Mindig szerettem egyedül lenni. Egyedül magammal, csendben,
s olyankor is megfigyelni a világot körülöttem. Megfigyelő típusnak tartom
magam az élet minden területén. Szeretem felmérni a terepet mielőtt bármit is
tennék, vagy megfigyelni az embereket, megismerni őket. Mindig találok rá
alkalmat, hogy egy kicsit magamba zárkózzak, elvonuljak, csendet teremtsek. Legalábbis
kívülről annak látszik…
Belül viszont kattognak a kerekek. Olyankor vagy a helyére kerülnek
a dolgok, vagy éppen akkor kuszálódnak össze.
Éveken át hallgattam, hogy de jó nekem, mert milyen nyugodt
vagyok, biztosan nincs semmi problémám, bezzeg nekik. Pedig talán több is
volt, mint amennyit azok az emberek el tudtak volna képzelni. Viszont magamban
tartottam, nem beszéltem róluk. Nagyon sokáig senkinek sem. Egyedül voltam
magammal. Nem mondom, hogy teljesen magányos voltam, de tényleg rengeteget
voltam egyedül. Az esetek többségében nem is bántam. Nem volt zavaró tényező és
nem kellett alkalmazkodnom senkihez. Viszont hiányzott valaki mindig is. Egy
olyan valaki, akinek a szívébe nyugodtan letehettem volna titkaimat, akinek
bármit elmondhattam volna, egyáltalán olyan valaki, aki meghallgatott volna.
Álbarátokból volt több is, köszönöm szépen. De szerencsére
igazi is akadt, s akad is a mai napig. És társ is. Igazi. De sok időnek kellett
ahhoz eltelnie, hogy a csendes lányból egy kinyílt virág szülessen meg.
Nem is értem hogyan történik ez úgy általában. Minek kell
ahhoz történnie, hogy valaki ennyire megváltozzon? Én ezt ahhoz tudom kapcsolni
a magam esetében, amikor teljes önállóságot kaptam azzal, hogy elindultam
Debrecenbe 1998. augusztus végén. Azt a napot sosem fogom elfelejteni.
Elindultam az ismeretlenbe, tele izgalmakkal és várakozással. Életem egyik
legjobb döntése volt. Kinyíltam,s azóta is virágzok… Hogy mi volt rám ilyen
hatással,vagy ki,illetve kik? Máig nem tudom. De megtörtént,aminek meg kellett történnie. Minden és mindenki nagy hatással volt rám. Ez a láthatatlan erő keríthetett hatalmába és az a nyüzsgés,ami egy ilyen nagyvárost áthat. Mégis sokat voltam akkoriban is egyedül, nagyon sokat. Talán mert már korábban megszoktam és azért is,mert már néha akkor is szükségem volt rá.
Megmaradt a szerelem a város iránt, és a csend is. De már kevesebb. És új értelmet
nyert. Értékké vált számomra. Főleg az utóbbi időben érzem úgy, hogy egyre
többet kell azt egyedüllét a gondolatok rendezésére. Most a blogírás ezt meg is
követeli.
Véleményem szerint mindenkinek szüksége van néha csendre,
arra, hogy kicsit egyedül legyen önmagával, gyógyuljon. Az állandó zaj, amiben
élünk egy idő után terhes lesz, energiát szív el tőlünk. Megmérgez. Néha le kell
lassítani és észrevenni a világot magunk körül! Nem csak mindig a munkánknak élni
és anyagi javakat hajszolni. Miért? Van így értelme az életnek? Ennyi az élet
és semmi több? Szerintem nem. Nem szabad, hogy ennyi legyen. Sok embertől
hallom, hogy annyit dolgozik, hogy nincs ideje magára, szinte csak aludni jár
haza, és nincs egy normális kapcsolata sem, stb. Én akkor is úgy gondolom, hogy
mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Ha valaki rászánja az időt arra, hogy
mondjuk, elmenjen futni munka után, és közben kiszellőztesse a fejét az egész nap összegyűlt gondolatoktól, attól
ő még nem marad le semmiről. Sőt, inkább tesz önmagáért. És nem keveset. Csak, hogy a
saját példámat hozzam fel.
Mindig szerettem beszélni, de erről a szüleim, főleg
édesanyám sok sztorit tudna mesélni. Mégis nem mindenki előtt nyíltam meg. És
ez a mai napig így van. Ha ellenszenvet vagy valami más negatívumot érzek a
másik felől, akkor még most is bezárkózok. Egy másik hibám pedig az, hogy sokszor
vagyok olyan jó, máskor rossz értelemben felfokozott érzelmi állapotban, hogy
túlzásba is viszem és olyan dolgokról és érzésekről is beszélek, amiket később megbánok. Sokan
pedig ezt kihasználják.Ezekben az esetekben azonnal önmagamat hibáztatom, és újra
megígérem magamnak, hogy legközelebb óvatos leszek. És ezt is csendben teszem.
Magamra figyelek. Tanulok a hibáimból.
this photo is from: www.thinkbrilliantly.com
Ma pedig, amikor a kórházban csupán négy órán át arra
vártam, hogy találkozzak végre azzal az orvossal, akitől azt várom, hogy végre
megoldja a rejtélyemet, magamba néztem, gondolkoztam. Az egész helyzeten,
magamon, azon, hogy hogyan jutottam el idáig és hogy vajon mi vár rám ezután.
Hiába vettek körül sokan, mégis egyedül voltam. Egyedül, csendben, várakozva,
eltelve a saját gondolataimmal.
Az ilyen alkalmakat gyakran felhasználom
arra, hogy megfigyeljem az embereket. Van, aki hozzám hasonlóan csendes, magába
száll, valamin gondolkozik. Néha rám néz, sőt ma még olyan is akadt,- egy
nagyjából velem egy idős nő,- aki többször rám mosolygott. De van az Okosán
valamelyik közösségi oldalt megállás nélkül bűvölő lányka, aki attól fél, hogy
valami nagyon fontosról lemarad, és még azt sem veszi észre, hogy az ő
regisztrációs számát írta ki a kijelző. És van az a beteg, aki fél a csendtől,
nem tud csendben maradni és minden, a várakozással vagy az orvosokkal kapcsolatos
véleményét hangoztatja. Olyan más állapot ez, nem a
megszokott, a rohanós időszak. Sokan már annyira nem ismerik milyen egyedül
lenni, kizárni a világot, hogy fel sem tűnik nekik, amikor szembejön velük a
helyzet. És már nincs is igényük rá.
Félre ne értsetek, én szeretem a pörgést, de nem állandóan
és mindenáron. Hanem inkább egészséges keretek közt. Viszont időnként igénylem a
csendet is magam körül. Biztos furának tűnik, de az erdőben való barangolás
számomra az egyik legjobb módja ennek elérésére. De miért ne lehetne néha kikapcsolni a tévét, az internetet, a telefont vagy mondjuk lemondani egy találkozót, és bentre fókuszálni?!
Ajánlom mindenkinek, aki még nem próbálta ki! Amikor csend
vesz körül titeket, figyeljétek a hangokat! Mert a csendnek is vannak hangjai.
Hallhatod a szíved dobbanását, vagy azt, ahogy veszed a levegőt, azt is, ahogy
jár az óra,de azt is, ahogy elfáradnak a bútorok. Mennyire más, ugye? Mégis élet. Mégis élsz
közben! De nem rohansz! Magadra figyelsz! Meditálj! Próbáld ki! És figyeld a
változást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése