Nem könnyű az embernek önmagát adni bizonyos helyzetekben.
De mit is jelent önmagamat adni? Azt mutatni mások felé, ami csak én
vagyok, ami meghatároz engem, ami nem összetéveszthető másokkal. Ami
különlegessé tesz, ami megfoghatatlanná és felejthetetlenné, vagyis egyedivé
tesz. Olyan állapot, amikor szabad vagyok és magabiztos. Biztos abban, amit csinálok. Az érzés, hogy szeretnek, elfogadnak és értékelnek azért, ami vagyok. És nem azért, amilyennek mások szerint lennem kellene. Magamért.
this photo is from: www.tumblr18.com
Felvállalni önmagamat, azt, ami 100 %-ban én vagyok sokszor
nagyon nehéz. Nem csak nekem, sokunknak Mert például a munkahelyeden nem mindig
lehetsz az, aki valójában vagy. Nem mutathatod meg azt, aki
legbelül vagy. Bár itt is vannak kivételek. Nem egy ilyen embert ismerek.
Mindig csodálom őket, mert erősebbek és bátrabbak, mint én. Talán azért, mert
magabiztosak és több önbizalmuk van.
Nekem kevés van még mindig. De több mint az előző harminc
évben. Mert olyan is volt, hogy nullán voltam ilyen téren. És amikor kezdtem
felfogni, hogy ez a tulajdonság nagyon hiányzik belőlem, elkezdtem okolni az
embereket, akik között felnőttem. Nem szép dolog, de szerintem igenis sok múlik
azon, hogy gyerekként milyen alapokat kapunk. Hogy elismernek-e, dicsérnek-e,
meghallgatnak-e és beszélgetnek-e velünk. Ha nem kapunk pozitív megerősítéseket,
vagy csak iszonyú keveset, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy egy negatív
gondolatokkal teli, a jövőbe mindig félelemmel tekintő és depressziós felnőtt
válik belőlünk. Ha pedig már a körülöttünk lévő emberek is ilyenek, nagyon
könnyen átvesszük ezeket a negatívumokat tőlük. Ezek ellenére mégis próbálunk
többször nyitni kifelé, eregetjük a szárnyainkat, makacsul szembeszállunk a
belénk ivódott, megszokott és kényelmessé vált visszafogottsággal, de mégsem merünk bátrak
lenni, felvállalni önmagunkat, mert valami mindig visszaránt minket a földre. A
félelem az. Félelem attól, hogy mit fognak szólni hozzánk, félelem attól, hogy
így majd nem szeretnek minket, nem fogadnak el olyannak, amilyenek vagyunk,
stb. Félünk megmutatni azt, hogy kik is vagyunk valójában. Könnyebb álarc mögé
bújni, mint önmagunkat adni. Talán mert már sokat csalódtunk és túl sokat
sérültünk. Óvatosak vagyunk. Elnyomjuk azt, aki bent van, s tudjuk, hogy ez
nagy hiba. Mert mi nem ezek vagyunk, és csak kevesek ismerik a valódi énünket. Pedig repülni akarunk, úgy, mint sokan mások. Mások akarunk lenni. Olyan szabadok, mint az a szomszédban nyaraló
lány, aki csupa önbizalom és mindig mosolyog, vagy olyanok, mint azok a lányok,
akik állandóan társaságban mozognak, szépek, csinosak, akik nem félnek
ismerkedni, pasizni és nyíltam mernek beszélni magukról. Ha pedig odáig
merészkedünk, hogy annyira nem vagyunk megelégedve magunkkal, hogy már azt sem
szeretjük hallani, ahogyan a nevünket valaki kimondja, mert már legszívesebben
azt is megváltoztatnánk, mondjuk annak a bizonyos szomszéd lánynak a
keresztnevére, akkor már tényleg nagy a baj. De gyerekként ezt nem értjük. A
felnőttek pedig ezt sokszor észre sem veszik. Még akkor sem, amikor már ők
beszélnek arról, hogy nem értik mi van a gyerekükkel, mert folyton egyedül van,
nem beszélget, visszahúzódik. Elkönyvelik annak, hogy ez egy ilyen korszak, és
majd átesik ezen, stb. Félig-meddig igazuk is van, de nem minden esetben. Sok
ellenpéldát láttam már, a sajátomat is beleértve.
