Van, amiről nehéz beszélni…Van, amikor nincs megfelelő szó
arra, amit érzünk. Hiába is próbáljuk leplezni, vagy álarccal takargatni azt,
ami nyomja a lelkünket, mert egy-egy gondolat, tétova szó, vagy egy tekintet
hamar elárulja azt, hogy amit kifelé mutatunk, az nem teljesen az, amit odabent
lelkünk mélyén érzünk.
Augusztusban véget ért életem egyik szakasza. A változás
mindig komoly előzményekkel, sérülésekkel, akadályokkal és kezdeti
félelemmel jár. Sok-sok hónap után végül mindketten új, de külön élet mellett
döntöttünk. Nem volt könnyű meghozni a döntést, különösen részemről. Ő akart
menni, már korábban, végül mentem én. De ez a lényegen mit sem változtat.
Mindannyian vásárra visszük a lelkünket akkor, amikor
elköteleződünk valaki mellett bármilyen módon. Ilyenkor úgy döntünk, hogy másra
bízzuk a lelkünk kincseit, lemondunk a megszokott, korábbi életünkről és
belevágunk az ismeretlenbe. Senki sem tudja előre megmondani, hogy hová
vezet ez az út. Többször hozunk olyan döntéseket életünk során, amelyeket később
megbánunk, vagy éppen ellenkezőleg, egyáltalán nem bánjuk meg, mert nélküle most
kevesebbek lennénk. Úgy gondolom, hogy kilenc
év házasság elég jó tanítómester… De a kilenc év ellenére is van még mit
tanulnom, tapasztalnom. A neheze még hátra van… Meg kell tanulni ÉLNI!
Valaki ma azt mondta nekem, hogy egyre többen érdeklődnek a
hogylétem felől. Leginkább mindenkit az
érdekel, hogy boldog vagyok-e. Egyetlen szóval képtelen vagyok megnevezni azt
az állapotot, mely a részemmé vált. Így azt szoktam mondani, ha megkérdezik:
hullámzok, lelki sebekkel teli, keresem önmagam és a boldogságomat, s néha úgy
érzem, hogy sehová sem tartozom. Mert van ez az állapot. Kell ez is. Kell ez az
átmenet. Meg kell gyászolni azt, ami elmúlt. Időt kell adni rá önmagunknak.
Valakinek vagy valaminek az elvesztése mindig fájdalommal
jár. A régi önmagunk elvesztése sem kivétel alóla. A lelkünkön ért sebek mind tanítások, melyek
mindig emlékeztetnek minket arra, hogy mennyi mindent átéltünk már, mennyi
érzést adtunk és kaptunk, hogy mennyivel többek és bölcsebbek vagyunk. Ha
vannak barátaid, mindezek feldolgozása valamivel könnyebbé válik, ám a
legnagyobb munkát mi saját magunk kell elvégezzük önmagunkban. A folyamat
részeként meg kell vizsgálni saját magunkat: Hol tartok? Hogyan jutottam ide?
Mi a szerepem az életemben? Mit is akarok? Mire vágyok? Mik a céljaim? Mik az
álmaim? Hogyan vagyok képes segíteni magamon? Kire számíthatok? Nos, mindezen
kérdéseken átrágtam magam és tudom, hogy még sokszor fogom. Az elengedés nem az
erősségem, mint sokaknak, idő kell a dolgok leülepedéséhez. A mögöttem álló évek sok mindent megmutattak
számomra a nagybetűs ÉLET-ből. És egyes
pillanatok örökre a szívembe égtek. Én is vásárra vittem a lelkemet többször,
de van, amit nem bánok a mai napig sem… Talán ezek a legszebb érzések, melyek olyan
ritkán adatnak meg egy olyan érzékeny nőnek, mint én. Ezek az érzések
hiányoznak…
Önmagamnak köszönhetem a barátaimat, társaimat, akik
segítségére számíthatok, akikkel együtt haladunk az élet rögös útjain, akik
felnyitják a szememet, ha tévutakon járok, s akiknek ugyanúgy szükségük van
rám, mint nekem rájuk. A hullámvölgyekben támaszom még a családom, ahol
mindenkinek van valami egyszerű, de elgondolkodtató tanácsa. És itt vagyok: ÉN. Csupa nagybetűvel. Mivel mindent én magam élek át, én magam érzek, én magam teremtek, így nekem
kell megoldanom saját magamat. Mert meg kell oldania ez embernek saját magát
időnként. Minden állomáson meg kell állni és mérlegelni hogyan tovább. Vár rám még több akadály, tudom, de leckeként
tekintek rájuk már most. Minden nap
hálával kelek és azzal fekszem le. Örülök annak, amim van, de leginkább azoknak
az érzéseknek, és tudásnak, amelyeket eddig tapasztaltam és azoknak, melyeket az élet
tartogat még számomra. Ez a minimum, amit tehetek, ha önmagamra és az életemre
szeretettel, elfogadással és kitartással szeretnék gondolni. Nem adom fel! A
remény tovább él bennem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése