Néha kell az egyedüllét ...

Néha ki kell fordulnunk önmagunkból azért, hogy legyen hová visszatalálni.

Néha meg kell állni és önmagunkba tekinteni.

Néha kell a fájdalom, mert megtanít arra, hogy az átlagos napokat is értékeljük.

Néha kell az egyedüllét azért, hogy felfedezzük azt, amire vágyunk.

Néha kell a csend azért, hogy meghalljuk belső hangunkat.

Néha kell a bántás valakitől azért, hogy jobban értékeljük annak a szavait és tetteit, aki a mindennapunk része.

Néha kell a sírás, mert nélküle nem tisztulnak a gondolataink.

Néha meg kell vizsgálnunk az emberi kapcsolatainkat azért, hogy felfedezzük bennük a saját értékeinket.

Néha a poklot kell megjárnunk azért, hogy a romok alatt a legszebb virágot megtaláljuk.

Néha el kell engednünk embereket és érzéseket…

Néha ki kell mondanunk azt, ami mardossa a szívünket…

Néha hagyni kell fájni …

Néha újjá kell születni!

És néha hálát kell adnunk minden rossznak mondott érzésnek, gondolatnak, rosszindulatú embernek, mert megmutatták határainkat. 

Vásárra vitt lelkek

Van, amiről nehéz beszélni…Van, amikor nincs megfelelő szó arra, amit érzünk. Hiába is próbáljuk leplezni, vagy álarccal takargatni azt, ami nyomja a lelkünket, mert egy-egy gondolat, tétova szó, vagy egy tekintet hamar elárulja azt, hogy amit kifelé mutatunk, az nem teljesen az, amit odabent lelkünk mélyén érzünk.

Augusztusban véget ért életem egyik szakasza. A változás mindig komoly előzményekkel, sérülésekkel, akadályokkal és kezdeti félelemmel jár. Sok-sok hónap után végül mindketten új, de külön élet mellett döntöttünk. Nem volt könnyű meghozni a döntést, különösen részemről. Ő akart menni, már korábban, végül mentem én. De ez a lényegen mit sem változtat.

Mindannyian vásárra visszük a lelkünket akkor, amikor elköteleződünk valaki mellett bármilyen módon. Ilyenkor úgy döntünk, hogy másra bízzuk a lelkünk kincseit, lemondunk a megszokott, korábbi életünkről és belevágunk az ismeretlenbe. Senki sem tudja előre megmondani, hogy hová vezet ez az út. Többször hozunk olyan döntéseket életünk során, amelyeket később megbánunk, vagy éppen ellenkezőleg, egyáltalán nem bánjuk meg, mert nélküle most kevesebbek lennénk.  Úgy gondolom, hogy kilenc év házasság elég jó tanítómester… De a kilenc év ellenére is van még mit tanulnom, tapasztalnom. A neheze még hátra van… Meg kell tanulni ÉLNI!

Valaki ma azt mondta nekem, hogy egyre többen érdeklődnek a hogylétem felől. Leginkább mindenkit az érdekel, hogy boldog vagyok-e. Egyetlen szóval képtelen vagyok megnevezni azt az állapotot, mely a részemmé vált. Így azt szoktam mondani, ha megkérdezik: hullámzok, lelki sebekkel teli, keresem önmagam és a boldogságomat, s néha úgy érzem, hogy sehová sem tartozom. Mert van ez az állapot. Kell ez is. Kell ez az átmenet. Meg kell gyászolni azt, ami elmúlt. Időt kell adni rá önmagunknak.

Valakinek vagy valaminek az elvesztése mindig fájdalommal jár. A régi önmagunk elvesztése sem kivétel alóla.  A lelkünkön ért sebek mind tanítások, melyek mindig emlékeztetnek minket arra, hogy mennyi mindent átéltünk már, mennyi érzést adtunk és kaptunk, hogy mennyivel többek és bölcsebbek vagyunk. Ha vannak barátaid, mindezek feldolgozása valamivel könnyebbé válik, ám a legnagyobb munkát mi saját magunk kell elvégezzük önmagunkban. A folyamat részeként meg kell vizsgálni saját magunkat: Hol tartok? Hogyan jutottam ide? Mi a szerepem az életemben? Mit is akarok? Mire vágyok? Mik a céljaim? Mik az álmaim? Hogyan vagyok képes segíteni magamon? Kire számíthatok? Nos, mindezen kérdéseken átrágtam magam és tudom, hogy még sokszor fogom. Az elengedés nem az erősségem, mint sokaknak, idő kell a dolgok leülepedéséhez. A mögöttem álló évek sok mindent megmutattak számomra a nagybetűs ÉLET-ből. És egyes pillanatok örökre a szívembe égtek. Én is vásárra vittem a lelkemet többször, de van, amit nem bánok a mai napig sem… Talán ezek a legszebb érzések, melyek olyan ritkán adatnak meg egy olyan érzékeny nőnek, mint én. Ezek az érzések hiányoznak…

