Felmelegítve csak a töltött káposzta jó…

Sosem értettem azokat az embereket, akik egy szakítás után baráti viszonyban maradtak a másikkal. Ha valaminek vége van, akkor ennyi, kész, vége van. Ha nem működik szerelmi kapcsolatként, hogyan működhetne barátságként?  Férfi és nő között végérvényesen nincs barátság. Lehet vitatkozni ezzel a kijelentéssel, hiszen mindenki másképpen látja. Én a saját tapasztalataimra és megfigyeléseimre alapozom ezt.

Az olyan embereket pedig szintén nem értem, akik hónapokkal egy komoly szakítás után mégis úgy döntenek, hogy visszatáncolnak az exük életébe, s újra arra az ösvényre lépnek, ahol pár hónapja eltörtek.  Szeretném megérteni őket, és azt, hogy mi zajlik ilyenkor bennük. Én, ha bármikor is befejeztem egy szerelmi kapcsolatot, akkor azt úgy lezártam, hogy semmilyen módon nem tartottam később, sőt mi több, olyan szerencsém volt (ha ez szerencse), hogy nem találkoztam velük.  Így hozta az élet. Talán nekem a jó, nem tudom. Én ezt az oldalt ismerem.  Ha valaminek vége, akkor annak örökre vége minden téren. Én ezt szeretem. Szerintem így a normális. Másképpen nem is tudom elképzelni. De talán rosszul gondolom… Mondjátok meg Ti! Meséljetek!

Sokan nem szeretik, és nem tisztelik magukat annyira, hogy ne hibáznának azzal, hogy újra a volt barátjuk/barátnőjük karjaiban keressék a boldogságot. Ott, ahol egyszer már nagyot csalódtak. Sosem lesznek már azok, akik előtte voltak. Mégis milyen sokan beleugranak újra és újra az ilyen felmelegített kapcsolatokba! Ennyire nincs más lehetőség? Ha ló nincs, a szamár is jó? Inkább egy rossz kapcsolat, mint egyedül lenni? Olyan helyzetekre gondolok itt, ahol egyszer már elváltak az utak egymástól, és nincs közös gyermek.

Mindenkinek másra van szüksége, de mindannyian egyre hajtunk: boldogok akarunk lenni az életben. Ennek egyik módja sokak szerint a szerelem. Ám ez múlandó. Hazugság, ha csak ettől az egy dologtól lehetünk boldogok. Először is magunkkal kell jóban lennünk, szeretnünk és elfogadnunk kell azt, akik vagyunk. Ugyanezt kell éreznünk másokkal és a világgal szemben is. Elégedettnek kell lennünk az élet több területén: a munkánkkal, az otthonunkkal, az egészségünkkel, a családunkkal, a képességeinkkel és a lehetőségeinkkel is. Természetesen a párkapcsolatukkal is. Nem ismerek olyan embert, akinek az életében ezek mind rendben vannak. Mindenki másképpen boldog, de egy korábban darabjaira hullott, később újra felmelegített és kissé már savanyú kapcsolatban hogyan érezheti jól magát az ember? Erre van igény? Csak ennyit érdemel az ember? Biztos, hogy erre szükség van? Inkább feladja álmait, nyel egy nagyot, szőnyeg alá söpri a problémákat és belenyugszik abba, ami számára rossz? Nem kell meglepődni azon, ha újra előjönnek a régi problémák!

Ennél többet érdemlünk! Nem kell, hogy csak ennyi legyen az életünk! Ha még van min dolgoznunk egy kapcsolatban, akkor tegyük meg, amit csak tudunk, amit a szívünk súg. Ha végleg nem megy, s belefáradtunk abba, hogy újabb esélyt adjunk az egésznek, akkor végleg be kell fejeznünk és új útra kell lépnünk. Nem szabad visszanézni, folytatni, mert ahogyan a mondás is tartja: felmelegítve csak a töltött káposzta jó!