Boldognak lenni…sokszor nem tudjuk mit is jelent. Mintha
félnénk kimondani, amikor azok vagyunk. Talán mert tényleg fogalmunk sincs róla mit
jelent. Vagy azért, mert félünk, hogy
elillan ez az érzés és ami jó, azt szeretnénk megtartani. Ragaszkodunk hozzá. Valahol
legbelül tudjuk, hogy mit jelent számunkra boldognak lenni, mert valaha már volt
benne részünk...És azt is tudjuk, hogy minden embernek mást jelent. Lehet ez
egy pillanatnyi és pár perces, akár több órás pozitív érzelemhullám, és igazán
tartós is, ám a hétköznapok szürkeségében is megbújhat. Viszont már fel sem
tűnik akkor, ha a bennünk teremtett sötétség és negatív hullámok árnyékolják be
az élet az apró szépségeit. Ilyenkor legtöbbször mindent és mindenki mást
okolunk, csak önmagunkat felejtjük el. Méghozzá duplán. Bántjuk, nem tiszteljük
magunkat. Pedig pontosan a múltbeli gondolatainknak köszönhetjük az állapotunkat, melyben most tengünk.
Nem bántunk magunkkal tisztelettel már akkor sem, amikor ezeket a negatív
energiákat behívtuk az életünkbe azzal, hogy hagytuk a lelkünket befolyásolni
általuk. Másodszor pedig azért sem, mert mindenért önmagunkat hibáztatjuk és
önostorozás közben csak még távolabb kerülünk attól a személytől, akik
valójában szeretnénk lenni.
Évekig is élhetünk így, sőt, az egész életünket leélhetjük
ebben az állapotban. Mindig csak várni…, félni…, várni valaki másra…, mástól
várni a boldogságot…, mástól várni a jobb életet…És közben elmúlik az életünk.
Mindig csak egy helyben állni ás várni..várni..és már közben már azt sem tudjuk
mit várunk. Ugye milyen ismerős? Sajnos sokan élnek így, nem használva ki a
bennük rejlő lehetőséget, kreativitást és bátorságot. Amikor e sorokat írom, önmagamra
is gondolok és sok másra, akiket ismerek, vagy nem, de tudom, hogy több
embertársammal küzdünk, vagy küzdöttünk hasonló problémákkal. Nos, bevallom én
is beállhatok a sorba, talán mert én későn érő és fontolva haladó típus vagyok.
Néha túlzottan és sokat rágódtam( és mai napig is
előfordul ) felesleges dolgokon, az idő pedig csak ment és ment és
ment… Azonban volt egy hármasom, mely azóta is bennem és velem él: a HIT,a
REMÉNY és a SZERETET. E hármas végigkíséri az életemet. Bármikor akármilyen
mélyre is kerültem, mindig volt erőm felállni, és a gödörből kimászni. Nyilván
időre volt szükségem, de mindig, minden probléma esetén azonnal a megoldásokat
kerestem és gyártottam, bebiztosítva magamat ezzel. Azaz hittem a saját erőmben. Amit csak tudtam, mindent önmagamtól igyekeztem elérni az életben és
ezután is arra törekszem. Hiszen boldogságunk forrása mi önmagunk vagyunk. Valamiért mindig jobbra törekedtem és
törekszem a mai napig. Sosem értem be annyival, ami az adott pillanatban voltam.
Segített a hit önmagamban. A remény
abban, hogy jobb lehetek, van hová fejlődnöm, és képes vagyok arra, hogy
elérjem a célomat. Valamint a szeretet, amely ott van minden alkotásban, mely
valaha kikerült a kezeim közöl, de ott rejtőzik a mindennapi munkámban, amikor
gyerekeket tanítok, nevelek, vagy amikor a bennem bízó és hozzám közelálló
emberekkel beszélgetek, tanácsot adok nekik és még akkor is, ha tükröt tartok
eléjük… Túl nagy szívem van-sokszor mondják azok, akik jól ismernek.
A titkom egy egyszerű mondatban rejlik: Sosem adom fel!
Pedig nagyon sokszor kerültem padlóra én is, többször voltam mélyebben, mint
sokan gondolnák… Nagyon sok negatív érzelmekben gazdag évet tudhatok magam
mögött, de emellett boldog időkről is mesélhetek. Egy biztos, mindig van bennem
hit, remény és szeretet. Ezek segítettek át mindig is az akadályokon.
Három éve úgy döntöttem, hogy megpróbálok kicsit nagyobbat,
merészebbet változtatni az életemen. Egy hosszú, három hónapos lelki összeomlás
( testi szinten is több helyen megjelenő tünetekkel ) vezetett oda, arra az
útra, ahol most vagyok. Akkor önmagam érdekében számot kellett vetnem az egész
addigi életemmel, mely nem volt könnyű és egyszerű történet, de megérte. A múlt
elengedése, azaz feldolgozása, megemésztése, majd az események megfelelő helyre
pakolása nem volt zökkenőmentes. Voltak olyan történések, amelyek újabb
változásokat hoztak az életemben. Sokan aggódtak és azt hitték, hogy a
vesztembe rohanok. Valójában arról volt szó, hogy kezdtek felszakadni a bennem
évek óta felgyülemlett megemésztetlen, egymásra rakódó problémák. Sokszor
egyszerre jött minden, másszor semmi sem jött és próbáltam túlélni az ilyen
napokat is. Relaxálni tanultam és szakember segítségével próbáltam mélyre ásni
önmagamban. Talán még akkor nem egészen mélyre…Sosem felejtem el azt a
mondatot, melyet a legutolsó találkozásunkkor kaptam útravalóul a segítőmtől: Az
igazi élet még csak ezután jön. Az, hogy a tanultakat hogyan tudod majd
beépíteni az életedbe és ezek segítségével megoldani a problémádat. Ekkor derül
ki az, hogy mennyire vagy erős. Minden a gyakorlatban dől el. Nos, ezek a
mondatok újra és újra felbukkannak akkor, amikor egy-egy problémával, lelki
sérüléssel szembesülök önmagammal kapcsolatban. Ez egy újabb löket volt
számomra, egy új energiaforrás, ha úgy tetszik. Be kell bizonyítanom magamnak
és nem elsősorban másoknak azt, hogy képes vagyok saját lelki erőmből úrrá
lenni az engem érintő negatív hatásokon. Rengeteg időt szántam arra, hogy a
múltammal megbékéljek, valamint arra, hogy például édesapámmal rendezzem a
kapcsolatomat a körülményekhez mérten a legjobban. Van még min dolgozni, mert
mindig van min. És ezt én magam is látom, nem kell hozzá tanár, szakember,
mester. Önmagam mesterévé kellett válnom, mert leghatásosabban én magam
alakíthatom saját magamat. Minden rajtam múlik. Az én akaraterőmön és kitartásomon.
Az első sikeremnek azt könyvelhettem el, hogy a
gyerekkoromban ért rengeteg lelki sérelmeimet újra átélve megszabadultam azok
egy részének jelenemre kiható negatív energiájától. De még e téren is van min
dolgoznom. Számomra mindenképpen pozitív változásként lehet megemlíteni azt is,
hogy nyitottabbá váltam a személyes kapcsolataim terén. És talán ebből
következik az a nagyfokú változás is, mely a mindennapi munkámhoz kapcsolódik:
két éve már, hogy minden nap a következő gondolattal ébredek fel és indulok
dolgozni: Minden napban van valami jó,
ilyen ez a nap is. Új lehetőség valami jobbra. Minden napomat reménnyel
indítom és hiszek abban, hogy bármi is történjen napközben, attól csak több
leszek, a fejlődésemet szolgálja. A remény az a megfoghatatlan, belső erő, mely
életben tart.
Hiszek önmagamban még akkor is, ha többször a közelemben
élők azt látják, hogy jajj már megint X és Y miatt, vagy bizonyos körülmények
miatt bosszankodok és kiesek az egyensúlyból. Bizony én sem vagyok tökéletes.