Önmagamnak köszönhetem a barátaimat, társaimat, akik segítségére számíthatok, akikkel együtt haladunk az élet rögös útjain, akik felnyitják a szememet, ha tévutakon járok, s akiknek ugyanúgy szükségük van rám, mint nekem rájuk. A hullámvölgyekben támaszom még a családom, ahol mindenkinek van valami egyszerű, de elgondolkodtató tanácsa. És itt vagyok: ÉN. Csupa nagybetűvel. Mivel mindent én magam élek át, én magam érzek, én magam teremtek, így nekem kell megoldanom saját magamat. Mert meg kell oldania ez embernek saját magát időnként. Minden állomáson meg kell állni és mérlegelni hogyan tovább. Vár rám még több akadály, tudom, de leckeként tekintek rájuk már most. Minden nap hálával kelek és azzal fekszem le. Örülök annak, amim van, de leginkább azoknak az érzéseknek, és tudásnak, amelyeket eddig tapasztaltam és azoknak, melyeket az élet tartogat még számomra. Ez a minimum, amit tehetek, ha önmagamra és az életemre szeretettel, elfogadással és kitartással szeretnék gondolni. Nem adom fel! A remény tovább él bennem…

Hit, Remény és Szeretet

Boldognak lenni…sokszor nem tudjuk mit is jelent. Mintha félnénk kimondani, amikor azok vagyunk. Talán mert tényleg fogalmunk sincs róla mit jelent. Vagy azért, mert félünk, hogy elillan ez az érzés és ami jó, azt szeretnénk megtartani. Ragaszkodunk hozzá. Valahol legbelül tudjuk, hogy mit jelent számunkra boldognak lenni, mert valaha már volt benne részünk...És azt is tudjuk, hogy minden embernek mást jelent. Lehet ez egy pillanatnyi és pár perces, akár több órás pozitív érzelemhullám, és igazán tartós is, ám a hétköznapok szürkeségében is megbújhat. Viszont már fel sem tűnik akkor, ha a bennünk teremtett sötétség és negatív hullámok árnyékolják be az élet az apró szépségeit. Ilyenkor legtöbbször mindent és mindenki mást okolunk, csak önmagunkat felejtjük el. Méghozzá duplán. Bántjuk, nem tiszteljük magunkat. Pedig pontosan a múltbeli gondolatainknak köszönhetjük az állapotunkat, melyben most tengünk. Nem bántunk magunkkal tisztelettel már akkor sem, amikor ezeket a negatív energiákat behívtuk az életünkbe azzal, hogy hagytuk a lelkünket befolyásolni általuk. Másodszor pedig azért sem, mert mindenért önmagunkat hibáztatjuk és önostorozás közben csak még távolabb kerülünk attól a személytől, akik valójában szeretnénk lenni.

Évekig is élhetünk így, sőt, az egész életünket leélhetjük ebben az állapotban. Mindig csak várni…, félni…, várni valaki másra…, mástól várni a boldogságot…, mástól várni a jobb életet…És közben elmúlik az életünk. Mindig csak egy helyben állni ás várni..várni..és már közben már azt sem tudjuk mit várunk. Ugye milyen ismerős? Sajnos sokan élnek így, nem használva ki a bennük rejlő lehetőséget, kreativitást és bátorságot. Amikor e sorokat írom, önmagamra is gondolok és sok másra, akiket ismerek, vagy nem, de tudom, hogy több embertársammal küzdünk, vagy küzdöttünk hasonló problémákkal. Nos, bevallom én is beállhatok a sorba, talán mert én későn érő és fontolva haladó típus vagyok. Néha  túlzottan  és sokat rágódtam( és mai napig is előfordul ) felesleges dolgokon, az idő pedig csak ment és ment és ment… Azonban volt egy hármasom, mely azóta is bennem és velem él: a HIT,a REMÉNY és a SZERETET. E hármas végigkíséri az életemet. Bármikor akármilyen mélyre is kerültem, mindig volt erőm felállni, és a gödörből kimászni. Nyilván időre volt szükségem, de mindig, minden probléma esetén azonnal a megoldásokat kerestem és gyártottam, bebiztosítva magamat ezzel. Azaz hittem a saját erőmben. Amit csak tudtam, mindent önmagamtól igyekeztem elérni az életben és ezután is arra törekszem. Hiszen boldogságunk forrása mi önmagunk vagyunk.  Valamiért mindig jobbra törekedtem és törekszem a mai napig. Sosem értem be annyival, ami az adott pillanatban voltam. Segített a hit önmagamban. A remény abban, hogy jobb lehetek, van hová fejlődnöm, és képes vagyok arra, hogy elérjem a célomat. Valamint a szeretet, amely ott van minden alkotásban, mely valaha kikerült a kezeim közöl, de ott rejtőzik a mindennapi munkámban, amikor gyerekeket tanítok, nevelek, vagy amikor a bennem bízó és hozzám közelálló emberekkel beszélgetek, tanácsot adok nekik és még akkor is, ha tükröt tartok eléjük… Túl nagy szívem van-sokszor mondják azok, akik jól ismernek. 

A titkom egy egyszerű mondatban rejlik: Sosem adom fel! Pedig nagyon sokszor kerültem padlóra én is, többször voltam mélyebben, mint sokan gondolnák… Nagyon sok negatív érzelmekben gazdag évet tudhatok magam mögött, de emellett boldog időkről is mesélhetek. Egy biztos, mindig van bennem hit, remény és szeretet. Ezek segítettek át mindig is az akadályokon.

Három éve úgy döntöttem, hogy megpróbálok kicsit nagyobbat, merészebbet változtatni az életemen. Egy hosszú, három hónapos lelki összeomlás ( testi szinten is több helyen megjelenő tünetekkel ) vezetett oda, arra az útra, ahol most vagyok. Akkor önmagam érdekében számot kellett vetnem az egész addigi életemmel, mely nem volt könnyű és egyszerű történet, de megérte. A múlt elengedése, azaz feldolgozása, megemésztése, majd az események megfelelő helyre pakolása nem volt zökkenőmentes. Voltak olyan történések, amelyek újabb változásokat hoztak az életemben. Sokan aggódtak és azt hitték, hogy a vesztembe rohanok. Valójában arról volt szó, hogy kezdtek felszakadni a bennem évek óta felgyülemlett megemésztetlen, egymásra rakódó problémák. Sokszor egyszerre jött minden, másszor semmi sem jött és próbáltam túlélni az ilyen napokat is. Relaxálni tanultam és szakember segítségével próbáltam mélyre ásni önmagamban. Talán még akkor nem egészen mélyre…Sosem felejtem el azt a mondatot, melyet a legutolsó találkozásunkkor kaptam útravalóul a segítőmtől:  Az igazi élet még csak ezután jön. Az, hogy a tanultakat hogyan tudod majd beépíteni az életedbe és ezek segítségével megoldani a problémádat. Ekkor derül ki az, hogy mennyire vagy erős. Minden a gyakorlatban dől el. Nos, ezek a mondatok újra és újra felbukkannak akkor, amikor egy-egy problémával, lelki sérüléssel szembesülök önmagammal kapcsolatban. Ez egy újabb löket volt számomra, egy új energiaforrás, ha úgy tetszik. Be kell bizonyítanom magamnak és nem elsősorban másoknak azt, hogy képes vagyok saját lelki erőmből úrrá lenni az engem érintő negatív hatásokon. Rengeteg időt szántam arra, hogy a múltammal megbékéljek, valamint arra, hogy például édesapámmal rendezzem a kapcsolatomat a körülményekhez mérten a legjobban. Van még min dolgozni, mert mindig van min. És ezt én magam is látom, nem kell hozzá tanár, szakember, mester. Önmagam mesterévé kellett válnom, mert leghatásosabban én magam alakíthatom saját magamat. Minden rajtam múlik. Az én akaraterőmön és kitartásomon.

Az első sikeremnek azt könyvelhettem el, hogy a gyerekkoromban ért rengeteg lelki sérelmeimet újra átélve megszabadultam azok egy részének jelenemre kiható negatív energiájától. De még e téren is van min dolgoznom. Számomra mindenképpen pozitív változásként lehet megemlíteni azt is, hogy nyitottabbá váltam a személyes kapcsolataim terén. És talán ebből következik az a nagyfokú változás is, mely a mindennapi munkámhoz kapcsolódik: két éve már, hogy minden nap a következő gondolattal ébredek fel és indulok dolgozni: Minden napban van valami jó, ilyen ez a nap is. Új lehetőség valami jobbra. Minden napomat reménnyel indítom és hiszek abban, hogy bármi is történjen napközben, attól csak több leszek, a fejlődésemet szolgálja. A remény az a megfoghatatlan, belső erő, mely életben tart.

