Útközben

Most megint úgy ”minden lóg a levegőben”- érzésem van… -írtam ezt a héten valakinek. Valahogy megint semmi sem kerek, semmi sem biztos, mégis minden igaz. A változás folyamata ilyen, mellékhatások nélkül ez sem megy. A kezdeti szenvedélyes lendület néha lecsillapodik, majd újra fellángol, de szeretem, ha folyamatosan életben van tartva. Így érzem, hogy igazán élek. Ezt is akarom: nem csak egyszerűen túlélni a napokat, hanem megélni, élni, úgy, ahogyan szeretném, a vágyaimnak teret engedve.

Olyan érzés ez, mintha egy csónakban ülnék valamelyik tengeren és ide-oda ringatnának a hullámok. De akármilyen jó érzés is ringatózni a gyönyörű, türkizkék vízen, mégis folyton emlékeznem kell arra, hogy ne éljem bele magamat 100%-osan e kellemes helyzetbe, mert gyorsan elmúlhat. Bármikor jöhet egy vihar és felborulok. Nagyon könnyű kiesni ebből a csónakból, ha nem figyelek oda magamra. Sokszor megtörtént már, s tanulva a hibáimból, ezt, ha lehet, többet nem szeretném átélni. Szerencsére eljutottam oda, hogy a következő gondolatom ilyenkor már rögtön ez: Minden rendben van, erős vagyok és bátor ahhoz, hogy valóra váltsam azt, amit szeretnék! Ez segít a csónakban maradni akkor is, ha villámok cikáznak felettem. Pozitívabb vagyok már!

Most csak megálltam és szétnéztem, hogy hol is tartok az úton… Nehéz az embernek átprogramoznia magát, mert hosszú időbe telik, viszont útközben megerősödik. Tapasztalatból mondom, hogy megéri végigmenni rajta. Valójában tudom-e befolyásolni a történteket? Ha meg is próbálom, akkor belém hasít a gondolat: vajon ez is meg volt írva? A gondolataim sem véletlenek? Amiről azt gondolom, hogy véletlen, talán nem is az, mert én magam vonzottam be valamikor, sok-sok éve, és az Univerzum meghallotta a kívánságomat, majd megajándékozott vele. Hogy miért most? Mert talán most volt itt az ideje, most értem meg rá. Nincs min csodálkozni, pedig elsőre mindig ezt tesszük. Legyen az jó, vagy kellemetlen dolog, érzés, azt magunknak köszönhetjük. És ha nagyon jó, akkor időpazarlás azon gondolkozni, hogy miért kaptam, s biztos, hogy nekem szól? Miért, talán nem érdemlem meg? Vagy megijedtem tőle? Pedig én teremtettem, hagyom hát kibontakozni! Okkal van velem…

Hol van az megírva, hogy annyival kell beérnünk, amennyink most van? Nem kell, hogy csak ennyi legyen az életünk! Ettől többek vagyunk, többet érdemlünk! A vágyak akkor jelentkeznek, ha hiányzik valami belőlünk. Akkor, amikor jelzéseket kapunk testi és lelki szinten egyaránt, mert valami nem jól működik, s rossz úton járunk. Nézzük csak, miről is álmodik ilyenkor az ember? Nem tárgyakról, pénzről, hatalomról, hanem érzésekről. Olyan érzésekről, amit az álmai valóra váltása majd létrehoz benne. Ami megmozdít benne olyat, amit régen, vagy még soha nem érzett. Újat hoz az életébe, felkavarja, összezavarja, majd lenyugtatja, s elárasztja boldogsággal és elégedettséggel. Én ilyen érzéseket képzelek el akkor, amikor szeretném azokat bevonzani az életembe. Olyankor látom magamat abban az állapotban, ahová szeretnék eljutni. Így azzal behívom azt, megteremtem magam számára. Amit biztosan tudok: ezekért az érzésekért érdemes élni! Ha az úton elbizonytalanodva megállunk, jusson eszünkbe, hogy a célunk, az álmunk már megszületett és ott vár minket az út végén, ajándékként ragyog, s várja, hogy átvegyük végre. Ezért érdemes minden napnak új reményekkel nekivágni! Leginkább magunkért! Erre tudok bátorítani mindenkit! J

Íme pár inspiráló idézet a Nagyoktól :

,,Soha nem szabad olyasmire gondolnod, amitől félsz. Csak arra gondolj, amire vágysz, és meglásd, megtörténik... mert megteremted! ’’
A. O. Esther

"Ragadd meg minden napodat. Örülj a teljesség igényével. Minden napnak úgy, ahogy van. Az embereknek úgy, ahogy vannak.. Azt hiszem, a múltam segített hozzá ahhoz, hogy értékelni tudjam a jelent és nem akarok egy percet sem elvesztegetni belőle azzal, hogy a jövő miatt aggódom." 
/Audrey Hepbrun/

,,Élj úgy, hogy ha lepereg előtted életed filmje érdemes legyen végignézni ’’
- Johnnie Walker

Önmagamat adni

Nem könnyű az embernek önmagát adni bizonyos helyzetekben. De mit is jelent önmagamat adni? Azt mutatni mások felé, ami csak én vagyok, ami meghatároz engem, ami nem összetéveszthető másokkal. Ami különlegessé tesz, ami megfoghatatlanná és felejthetetlenné, vagyis egyedivé tesz. Olyan állapot, amikor szabad vagyok és magabiztos. Biztos abban, amit csinálok. Az érzés, hogy szeretnek, elfogadnak és értékelnek azért, ami vagyok. És nem azért, amilyennek mások szerint lennem kellene. Magamért.

this photo is from: www.tumblr18.com 

Felvállalni önmagamat, azt, ami 100 %-ban én vagyok sokszor nagyon nehéz. Nem csak nekem, sokunknak Mert például a munkahelyeden nem mindig lehetsz az, aki valójában vagy. Nem mutathatod meg azt, aki legbelül vagy. Bár itt is vannak kivételek. Nem egy ilyen embert ismerek. Mindig csodálom őket, mert erősebbek és bátrabbak, mint én. Talán azért, mert magabiztosak és több önbizalmuk van.

Nekem kevés van még mindig. De több mint az előző harminc évben. Mert olyan is volt, hogy nullán voltam ilyen téren. És amikor kezdtem felfogni, hogy ez a tulajdonság nagyon hiányzik belőlem, elkezdtem okolni az embereket, akik között felnőttem. Nem szép dolog, de szerintem igenis sok múlik azon, hogy gyerekként milyen alapokat kapunk. Hogy elismernek-e, dicsérnek-e, meghallgatnak-e és beszélgetnek-e velünk. Ha nem kapunk pozitív megerősítéseket, vagy csak iszonyú keveset, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy egy negatív gondolatokkal teli, a jövőbe mindig félelemmel tekintő és depressziós felnőtt válik belőlünk. Ha pedig már a körülöttünk lévő emberek is ilyenek, nagyon könnyen átvesszük ezeket a negatívumokat tőlük. Ezek ellenére mégis próbálunk többször nyitni kifelé, eregetjük a szárnyainkat, makacsul szembeszállunk a belénk ivódott, megszokott és kényelmessé vált visszafogottsággal, de mégsem merünk bátrak lenni, felvállalni önmagunkat, mert valami mindig visszaránt minket a földre. A félelem az. Félelem attól, hogy mit fognak szólni hozzánk, félelem attól, hogy így majd nem szeretnek minket, nem fogadnak el olyannak, amilyenek vagyunk, stb. Félünk megmutatni azt, hogy kik is vagyunk valójában. Könnyebb álarc mögé bújni, mint önmagunkat adni. Talán mert már sokat csalódtunk és túl sokat sérültünk. Óvatosak vagyunk. Elnyomjuk azt, aki bent van, s tudjuk, hogy ez nagy hiba. Mert mi nem ezek vagyunk, és csak kevesek ismerik a valódi énünket. Pedig repülni akarunk, úgy, mint sokan mások. Mások akarunk lenni. Olyan szabadok, mint az a szomszédban nyaraló lány, aki csupa önbizalom és mindig mosolyog, vagy olyanok, mint azok a lányok, akik állandóan társaságban mozognak, szépek, csinosak, akik nem félnek ismerkedni, pasizni és nyíltam mernek beszélni magukról. Ha pedig odáig merészkedünk, hogy annyira nem vagyunk megelégedve magunkkal, hogy már azt sem szeretjük hallani, ahogyan a nevünket valaki kimondja, mert már legszívesebben azt is megváltoztatnánk, mondjuk annak a bizonyos szomszéd lánynak a keresztnevére, akkor már tényleg nagy a baj. De gyerekként ezt nem értjük. A felnőttek pedig ezt sokszor észre sem veszik. Még akkor sem, amikor már ők beszélnek arról, hogy nem értik mi van a gyerekükkel, mert folyton egyedül van, nem beszélget, visszahúzódik. Elkönyvelik annak, hogy ez egy ilyen korszak, és majd átesik ezen, stb. Félig-meddig igazuk is van, de nem minden esetben. Sok ellenpéldát láttam már, a sajátomat is beleértve. 

Amikor pedig fiatal felnőttként rádöbbenünk arra, hogy ez így tovább nem mehet, mert már majd felrobbanunk és szeretnénk végre kiadni mindent magunkból, amiket hosszú évek alatt gyűjtögettünk, akkor hirtelen újabb negatív hullám önti el az egyébként is hiperérzékeny lelkünket, mert arra gondolunk, hogy Te jó ég, én nagyon le vagyok maradva! De nagyon! Mert X és Y már nem itt tart, mert ők mennyire előbbre vannak az életben. Mert van egy remek állásuk és több nyelvet beszélnek, mint én, és egyébként is utazgatnak mindenfelé a világban, stb. Mert ők mások. Abban mások, hogy ők az elejétől kezdve felvállalták azt, amit én nem. Ilyenkor azt gondolom, hogy: Én pedig senki nem vagyok hozzájuk képest. Sehol sem tartok.

Ez rossz hozzáállás. Én ezeken keresztül mentem. Sötét egy korszak volt. De ahogyan változtatni kezdtem a gondolkodásomon, és kezdtem megnyílni, úgy arra is rájöttem, hogy nem is vagyok lemaradva azoktól, akikre példaképként néztem fel korábban. Ugyanis amíg ők olyan helyeken fejlődtek, amiken én nem, addig én is fejlődtem, csak más területeken. Talán még többet is, mint ők. Mert rövid idő alatt hosszabb utat jártam be, főleg érzelmileg. Pár évvel később pedig döbbenten néztem őket, amikor arról olvastam, hogy milyen rosszul sikerült a házasságuk, vagy arról, hogy egyikük egy drogos pasival él együtt, aki rosszul bánik vele. De sorolhatnám még. Így már egészen más a helyzet. Viszont hozzám hasonlóan vannak azért többen, akik még mindig keresnek, még nem vertek gyökereket, hanem apránként próbálják megvalósítani az álmaikat. 

this photo is from: www.pintester.com

Mindezeket látva hálát adok az égieknek azért, hogy én ott tartok, ahol, mivel egy küzdelmes út áll mögöttem, amit érdemes volt végigcsinálni, mert megerősített több téren. Nem maradtam le semmiről! Megvalósítom önmagamat akkor, amikor alkotok. Mert alkotnom kell. Újra és újra ide jutok vissza, ezt mondják azok is, akik ismernek, és az élet mindig mutat valamit, mindig jelez valahogyan, azt kiabálja, hogy: Végre foglalkozz már magaddal és ne csak másokkal! Alkoss! Mert Neked alkotnod kell! Légy végre önmagad! Ne add fel az álmaidat!

this photo is from: www.femaleenterprenearassociation.com 

Talán pont ott vagyok, ahol lennem kell. Bár máshová vágyok, de mint mindenhez, így odáig is hosszú út fog vezetni. Tudom. Nem kell siettetni semmit sem, majd jön minden magától, amikor jönnie kell! Az élet mindig azt az oldalát mutatja nekünk, amivel akkor éppen kezdenünk kell valamit, csak nekünk, nekünk magunknak kell megoldanunk. Az élet olyan emberekkel hoz kapcsolatba minket, akik valamilyen módon a fejlődésünket szolgálják. Tanulhatunk egymástól. Mindenkinek más adatik, más – más feladatokat kapunk. Az, hogy mit kezdünk velük, csak rajtunk áll. Merjünk önmagunk lenni! Merjünk kiteljesedni abban, amit éppen csinálunk! Ha nem is lehetünk teljesen önmagunk a munkahelyünkön, vagy akár egy kapcsolatban, akkor is próbáljunk nyitni és többet mutatni magunkból, ne féljünk felvállalni az érzéseinket! Ha pedig szerencsénk van, akkor szembejöhet velünk egy olyan lehetőség is, ahol ez magától fog menni. Ott leszünk igazán otthon. Várom…

this photo is from: www.pinterest.com 

Most

Harmincnégy éve egy kislány elindult az élet rögös útján, várakozásokkal telve, csillogó hatalmas fekete szemekkel tekintve az előtte álló életre. Sokáig nem volt gyermek, túl hamar felnőtt. A körülmények így akarták. Mindig kitartó volt és makacsságával sokszor az őrületbe kergette a szeretteit. De sosem adta fel. Reménykedett, versekbe szedte örömeit, de legfőképpen bánatait. Élt, fejlődött, bölcsebb lett. Mindent magába szívott, ami körülötte élt és hatással volt rá. Álmodozott. Kicsiket, nagyokat. Majd szépen, lassan elkezdte azokat az álmokat valóra váltani. Többször fordulóponthoz érkezett az életében, amikor nem csak ő, hanem körülötte minden megváltozott. A legnagyobb változást először az életében az egyetemista évek hozták Debrecenben. Kinyílt, elkezdett élni. Tanult és közben mindig szenvedélyesen szerelmes volt, de sok szomorúságot is átélt. Azt is megtapasztalta, hogy milyen egy városért annyira rajongani, hogy az a mai napig hatással van rá.

Ugye sejtitek, kiről van szó? Bizony, rólam. Így indultam el.

this photo is from: www.lifestyle.allwomenstalk.com

Mindig nyughatatlan voltam, másra, többre vágytam, mint aminek a birtokában voltam. Most is. Mindig más vagyok, minden pillanattal és élménnyel gazdagabb vagyok. Formál az élet. Formál mindenkit. Folyamatosan változunk, megújulunk.

Többször változtattam már az életmódomon, mégis úgy érzem, hogy ezek többnyire apró változások voltak. Az első nagy elhatározás az volt, hogy tizenkét évesen elkezdtem futni. Eldöntöttem, megtettem és jól tettem. Tíz éven át kitartóan csináltam, róttam a köröket, a kilométereket. Nemcsak külsőleg, de belsőleg is formálódtam. Szerettem, hogy közben szabad vagyok, és egyedül lehetek. Egyedül a gondolataimmal, az álmaimmal, magammal.

Később ez az erő elhagyott, megbetegedtem, egy kicsit meg is haltam. Már nem futottam, eltávolodtam magamtól. Évekig nem értettem, hogy mi történik velem, sőt eleinte észre sem vettem ezt a negatív változást. Sodródtam az árral. Pedig magamnak generáltam, de akkor még nem gondoltam erre. A körülményeket hibáztattam, másokat, embereket, akik csalódást okoztak nekem. Egy időre meghalt az életet szerető, energiával teli és állandóan szerelmes lány. Darabokra hullott a szívem. Többször is. Elvesztem és nem találtam a helyemet.

Amikor észrevettem, hogy baj van, tudtam, hogy először is magamba kell néznem, majd újra fel kell építenem azt, aki korábban voltam. Erről beszélni sokkal könnyebb volt, mint a tettek mezejére lépni. Azóta is van, hogy valami elviekben nagyon jól működik, de a gyakorlat már mást mutat. Gondolom, hogy ez sok embernek ismerős érzés. Könnyebb másoknak tanácsot osztogatni, okosakat mondani, ha közben mi magunk meg sem halljuk azokat a szavakat.

Pedig erre a változtatásra csak mi magunk vagyunk képesek, hiszen magunkért mi magunk tehetünk a legtöbbet! 

this photo is from: www.makeyourdreamasuccess.blogspot.com

Ezen a ponton új célokat kell megfogalmaznunk és újra kell értékelni magunkat és az egész életünket. Végigcsináltam, sokszor egyedül, néha segítséggel. Nagyon akartam. De voltak hullámvölgyek. Azt hittem, hogy megoldottam, s visszataláltam önmagamhoz, és most már minden rendben lesz. De az első csalódásnál rájöttem, hogy tévedtem, mert ugyanúgy reagáltam, ahogyan korábban. Felzaklatott, feszült lettem és újra csak vegetáltam. Szépen lassan újra ráeszméltem arra, hogy nem véletlenül történnek ezek velem.

Ahhoz, hogy továbbléphessek az életben, le kell zárnom a múltamat. Helyére kell tennem mindent és mindenkit. És most már komolyan. Eleinte csak felszínesen próbálkoztam és túlbonyolítottam az egészet.  Hosszú ideig észre sem vettem, hogy milyen zűrzavart okoztam ezzel magamnak, de néha még szeretteimnek, a páromnak és a barátaimnak is. Újabb terveket készítettem, hatékonyabb módszereket vetettem be. Nem adtam fel. Az első sikert akkor könyveltem el, amikor őszintén kijelentettem, hogy tanultam a hibáimból és már nem változtatnék semmit a múlton, hiszen általa vagyok most az, aki. Több lettem általa, s talán jobb is. De azt is tudtam és mondom is a mai napig, hogy még sokat kell tanulnom.

