5/10/2014

Önmagamat adni


Nem könnyű az embernek önmagát adni bizonyos helyzetekben. De mit is jelent önmagamat adni? Azt mutatni mások felé, ami csak én vagyok, ami meghatároz engem, ami nem összetéveszthető másokkal. Ami különlegessé tesz, ami megfoghatatlanná és felejthetetlenné, vagyis egyedivé tesz. Olyan állapot, amikor szabad vagyok és magabiztos. Biztos abban, amit csinálok. Az érzés, hogy szeretnek, elfogadnak és értékelnek azért, ami vagyok. És nem azért, amilyennek mások szerint lennem kellene. Magamért.

this photo is from: www.tumblr18.com 

Felvállalni önmagamat, azt, ami 100 %-ban én vagyok sokszor nagyon nehéz. Nem csak nekem, sokunknak Mert például a munkahelyeden nem mindig lehetsz az, aki valójában vagy. Nem mutathatod meg azt, aki legbelül vagy. Bár itt is vannak kivételek. Nem egy ilyen embert ismerek. Mindig csodálom őket, mert erősebbek és bátrabbak, mint én. Talán azért, mert magabiztosak és több önbizalmuk van.
Nekem kevés van még mindig. De több mint az előző harminc évben. Mert olyan is volt, hogy nullán voltam ilyen téren. És amikor kezdtem felfogni, hogy ez a tulajdonság nagyon hiányzik belőlem, elkezdtem okolni az embereket, akik között felnőttem. Nem szép dolog, de szerintem igenis sok múlik azon, hogy gyerekként milyen alapokat kapunk. Hogy elismernek-e, dicsérnek-e, meghallgatnak-e és beszélgetnek-e velünk. Ha nem kapunk pozitív megerősítéseket, vagy csak iszonyú keveset, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy egy negatív gondolatokkal teli, a jövőbe mindig félelemmel tekintő és depressziós felnőtt válik belőlünk. Ha pedig már a körülöttünk lévő emberek is ilyenek, nagyon könnyen átvesszük ezeket a negatívumokat tőlük. Ezek ellenére mégis próbálunk többször nyitni kifelé, eregetjük a szárnyainkat, makacsul szembeszállunk a belénk ivódott, megszokott és kényelmessé vált visszafogottsággal, de mégsem merünk bátrak lenni, felvállalni önmagunkat, mert valami mindig visszaránt minket a földre. A félelem az. Félelem attól, hogy mit fognak szólni hozzánk, félelem attól, hogy így majd nem szeretnek minket, nem fogadnak el olyannak, amilyenek vagyunk, stb. Félünk megmutatni azt, hogy kik is vagyunk valójában. Könnyebb álarc mögé bújni, mint önmagunkat adni. Talán mert már sokat csalódtunk és túl sokat sérültünk. Óvatosak vagyunk. Elnyomjuk azt, aki bent van, s tudjuk, hogy ez nagy hiba. Mert mi nem ezek vagyunk, és csak kevesek ismerik a valódi énünket. Pedig repülni akarunk, úgy, mint sokan mások. Mások akarunk lenni. Olyan szabadok, mint az a szomszédban nyaraló lány, aki csupa önbizalom és mindig mosolyog, vagy olyanok, mint azok a lányok, akik állandóan társaságban mozognak, szépek, csinosak, akik nem félnek ismerkedni, pasizni és nyíltam mernek beszélni magukról. Ha pedig odáig merészkedünk, hogy annyira nem vagyunk megelégedve magunkkal, hogy már azt sem szeretjük hallani, ahogyan a nevünket valaki kimondja, mert már legszívesebben azt is megváltoztatnánk, mondjuk annak a bizonyos szomszéd lánynak a keresztnevére, akkor már tényleg nagy a baj. De gyerekként ezt nem értjük. A felnőttek pedig ezt sokszor észre sem veszik. Még akkor sem, amikor már ők beszélnek arról, hogy nem értik mi van a gyerekükkel, mert folyton egyedül van, nem beszélget, visszahúzódik. Elkönyvelik annak, hogy ez egy ilyen korszak, és majd átesik ezen, stb. Félig-meddig igazuk is van, de nem minden esetben. Sok ellenpéldát láttam már, a sajátomat is beleértve. 