Hiszek önmagamban még akkor is, ha többször a közelemben élők azt látják, hogy jajj már megint X és Y miatt, vagy bizonyos körülmények miatt bosszankodok és kiesek az egyensúlyból. Bizony én sem vagyok tökéletes. És az utóbbi időben inkább hullámzónak mondható a lelkiállapotom. De törekszem a jobbra és sosem adom fel! Amikor kimondok egy negatív mondatot, azzal meg is teremtem a táptalajt annak, amire nem vágyok. E téren is van még hová fejlődni. Viszont e mondatokat nálam már olyan tettek követik, melyekkel a vágyott állapotot el tudom érni. Legalábbis megpróbálom. Mert akkor sem adom fel! Hiszek és bízok önmagamban akkor is, ha néha az ellenkezőjét látják rajtam. Nem másoknak akarok bizonyítani, hanem elsőként önmagamnak. Önmagam szeretetét még gyakorolni kell, mert mindig megjelenik valami, amely hátráltat ebben, de már ezt is kihívásnak tekintem és egy megoldandó feladatnak, egy tesztnek, egy útnak, melyen haladva még jobban megismerhetem azt a személyt, aki vagyok. Hiszek a Jó Istenben és a hit erejében. Igyekszem minden nap hálát adni mindenért, amim van, és abban a békében zárni a napot, hogy megköszönöm azt, hogy részese lehettem annak a csodának, amit úgy hívunk mi emberek, hogy ÉLET. A szeretet egy egyetemes erő, mely mindent behálóz az életben. Igyekszem mindent e legnemesebb érzéssel a szívemben csinálni.Mindent, amit a napjaim folyamán teszek és gondolok, azt áthatja a HIT, a REMÉNY és a SZERETET hármasa. A hibáimból is tanulok, megmutatják határaimat. Fejlődésemet szolgálják.

Önmagunk megismeréséhez mindannyian más-más utat járunk be. Más akadályokkal és megoldásokkal találjuk szembe magunkat. Csak rajtunk áll vagy múlik az, hogy felismerjük-e az utunkba kerülő lehetőségeket, vagy az, hogyan éljük meg a kudarcot és inkább visszafordulunk, vagy megyünk tovább, haladunk előre a céljaink felé.  Lehetünk boldogok akár mással,vagy máshol, más közegben, más emberekkel körülvéve ugye, hiszen mindannyian boldog párkapcsolatról, jó munkahelyről, egészséges és boldog életről is álmodunk, ám elsősorban önmagunkban kell megtalálnunk a boldogságot.

Amikor úgy döntünk, hogy változtatunk eddig berögzült,rossz szokásainkon, gondolatmintáinkon, stb, akkor abban a pillanatban új lehetőséget adunk önmagunknak egy jobb élethez. Fogalmunk sincs arról, mi fog várni ránk ezen az új úton, hogy milyen akadályokkal kell majd szembenéznünk útközben azért, hogy a kívánt állapotot elérjük. De mint a hegymászó sem tudja előre megmondani, hogy mire számíthat akkor, amikor nekivág a hegynek, mert váratlan események tarkíthatják az útját, így tehát neki is számolnia kell akadályokkal: az időjárás viszontagságaival, csúszós erdei utakkal…, amelyekre felkészülhet, de mindenre talán még ő sem. Mégis nekivág! Mert esélyt ad magának valami újra. Valami jobbra.

Egy ismeretlen út mindig sok meglepetést tartogathat számunkra. Az útjainkat keresztező próbatételek kitartásra és munkára ösztönöznek, színesítik az életünket és fejlődésre sarkallnak.  Azért vannak, hogy megismerjük határainkat és az erőnket. Nagyon sokat jelent az önmagunkba vetett hit. Amikor nem mástól várjuk, hogy változzon az életünk,hanem mi magunk vagyunk képesek tenni azért.

Minden nap személyes fejlődésünk egy újabb állomása. Ha így tekintünk magunkra, az életünkre, akkor ezáltal tudatosabban próbálunk jelen lenni a saját lelkivilágunkban. Lassan elkezdjük másképpen szemlélni a körülöttünk élő embereket, a problémákat és kitartással meggyógyíthatjuk azt a gyermeket, aki még mindig ott lakozik bennünk szeretetre, elfogadásra, elismerésre és törődésre várva.

Már nem túlélni akarok, hanem élni…

Szeretni valakit...

Úgy érzem magam most, mint Pilár, aki a Piedra folyó partján ült és sírt…( Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam c. könyve ) Hosszú utat bejárt lelkileg és fizikailag is ahhoz, hogy ott üljön a folyó partján és most sírjon. Kockáztatott, remélt, hitt, bízott, kitartott, szeretett…nagyon. És most mindez elveszettnek látszik.

Bevallom, hogy a könyv nagyon nagy hatással volt rám, és nem csak azért, mert újra jókor és tökéletes olvasnivalót választottam, hanem azért is, mert azonosultam a főszereplő nővel. Életünk során mindannyian átélünk olyan érzelmeket, amelyek felforgatják az egész addigi életünket. Talán nincs is olyan író és költő, akit ne ihletett volna meg a szerelem és az azzal járó küzdelem, vagy akár lemondás valamilyen módon.