És az utóbbi időben inkább hullámzónak mondható a lelkiállapotom. De törekszem
a jobbra és sosem adom fel! Amikor kimondok egy negatív mondatot, azzal meg is
teremtem a táptalajt annak, amire nem vágyok. E téren is van még hová fejlődni.
Viszont e mondatokat nálam már olyan tettek követik, melyekkel a vágyott
állapotot el tudom érni. Legalábbis megpróbálom. Mert akkor sem adom fel!
Hiszek és bízok önmagamban akkor is, ha néha az ellenkezőjét látják rajtam. Nem
másoknak akarok bizonyítani, hanem elsőként önmagamnak. Önmagam szeretetét még
gyakorolni kell, mert mindig megjelenik valami, amely hátráltat ebben, de már
ezt is kihívásnak tekintem és egy megoldandó feladatnak, egy tesztnek, egy
útnak, melyen haladva még jobban megismerhetem azt a személyt, aki vagyok. Hiszek
a Jó Istenben és a hit erejében. Igyekszem minden nap hálát adni mindenért,
amim van, és abban a békében zárni a napot, hogy megköszönöm azt, hogy részese
lehettem annak a csodának, amit úgy hívunk mi emberek, hogy ÉLET. A szeretet
egy egyetemes erő, mely mindent behálóz az életben. Igyekszem mindent e
legnemesebb érzéssel a szívemben csinálni.Mindent, amit a napjaim folyamán teszek és gondolok, azt
áthatja a HIT, a REMÉNY és a SZERETET hármasa. A hibáimból is tanulok,
megmutatják határaimat. Fejlődésemet szolgálják.
Önmagunk megismeréséhez mindannyian más-más utat járunk be.
Más akadályokkal és megoldásokkal találjuk szembe magunkat. Csak rajtunk áll
vagy múlik az, hogy felismerjük-e az utunkba kerülő lehetőségeket, vagy az,
hogyan éljük meg a kudarcot és inkább visszafordulunk, vagy megyünk tovább,
haladunk előre a céljaink felé. Lehetünk
boldogok akár mással,vagy máshol, más közegben, más emberekkel körülvéve ugye, hiszen mindannyian boldog párkapcsolatról, jó munkahelyről, egészséges és boldog életről is
álmodunk, ám elsősorban önmagunkban kell megtalálnunk a boldogságot.
Amikor úgy döntünk, hogy változtatunk eddig berögzült,rossz szokásainkon, gondolatmintáinkon, stb, akkor abban a pillanatban új lehetőséget adunk
önmagunknak egy jobb élethez. Fogalmunk sincs arról, mi fog várni ránk ezen az
új úton, hogy milyen akadályokkal kell majd szembenéznünk útközben azért, hogy
a kívánt állapotot elérjük. De mint a hegymászó sem tudja előre megmondani, hogy
mire számíthat akkor, amikor nekivág a hegynek, mert váratlan események
tarkíthatják az útját, így tehát neki is számolnia kell akadályokkal: az
időjárás viszontagságaival, csúszós erdei utakkal…, amelyekre felkészülhet, de
mindenre talán még ő sem. Mégis nekivág! Mert esélyt ad magának valami újra. Valami
jobbra.
Egy ismeretlen út mindig sok meglepetést tartogathat
számunkra. Az útjainkat keresztező próbatételek kitartásra és munkára ösztönöznek,
színesítik az életünket és fejlődésre sarkallnak. Azért vannak, hogy megismerjük határainkat és
az erőnket. Nagyon sokat jelent az önmagunkba vetett hit. Amikor nem mástól
várjuk, hogy változzon az életünk,hanem mi magunk vagyunk képesek tenni azért.
Minden nap személyes fejlődésünk egy újabb állomása. Ha így
tekintünk magunkra, az életünkre, akkor ezáltal tudatosabban próbálunk jelen
lenni a saját lelkivilágunkban. Lassan elkezdjük másképpen szemlélni a
körülöttünk élő embereket, a problémákat és kitartással meggyógyíthatjuk azt a
gyermeket, aki még mindig ott lakozik bennünk szeretetre, elfogadásra,
elismerésre és törődésre várva.
Már nem túlélni akarok, hanem élni…
