozó, az életről sokat gondolkodó és sokszor túlságosan is érzékeny ember vagyok.
Hogy mire lesz jó ez az egész? Reményeim szerint megtalálni önmagamat, a helyemet a világban és talán útmutatást adni a hozzám hasonló keresőknek.

this photo is from: www.thetwofacesofhope.tumblr.com

Aki szeretne, tartson velem az úton! Szokatlan számomra is, mert ez nem a megszokott receptes blog, ahol pontos hozzávalók alapján finomságokat készíthetünk. Ugyanis az élethez nincsenek pontos hozzávalók. Mindenki máshogyan érez és éli át a mindennapjait, mindenkinek más rendeltetik, és csak rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk velük.

this photo is from: www.hellohue.com