Kimeríthetetlen téma a szerelem, mert mindannyian máshogyan éljük meg. A szeretet a legegyetemesebb pozitív erő, mely összeköti az embereket. A legnagyobb áldás, amellyel az ember rendelkezik. Mindenhol ott van, és sosem múlik, mert belénk van kódolva. A szeretetet nem lehet tanulni, az jön, támad, ural.., de táplálható és életben tartható. Az élet összetartója.

Néha van úgy, hogy fáj szeretni. Talán azért, mert el kell engedni azt, akihez a lelkünk köt. Egyáltalán nem könnyű az elengedés, és sokaknak nem is megy, vagy csak segítséggel és sokszor könyörtelen felismerések árán. Fájdalmas megbékélni valamely szerettünk elvesztésével, aki már soha többé nem jön vissza, csak az emlékei maradnak, pár fénykép, egy-egy tárgy tőle, s a remény, hogy talán álmainkban meglátogat, és egyszer majd újra találkozunk vele egy szebb és jobb világban. De fájdalmas az is, amikor olyan szerettünket kell elengednünk, aki még tovább él, de már máshol, talán mással, máshogyan. Elfogadni azt, hogy része volt az életünknek, de már nem az. Volt…Iszonyatosan nehéz ezt kimondani: Volt. Már nincs. De még van..Valahol ott van még…Vajon mit csinálhat most? Vajon gondol még rám? Vajon eszébe jutok még? Vajon szeret még….? Talán mást szeret már?

A szerelem, az igaz szerelem sosem múlik el, mert azok a bizonyos pillanatok, percek, órák, napok, hónapok és akár évek örökre nyomot hagynak bennünk.

Ha azt akarod, én elengedlek. Tudod miért? Mert szeretlek. Mert nem tudlak nem szeretni. Mert a hibáiddal és vétkeiddel együtt is szeretlek. Mert ez az érzés hatalmasabb bennem, mint hogy a csalódottságomba merüljek, és ne szeresselek. Olyan lelki kötelék ez, mit csak mi ketten érthetünk. És tudom, hogy te érted. Én még most is… De tudod, hiszen érzed.

A fent említett történetben Pilár majdnem belehalt abba a tudatba, hogy örökre leveszíti azt a férfit, akiért feladott mindent, akit évekig legbelül egy percig sem szűnt meg szeretni. A történet vége azonban happy end lett és a szerelmesek újra egymásra találtak, s együtt folytatták útjukat. Egymás nélkül nem voltak teljesek, boldogtalanok voltak, folyton kerestek, érezték a hiányt, pedig akkor még nem tudták, hogy ezt az űrt betölteni majd egymásnak fogják. Az évekig tartó keresés végre értelmet nyert számukra. Azonban amikor minden végre boldognak látszott, majdnem odaveszett az egész egyetlen mondat, s döntés miatt. Mégis ott volt valami. A mindent legyőzni képes szeretet, s a remény. Az ősi kapocs kettőjük között, mely fontosabb volt mindennél.

Az életben egy hasonló történet nem mindig happy end, és azt nehéz elfogadni. Ha bármilyen veszteség ér minket, az mind lemondással és fájdalommal jár. Meg kell szoknunk, hogy semmi sem a miénk és semmi sem örök. Csak a szeretet. Az mindig volt, van és lesz is. Minden mást csak bizonyos időkre kapunk. Egymás életében is csak vendégek vagyunk, okkal vagyunk ott: tanulni, tanítani és közben szeretetet adni, s kapni.

Bródy János: Nehéz okosan szeretni

Egy kis virág is okozhat nagy zavart, 

Néhány ostoba szó szörnyű bajt. 

Valami elszorul legbelül, 

És úgy szorít, hogy az ember menekül. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell, 

Amit a másik örömmel elvisel. 

Nehéz szeretni okosan, józanul, 

Szeretni sajnos senki nem tanul. 

Távol tart egy félénk mozdulat, 

S a vallomáshoz nincsenek szavak. 

Valahogy mindig rosszkor érkezünk, 

S néha magunk elől is menekülünk. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan jó, 

Ahogy az örömmel elfogadható. 

Nehéz szeretni okosan, józanul, 

Szeretni sajnos senki nem tanul. 

A közeledés is félreérthető 

A hazugság is lehet megnyerő. 

Néha túl érzékenyek vagyunk, 

Máskor meg a büszkeség a bajunk. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell, 

Amit a másik örömmel elvisel. 

Nehéz szeretni okosan, józanul, 

Szeretni sajnos senki nem tanul.

Bizalmatlanság és Remény ( Tanmese ) by Christine O.Hoping

Bizalmatlanság és Remény ( Tanmese )

A Remény és a Bizalmatlanság régóta ismerték már egymást. Nagy szerelem volt az övék, elválaszthatatlanok voltak, s olyan kötelék kapcsolta őket össze, amely csak kettőjük számára volt látható. Amikor a Remény egyre többet adott, a Bizalmatlanság abból mindig elvett, de a Reménynek annál több maradt.