Amikor pedig fiatal felnőttként rádöbbenünk arra, hogy ez
így tovább nem mehet, mert már majd felrobbanunk és szeretnénk végre kiadni
mindent magunkból, amiket hosszú évek alatt gyűjtögettünk, akkor hirtelen újabb
negatív hullám önti el az egyébként is hiperérzékeny lelkünket, mert arra
gondolunk, hogy Te jó ég, én nagyon le vagyok maradva! De nagyon! Mert X és Y
már nem itt tart, mert ők mennyire előbbre vannak az életben. Mert van egy
remek állásuk és több nyelvet beszélnek, mint én, és egyébként is utazgatnak
mindenfelé a világban, stb. Mert ők mások. Abban mások, hogy ők az elejétől
kezdve felvállalták azt, amit én nem. Ilyenkor azt gondolom, hogy: Én pedig
senki nem vagyok hozzájuk képest. Sehol sem tartok.
Ez rossz hozzáállás. Én ezeken keresztül mentem. Sötét egy
korszak volt. De ahogyan változtatni kezdtem a gondolkodásomon, és kezdtem
megnyílni, úgy arra is rájöttem, hogy nem is vagyok lemaradva azoktól, akikre
példaképként néztem fel korábban. Ugyanis amíg ők olyan helyeken fejlődtek,
amiken én nem, addig én is fejlődtem, csak más területeken. Talán még többet is, mint
ők. Mert rövid idő alatt hosszabb utat jártam be, főleg érzelmileg. Pár évvel
később pedig döbbenten néztem őket, amikor arról olvastam, hogy milyen rosszul
sikerült a házasságuk, vagy arról, hogy egyikük egy drogos pasival él együtt, aki
rosszul bánik vele. De sorolhatnám még. Így már egészen más a helyzet. Viszont
hozzám hasonlóan vannak azért többen, akik még mindig keresnek, még nem vertek
gyökereket, hanem apránként próbálják megvalósítani az álmaikat.
this photo is from: www.pintester.com
Mindezeket látva hálát adok az égieknek azért, hogy én ott
tartok, ahol, mivel egy küzdelmes út áll mögöttem, amit érdemes volt
végigcsinálni, mert megerősített több téren. Nem maradtam le semmiről! Megvalósítom
önmagamat akkor, amikor alkotok. Mert alkotnom kell. Újra és újra ide jutok
vissza, ezt mondják azok is, akik ismernek, és az élet mindig mutat valamit,
mindig jelez valahogyan, azt kiabálja, hogy: Végre foglalkozz már magaddal és
ne csak másokkal! Alkoss! Mert Neked alkotnod kell! Légy végre önmagad! Ne add
fel az álmaidat!
this photo is from: www.femaleenterprenearassociation.com
Talán pont ott vagyok, ahol lennem kell. Bár máshová vágyok,
de mint mindenhez, így odáig is hosszú út fog vezetni. Tudom. Nem kell siettetni
semmit sem, majd jön minden magától, amikor jönnie kell! Az élet mindig azt az
oldalát mutatja nekünk, amivel akkor éppen kezdenünk kell valamit, csak nekünk,
nekünk magunknak kell megoldanunk. Az élet olyan emberekkel
hoz kapcsolatba minket, akik valamilyen módon a fejlődésünket szolgálják.
Tanulhatunk egymástól. Mindenkinek más adatik, más – más feladatokat kapunk. Az,
hogy mit kezdünk velük, csak rajtunk áll. Merjünk önmagunk lenni! Merjünk kiteljesedni
abban, amit éppen csinálunk! Ha nem is lehetünk teljesen önmagunk a
munkahelyünkön, vagy akár egy kapcsolatban, akkor is próbáljunk nyitni és
többet mutatni magunkból, ne féljünk felvállalni az érzéseinket! Ha pedig szerencsénk
van, akkor szembejöhet velünk egy olyan lehetőség is, ahol ez magától fog
menni. Ott leszünk igazán otthon. Várom…
this photo is from: www.pinterest.com
Atya ég, mintha én írtam volna magamról.... veled tartok az úton. :)
VálaszTörlés:) Örülök neki!
VálaszTörlés