Voltam már nagyon mélyen. Legutóbb tavaly, több alkalommal is. Februárban életmódot váltottam, egyik napról a másikra elkezdtem a paleot. Először csak az étkezésemen változtattam, majd szépen formálni kezdtem a bentieket is, a lelkemet. Ezt alakította több kellemetlen élmény és ilyenkor nem féltem segítséget kérni. De mégis magamnak, legbelül kellett rendeznem a dolgaimat. És egy éve már, hogy újra futok. Ezt is hosszú távra tervezem. Ez az egész folyamat több állomáson át zajlott bennem és talán lecsengőben van az utóbbi időben. Le kellett nyugodnom, többször kellett az egyedüllét, a csend. Sokan nem értették, de voltak, akik végig velem voltak az úton, míg mások most sem értenek meg. Nem értik, hogy megrekedtem és változtatni akartam. Sokat.

De a mai napig nem találom a helyem. Mindenhol otthon vagyok, de igazából sehol sem. A legpontosabban így tudom megfogalmazni.

Van egy képzeletbeli listám a megvalósításra váró álmaimról. Ideje ezekre koncentrálni és azzal foglalkozni, amivel igazán szeretnék. Elengedni a félelmeimet, amik csak további feszültségeket generálnak az egyébként is érzékeny lelkemben. Ha nem ezt teszem, akkor csak kapálódzok tovább, néha kidugom a fejem a vízből, de újra elmerülök és sosem érem el a partot. Én viszont nem szeretnék elveszni a mélyben.

Mit veszíthetek? A negatív gondolatokat. De annál többet nyerhetek: pozitív érzéseket, jobb életet, barátokat, stb.

Ha alkotnom kell, alkotok, ha írnom kell, hát írok, és ha utaznom kell, akkor majd utazok. Magamért teszem! Sosem féltem változtatni, és ha úgy éreztem, hogy szükségem volt rá, megtettem. Büszke vagyok a kitartásomra, mert eddig ez tartott valahogy egyben engem.

this photo is from: www.onformforever.com

Megtanultam,hogy minden embernek szüksége van arra, hogy időnként megújuljon, és új energiákkal töltődjön fel. A megszokás egy idő után unalmas. Befordulsz tőle. Nem adsz magadnak esélyt a jobbra, unalmas és egyhangú leszel. A szervezeted pedig már jelez neked: Hékás, ébresztő! Ez nem Te vagy! Térj már magadhoz! Most! Szorít a régi cipőd? Lépj ki belőle! Tedd le a terheket és békélj meg a múltaddal, önmagaddal! Kövesd a szívedet és értékeld át az életedet! A tiéd, egy van belőle!

Ha rosszul érzed magad a bőrödben, abban az állapotban, amiben jelenleg vagy, változtass! Vedd a kezedbe az irányítást és vetkőzd le a félelmeidet! Kezdd el!

this photo is from: www.business2ommunity.com

Tovább kell lépned ahhoz, hogy élhess! Sosincs késő elkezdeni, változtatni az élethez való hozzáállásunkon, munkahelyet váltani, kilépni egy kapcsolatból, életmódot, országot vagy akár még kontinenst is váltani. Rossz szokás és hanyagság, önmagunkkal szembeni tiszteletlenség és igénytelenség azt mondani, hogy: Oké! Igazad van, de most nem érek erre rá. Majd holnap, vagy holnapután! Van még időm!

Nem! Azonnal el kell kezdeni! Nem szabad tovább várni!

Minden ember értékes és hasznos. Többször mondom ezt a tanítványaimnak is. Ők sem hiszik el elsőre, de aztán mégis bebizonyosodik, hogy igazam van. És akkor nagy a boldogság.

Úgy gondolom, hogy az életben nincsenek véletlenek. Azt kapjuk, amit megérdemlünk, és amit bevonzunk, megteremtünk magunk számára. A kellemeset és a szomorút is mi magunk hozzuk létre. Hatalmas erő birtokában vagyunk, de azt gyakran rosszul használjuk. Több energiát fordítunk a félelmeinkre, mint a vágyott dolgokra. És észre sem vesszük, ahogyan ezt tesszük. Pedig mennyivel boldogabb lenne az életünk, ha legtöbbször a jóra programoznánk be az agyunkat!

Nehéz másképpen gondolkodni, elszakadni a megszokottól, de nem lehetetlen. Nekem sem volt könnyű! De nem adtam fel, csináltam!  Sokáig nagyon zavart, hogy mások mit gondolnak rólam. Néha még mostanában is. De erről le kell szokni! Nem könnyű, de meg kell tenni! Én a saját életemet szeretném élni, és nem másokét! Semmi dolgod azzal, amit mások gondolnak rólad! Ha változtatni akarsz, akkor csak magaddal foglalkozz és kezdd el most! A legtökéletesebb időpont mindig a : MOST!