Történt egy ködös őszi reggelen, hogy a Remény már nem bírta tovább és megszólalt:

-         - Miért van az, hogy te mindig csak elveszel, de olyan keveset adsz?

-          -Én már sokat adtam valaha…de az emberek eljátszották a bizalmamat, ezért Bizalomból váltam Bizalmatlansággá.-válaszolta a Bizalmatlanság.

-          -Én úgy látom, hogy még nincs minden veszve. Talán Te magad vagy ennek a problémádnak az okozója. És akkor a megoldás is Benned van. – mondta a Remény.

-         - Ezt hogy érted? –kérdezte a Bizalmatlanság.

-         - Nagyon egyszerűen. Bezártad a szíved azért, mert kudarcok, csalódások értek valaha. Nem bízol azóta senkiben és semmiben, és a múltbeli sérelmeket kivetíted másokra, azokra is, akik hozzád jók és törődnek veled…- mondta bizakodva a Remény.

-          -De…de hiszen én annyit szenvedtem már.. – mondta komor tekintettel a Bizalmatlanság.

A Remény ekkor közbevágott: -Hát ez az! Pont ez a baj! Szenvedésnek fogtad fel és még máig abban élsz, hogy mindenben, mindenhol és mindenkiben azt látod, akit, és amit valójában nem akarsz. Önmagadat vetíted ki rájuk. Elhatalmasodott benned az, ami már kitölti a mindennapjaidat, amiről a nevedet is kaptad: Bizalmatlanság.

-          -Talán igazad van. Mondd tovább!- várta kíváncsian a Bizalmatlanság.

-          Hát, tudod gondolatainknak teremtő erejük van. Ha azt akarod látni mindenkiben, hogy csalfák, hazugok és csak kihasználnak, akkor azt is fogod látni. Addig, amíg nem békélsz meg a múltaddal, nem élhetsz igazán a jelenben és nem tervezhetsz jövőt. Mert a múlt kísértetei mindig ott lesznek benned, s így senkiben nem fogsz megbízni azért, mert nem is akarsz.

-          -Tudom, hogy igazad van, de…- makacskodott a Bizalmatlanság.

-          -Nincs DE! Nincs! Ne kifogásokat keress! Tedd végre azt, amit már régen meg kellett volna tenned! Rakj rendet magadban! S ne miattam, hanem önmagadért! Tudod féltelek. - mondta csillogó szemekkel a Remény.

A Bizalmatlanság ekkor közelebb hajolt hozzá és azt mondta halkan: - Köszönöm. Te olyan jó vagy. Meg sem érdemlem, hogy így bánj velem. Én már annyi rosszat tettem veled és másokkal. .. Féltesz? Akkor szeretsz?- kérdezte nagy szemekkel a Bizalmatlanság.

-          -Igen. Miért ne szeretnélek? –válaszolta a Remény. Láthatod, még mindig itt vagyok. Táplállak hittel, önmagammal. Bízok Benned még akkor is, ha tudom mit tettél. ..

-          -Na de miért?-vágott közbe a Bizalmatlanság.

-          -Tudod miért? Azért, mert látom benned azt, akit sokan nem. Látom azt az érzékeny valódat, ami másoknak szemmel láthatatlan. Legbelül jó vagy te, s szeretnél bízni, nagyon, de annyi bosszúval és keserűséggel a szívedben ez nem fog menni.

Tudod, engem miért hívnak Reménynek? Azért, mert sosem adom fel! Mindig várok, és ezzel életben tartom a bizalmamat mások felé. Bizakodok, és a jót igyekszem meglátni az emberekben.  – mondta a Remény és kicsordult a könnye.

-         - Értem… Igen, mindenkiben van valami jó. Akkor hát, ha szeretettel fordulok másokhoz és bizalommal, akkor ők is így fordulnak majd hozzám? – kérdezte bizakodva a Bizalmatlanság.

-         - Látod, van benned még jó érzés. Jól tudod, mit kellene tenned. Tudod valójában mindketten ugyanarra vágyunk: a Szeretetre. Ahhoz viszont, hogy szeretetet kapjunk, nekünk is adnunk kell. Ehhez pedig bíznunk kell egymásban. De legfőképpen önmagunkat kell szeretnünk. Mert aki nem szereti önmagát, az önmagában sem bízik, így hogyan szerethetne másokat? – mosolygott a Remény.

-         - Te olyan jó vagy hozzám. – mondta a Bizalmatlanság és egy könnycsepp futott végig az arcán.

