Sokszor ragaszkodunk olyan dolgokhoz, ideákhoz, emberekhez,
amelyeket/ akiket el kellene már felejtenünk. Évek óta cipeljük magunkkal,
pedig már el kellett volna engednünk őket. Már nincs itt helyük, csak rombolnak
és akadályozzák a lelki szabadságunkat. Megbénítanak, s talán miattuk is
kerülünk abba a helyzetbe, hogy nem tudjuk hogyan tovább…
Nem is hisszük mennyi mindent képesek vagyunk átélni
lelkileg, s ha ügyesen állunk hozzá a hibáinkhoz, mások kritikáihoz és lelki
bántalmainkhoz, akkor ebből akár profitálhatunk is. Mindezt a bennünk
felgyülemlett érzést a saját sorsunk jobbá alakítására fordíthatjuk.
Mindenkiben kell lennie elég erőnek és kitartásnak ahhoz, hogy tudjon
változtatni a sorsán.
Még az is lehet, hogy az elsőre „vesztettem állapot” fog
túllendíteni minket azon a megoldhatatlannak tűnő problémánkon, amivel hosszú
évek óta küzdünk. Mert ilyenkor elcsendesedünk, megvizsgáljuk azt, aki odabent
van, akit mi ismerhetünk legjobban. Mi tudjuk neki mi a jó, mi tenné boldoggá,
sikeressé és elégedetté. Mi értjük meg miért érzi magát szomorúnak, s azt, hogy
a lelkén ejtett sebek csak lassan gyógyulnak.
Van úgy, hogy meg kell változtatnunk az álmainkhoz vezető
utat. Amikor valami nem úgy sikerül, ahogyan elterveztük, ahogyan megálmodtuk,
képesek vagyunk azonnal feladni. Sokan ilyenkor befordulnak, s mélyen magukba
tekintenek. Megállnak, s újra átgondolják mi a cél, s ha a korábbi út nem
járható, akkor el kell indulni egy másikon. Feladásról szó sincs. Menni kell
tovább. Elérni az álmainkat több úton haladva van lehetőségünk. Mindegyiken
tanulunk valamit. Talán új tudást is szerzünk, de legfőképpen magunkról
tanulunk. Ha ezt az utat képesek vagyunk fejlődésként felfogni, akkor nem
érhetnek minket csalódások. A tapasztalatok és élmények erősítenek meg minket
abban, hogy erősek vagyunk és képesek vagyunk az előttünk álló újabb és újabb
lehetőségeket kiaknázni szükségleteink szerint.