11/09/2015

Bizalmatlanság és Remény ( Tanmese ) by Christine O.Hoping

Bizalmatlanság és Remény ( Tanmese )

A Remény és a Bizalmatlanság régóta ismerték már egymást. Nagy szerelem volt az övék, elválaszthatatlanok voltak, s olyan kötelék kapcsolta őket össze, amely csak kettőjük számára volt látható. Amikor a Remény egyre többet adott, a Bizalmatlanság abból mindig elvett, de a Reménynek annál több maradt.

Történt egy ködös őszi reggelen, hogy a Remény már nem bírta tovább és megszólalt:
-         - Miért van az, hogy te mindig csak elveszel, de olyan keveset adsz?
-          -Én már sokat adtam valaha…de az emberek eljátszották a bizalmamat, ezért Bizalomból váltam Bizalmatlansággá.-válaszolta a Bizalmatlanság.
-          -Én úgy látom, hogy még nincs minden veszve. Talán Te magad vagy ennek a problémádnak az okozója. És akkor a megoldás is Benned van. – mondta a Remény.
-         - Ezt hogy érted? –kérdezte a Bizalmatlanság.
-         - Nagyon egyszerűen. Bezártad a szíved azért, mert kudarcok, csalódások értek valaha. Nem bízol azóta senkiben és semmiben, és a múltbeli sérelmeket kivetíted másokra, azokra is, akik hozzád jók és törődnek veled…- mondta bizakodva a Remény.
-          -De…de hiszen én annyit szenvedtem már.. – mondta komor tekintettel a Bizalmatlanság.
A Remény ekkor közbevágott: -Hát ez az! Pont ez a baj! Szenvedésnek fogtad fel és még máig abban élsz, hogy mindenben, mindenhol és mindenkiben azt látod, akit, és amit valójában nem akarsz. Önmagadat vetíted ki rájuk. Elhatalmasodott benned az, ami már kitölti a mindennapjaidat, amiről a nevedet is kaptad: Bizalmatlanság.
-          -Talán igazad van. Mondd tovább!- várta kíváncsian a Bizalmatlanság.
-          Hát, tudod gondolatainknak teremtő erejük van. Ha azt akarod látni mindenkiben, hogy csalfák, hazugok és csak kihasználnak, akkor azt is fogod látni. Addig, amíg nem békélsz meg a múltaddal, nem élhetsz igazán a jelenben és nem tervezhetsz jövőt. Mert a múlt kísértetei mindig ott lesznek benned, s így senkiben nem fogsz megbízni azért, mert nem is akarsz.
-          -Tudom, hogy igazad van, de…- makacskodott a Bizalmatlanság.
-          -Nincs DE! Nincs! Ne kifogásokat keress! Tedd végre azt, amit már régen meg kellett volna tenned! Rakj rendet magadban! S ne miattam, hanem önmagadért! Tudod féltelek. - mondta csillogó szemekkel a Remény.
A Bizalmatlanság ekkor közelebb hajolt hozzá és azt mondta halkan: - Köszönöm. Te olyan jó vagy. Meg sem érdemlem, hogy így bánj velem. Én már annyi rosszat tettem veled és másokkal. .. Féltesz? Akkor szeretsz?- kérdezte nagy szemekkel a Bizalmatlanság.
-          -Igen. Miért ne szeretnélek? –válaszolta a Remény. Láthatod, még mindig itt vagyok. Táplállak hittel, önmagammal. Bízok Benned még akkor is, ha tudom mit tettél. ..
-          -Na de miért?-vágott közbe a Bizalmatlanság.
-          -Tudod miért? Azért, mert látom benned azt, akit sokan nem. Látom azt az érzékeny valódat, ami másoknak szemmel láthatatlan. Legbelül jó vagy te, s szeretnél bízni, nagyon, de annyi bosszúval és keserűséggel a szívedben ez nem fog menni.
Tudod, engem miért hívnak Reménynek? Azért, mert sosem adom fel! Mindig várok, és ezzel életben tartom a bizalmamat mások felé. Bizakodok, és a jót igyekszem meglátni az emberekben.  – mondta a Remény és kicsordult a könnye.
-         - Értem… Igen, mindenkiben van valami jó. Akkor hát, ha szeretettel fordulok másokhoz és bizalommal, akkor ők is így fordulnak majd hozzám? – kérdezte bizakodva a Bizalmatlanság.