Velem vagy akkor is, amikor más már régen elhagyott volna. Mindig itt vagy és életben tartod azt a maradék kis parázst is, ami még talán jó bennem. Te vagy a megmentőm, mert pozitív irányt mutatsz. Látom, hogy neked sem könnyű, mert az, hogy mindig reménykedsz, nem jelenti azt, hogy mindig minden rendben van. Mert ha minden szép és jó lenne, akkor Boldogság lenne a neved. – mondta a Bizalmatlanság.

Ekkor a Remény sírni kezdett…

-          -Miért sírsz?- csodálkozott a Bizalmatlanság.

-         - Azért, mert megérintett a lelked… - mondta zokogva a Remény.

-         - Most te lettél szomorú…s elkeseredett a Bizalmatlanság.

-          -Nem, ezek nem a szomorúság könnyei. Ezek a megkönnyebbüléstől csordulnak ki.- súgta halkan a Remény.

-          -Itt voltál velem mindig. Nem adtad fel. Fogtad a kezem.  Tanítottál. S nem vettem észre… Rossz vagyok.- mondta bűntudatosan a Bizalmatlanság.

-          -Nem vagy rossz. Csak túlzottan hatalmába kerítettek azok az emlékek, amelyek bár részeid már, de te hagytad is, hogy azok irányítsanak. – válaszolta nagyot sóhajtva a Remény.

-          -Tudom, igazad van. Tisztellek és Szeretlek. Te vagy az, aki akkor is megláttad bennem a jót, amikor mindenki más menekült. – szólt a Bizalmatlanság.

-         - Tudod, azért vagyunk a világon, hogy szeretetet adjunk, miközben valahol otthonra leljünk benne. Talán én azért vagyok, hogy tápláljam az emberekben a hitet, az akaratot és fejlődésre sarkalljam őket. De tudod Te is értékes vagy, még így bizalmatlanul is. Mert megmutatod azt, amilyennek nem szabad lenni. És ott van benned mélyen a szikra, csak kell valaki aki ezt lángra gyújtja.- mondta ezt várakozva a Remény.

-          -Te vagy az, aki képes erre! Mi történik velem?- kérdezte csodálkozva a Bizalmatlanság.

Hirtelen színes lett a világ. Ez egy csoda! Istenem! – bámult maga köré a Bizalmatlanság.

-          -Ez a lelked csodája! Ez belőled fakad. Ez idáig mind benned volt! Ez is te vagy. Lemondtál volna erről a kincsről?- mosolygott a Remény.

-          -Köszönöm, hogy utat mutattál! Velem tartasz? – kérdezte a Bizalom. ( mert már megszűnt Bizalmatlanság lenni )

-          -Utat mutathatok, s kísérhetlek egy ideig, de lelkünk csatáját önmagunknak kell megvívnunk mindig. Nekünk kell megtalálnunk ott mindennek és mindenkinek a helyét úgy, hogy élhetőbbé tegyük azt az életet, melyet mi magunk választottunk. Hit és szeretet töltse ki a mindennapjainkat!- mondta a Remény. A Bizalom kézen fogta és együtt elindultak a közös ismeretlenbe.

Kövesd az álmaidat és minden nap tegyél értük!

Vannak napok, amikor boldognak tűnök, pedig belül zavart és szomorú vagyok. Az utóbbi időben egyre több ilyen nap van. Van, hogy elveszettnek látnak, de belül már építem az új önmagam. Van az a nap, mely csalóka lehet egy kívülálló szemével, mert hiába a pillanatnyi öröm akkor, hiszen az olyankor csak egy álarc, mely mögé megbújva sír a lelkem. Mostanában nem minden az, aminek látszik rajtam...Amit kifelé mutatok egy olyan átmeneti állapotnak a része, amely mögött a háttérben komoly lelki fejlődés zajlik. A legtöbb ember élete során többször átél hasonlót valamilyen történésnek és/vagy egy/vagy több személynek/személyeknek köszönhetően. A rengeteg csalódást úgy felfogni, mint egy, a célunkhoz vezető új állomást, talán a legjobb és legszerencsésebb dolog. A legjobb hozzáállás, amit megtehetünk magunkért ilyen helyzetben. Hiszen okkal kerülünk egymás életébe. Sokszor miközben tanítjuk a másikat, akkor mi is tanulunk. Én a legtöbbet közben magamról tanultam, mert az, ahogy én tanítottam, s amit, az hamar belém ivódott, s rám pozitívabb hatással volt, mit arra, akinek szántam. Sokszor egy kapcsolat csak erről szól és nem többről. Legyen az bármilyen jellegű, látszódjon az bárminek. Néha csak tanítás és tanulás az életről és önmagunkról.