Amikor pedig fiatal felnőttként rádöbbenünk arra, hogy ez így tovább nem mehet, mert már majd felrobbanunk és szeretnénk végre kiadni mindent magunkból, amiket hosszú évek alatt gyűjtögettünk, akkor hirtelen újabb negatív hullám önti el az egyébként is hiperérzékeny lelkünket, mert arra gondolunk, hogy Te jó ég, én nagyon le vagyok maradva! De nagyon! Mert X és Y már nem itt tart, mert ők mennyire előbbre vannak az életben. Mert van egy remek állásuk és több nyelvet beszélnek, mint én, és egyébként is utazgatnak mindenfelé a világban, stb. Mert ők mások. Abban mások, hogy ők az elejétől kezdve felvállalták azt, amit én nem. Ilyenkor azt gondolom, hogy: Én pedig senki nem vagyok hozzájuk képest. Sehol sem tartok.
Ez rossz hozzáállás. Én ezeken keresztül mentem. Sötét egy korszak volt. De ahogyan változtatni kezdtem a gondolkodásomon, és kezdtem megnyílni, úgy arra is rájöttem, hogy nem is vagyok lemaradva azoktól, akikre példaképként néztem fel korábban. Ugyanis amíg ők olyan helyeken fejlődtek, amiken én nem, addig én is fejlődtem, csak más területeken. Talán még többet is, mint ők. Mert rövid idő alatt hosszabb utat jártam be, főleg érzelmileg. Pár évvel később pedig döbbenten néztem őket, amikor arról olvastam, hogy milyen rosszul sikerült a házasságuk, vagy arról, hogy egyikük egy drogos pasival él együtt, aki rosszul bánik vele. De sorolhatnám még. Így már egészen más a helyzet. Viszont hozzám hasonlóan vannak azért többen, akik még mindig keresnek, még nem vertek gyökereket, hanem apránként próbálják megvalósítani az álmaikat. 

this photo is from: www.pintester.com

Mindezeket látva hálát adok az égieknek azért, hogy én ott tartok, ahol, mivel egy küzdelmes út áll mögöttem, amit érdemes volt végigcsinálni, mert megerősített több téren. Nem maradtam le semmiről! Megvalósítom önmagamat akkor, amikor alkotok. Mert alkotnom kell. Újra és újra ide jutok vissza, ezt mondják azok is, akik ismernek, és az élet mindig mutat valamit, mindig jelez valahogyan, azt kiabálja, hogy: Végre foglalkozz már magaddal és ne csak másokkal! Alkoss! Mert Neked alkotnod kell! Légy végre önmagad! Ne add fel az álmaidat!


Talán pont ott vagyok, ahol lennem kell. Bár máshová vágyok, de mint mindenhez, így odáig is hosszú út fog vezetni. Tudom. Nem kell siettetni semmit sem, majd jön minden magától, amikor jönnie kell! Az élet mindig azt az oldalát mutatja nekünk, amivel akkor éppen kezdenünk kell valamit, csak nekünk, nekünk magunknak kell megoldanunk. Az élet olyan emberekkel hoz kapcsolatba minket, akik valamilyen módon a fejlődésünket szolgálják. Tanulhatunk egymástól. Mindenkinek más adatik, más – más feladatokat kapunk. Az, hogy mit kezdünk velük, csak rajtunk áll. Merjünk önmagunk lenni! Merjünk kiteljesedni abban, amit éppen csinálunk! Ha nem is lehetünk teljesen önmagunk a munkahelyünkön, vagy akár egy kapcsolatban, akkor is próbáljunk nyitni és többet mutatni magunkból, ne féljünk felvállalni az érzéseinket! Ha pedig szerencsénk van, akkor szembejöhet velünk egy olyan lehetőség is, ahol ez magától fog menni. Ott leszünk igazán otthon. Várom…

this photo is from: www.pinterest.com 








2 megjegyzés:

  1. Atya ég, mintha én írtam volna magamról.... veled tartok az úton. :)

    VálaszTörlés