-         - Látod, van benned még jó érzés. Jól tudod, mit kellene tenned. Tudod valójában mindketten ugyanarra vágyunk: a Szeretetre. Ahhoz viszont, hogy szeretetet kapjunk, nekünk is adnunk kell. Ehhez pedig bíznunk kell egymásban. De legfőképpen önmagunkat kell szeretnünk. Mert aki nem szereti önmagát, az önmagában sem bízik, így hogyan szerethetne másokat? – mosolygott a Remény.
-         - Te olyan jó vagy hozzám. – mondta a Bizalmatlanság és egy könnycsepp futott végig az arcán.
Velem vagy akkor is, amikor más már régen elhagyott volna. Mindig itt vagy és életben tartod azt a maradék kis parázst is, ami még talán jó bennem. Te vagy a megmentőm, mert pozitív irányt mutatsz. Látom, hogy neked sem könnyű, mert az, hogy mindig reménykedsz, nem jelenti azt, hogy mindig minden rendben van. Mert ha minden szép és jó lenne, akkor Boldogság lenne a neved. – mondta a Bizalmatlanság.
Ekkor a Remény sírni kezdett…
-          -Miért sírsz?- csodálkozott a Bizalmatlanság.
-         - Azért, mert megérintett a lelked… - mondta zokogva a Remény.
-         - Most te lettél szomorú…s elkeseredett a Bizalmatlanság.
-          -Nem, ezek nem a szomorúság könnyei. Ezek a megkönnyebbüléstől csordulnak ki.- súgta halkan a Remény.
-          -Itt voltál velem mindig. Nem adtad fel. Fogtad a kezem.  Tanítottál. S nem vettem észre… Rossz vagyok.- mondta bűntudatosan a Bizalmatlanság.
-          -Nem vagy rossz. Csak túlzottan hatalmába kerítettek azok az emlékek, amelyek bár részeid már, de te hagytad is, hogy azok irányítsanak. – válaszolta nagyot sóhajtva a Remény.
-          -Tudom, igazad van. Tisztellek és Szeretlek. Te vagy az, aki akkor is megláttad bennem a jót, amikor mindenki más menekült. – szólt a Bizalmatlanság.
-         - Tudod, azért vagyunk a világon, hogy szeretetet adjunk, miközben valahol otthonra leljünk benne. Talán én azért vagyok, hogy tápláljam az emberekben a hitet, az akaratot és fejlődésre sarkalljam őket. De tudod Te is értékes vagy, még így bizalmatlanul is. Mert megmutatod azt, amilyennek nem szabad lenni. És ott van benned mélyen a szikra, csak kell valaki aki ezt lángra gyújtja.- mondta ezt várakozva a Remény.
-          -Te vagy az, aki képes erre! Mi történik velem?- kérdezte csodálkozva a Bizalmatlanság.
Hirtelen színes lett a világ. Ez egy csoda! Istenem! – bámult maga köré a Bizalmatlanság.
-          -Ez a lelked csodája! Ez belőled fakad. Ez idáig mind benned volt! Ez is te vagy. Lemondtál volna erről a kincsről?- mosolygott a Remény.
-          -Köszönöm, hogy utat mutattál! Velem tartasz? – kérdezte a Bizalom. ( mert már megszűnt Bizalmatlanság lenni )

-          -Utat mutathatok, s kísérhetlek egy ideig, de lelkünk csatáját önmagunknak kell megvívnunk mindig. Nekünk kell megtalálnunk ott mindennek és mindenkinek a helyét úgy, hogy élhetőbbé tegyük azt az életet, melyet mi magunk választottunk. Hit és szeretet töltse ki a mindennapjainkat!- mondta a Remény. A Bizalom kézen fogta és együtt elindultak a közös ismeretlenbe.








4 megjegyzés:

  1. Köszönöm neked Christine ezt a nagyszerű bejegyzést, véletlen bukkantam rá a blogodra egy, az életről szóló böngészések közepette. A remény és a hit: Ez a kettős nagyon fontos az életünkben, hogy a bizalmatlanságból bizalmat kovácsoljunk és, hogy igazán boldogok legyünk. Szeretnünk kell önmagunkat. Várom további bejegyzéseit! :) Szép napot kívánok!

    VálaszTörlés