Élek. Figyelem a körülöttem és velem élő embereket. Figyelem a kapcsolatokat és tanulok belőlük. Figyelem önmagamat és változok. Hatással van rám minden, amit látok és tapasztalok. Ez a hónap számomra minden évben a változás hónapja. Ilyenkor van a születésnapom, ilyenkor a legszebb a természet ősszel és ilyenkor születnek a legjobb elhatározásaim. Egy újabb év zárult le az életemből, egy olyan év, mely rengeteget adott nekem lelkileg. Voltam nagyon fent és nagyon mélyen is, értek örömök és csalódások, megismertem új barátokat, s elvesztettem nagyszerű embereket… Mégis itt vagyok. Erősebben, mint valaha. Több korábban saját magam által felállított korlátot sikerült átlépnem és olyan új tapasztalatokkal lettem gazdagabb több téren is, melyek lenyomatai már belém ivódtak. Hálás vagyok. Hálás az Istennek. Hálás a barátaimnak és a szeretteimnek. És hálás önmagamnak. Máshogy viszonyulok már ahhoz, aki legbelül vagyok. Jobban, mélyebben, elfogadóbban. Persze van még min dolgozni és mindig van hová fejlődni, s kell is.

Sokszor feszegettem a határaimat és fogom is még. Bíztam, reméltem, s nem adtam fel. Még akkor sem, amikor a legnagyobb fájdalom hasogatta a szívemet és a lelkemet. És hogy miért is mondom ezt? Azért mert megpróbáltam mindennek a jó oldalát nézni! Persze tettem a korábban berögzült negatív kijelentéseket, de már nem azzal a feszült és gyomorgörcsöket okozó gondolatokkal a háttérben, mint évekig.És amikor számomra valami rossz következett be, azonnal igyekeztem megoldásokat keresni. Legtöbbször találtam is. Ugyanis a megoldás is bennünk van. Miközben a pozitívabb gondolkodást gyakoroltam nap, mint nap, megtaláltak olyan emberek, akik tükröt tartottak elém. Volt, aki pont ott tartott, ahol én. De több olyan volt, aki az én segítségemre szorult és ma már példaképének tekint. Vannak, akiknek még van mit tanulniuk, és volt olyan is, aki azt mutatta meg nekem, milyen ne legyek, milyen emberré nem szabad válnom. Mindegyiktől tanultam.

Tanár vagyok. Gyerekként volt három elképzelésem a jövőmet illetően: tanári pálya, orvos és divattervező. Nos, mai napig mindegyik érdekel, de már kisgyerekként is tanárosat játszottam a testvéremmel, akinek el kellett viselnie hétvégénként is azt, hogy tanítom a helyesírás szabályaira J Végül tényleg tanár lettem. De attól több vagyok. Nem csak egyszerű tanár és nem csak tanár. Miközben tanítok, én magam is tanulok. Talán az életről és az életben elfoglalt helyünkről, az egymás iránti tiszteletről és az embertársaink elfogadásáról többet kell tanítsak, mint  a történelemről. Bár a kettő nem zárja ki egymást. Mégis úgy érzem, hogy napjainkban kifejezetten nagy szükség van arra a tanításra, amely nem tankönyvekre épül, hanem magára az életre. Talán azért is gondolom így, mert olyan gyerekek közt mozgolódok nap, mint nap, akik nagyon igénylik ezt a fajta törődést. Anno nekem nem volt olyan tanárom, mint amilyen én vagyok nekik. Szeretnek, elfogadnak és törődnek velem. Sokat kapnak tőlem, de ők talán többet adnak. A szülők és jelen esetben a tanárok leképeződései a gyerekek. Ahogy mi felnőttek viselkedünk a környezetükben, azt ők megérzik, s átveszik. Hatással vagyunk egymásra. Meggondolandó tehát hogyan viselkedünk és milyen gondolatokat és érzéseket közvetítünk azok jelenlétében, akiktől azt várjuk, hogy példaképként nézzenek fel ránk.

A legtöbbet saját tapasztalatainkból tanulunk, s arra építve tudjuk átadni másoknak azt a fajta tudást, amely pozitív irányba képes változtatni egy másik ember életét. Nyilván nem egyetlen mondattól, vagy történettől fog megváltozni valaki élete, és nem is egy tökéletes naptól, hanem azoktól a pozitív gondolatoktól, amelyek majd folyamatosan részévé válnak. Utat mutathatok, de azt az utat nem nekem kell bejárnom. Egy ideig együtt tarthatok bárkivel, de mindenkinek a maga útját kell járnia. Társ mindig akad az úton, de onnan ösvények vezetnek több irányba, s talán vonzóbb egy ilyen ösvény egyikünknek. Így letérhet. Mert hiába egy a cél, de ahhoz a célhoz több úton is eljuthatunk. Mindenki máshogyan és másokkal. A gond akkor van, amikor olyan ösvényre térünk, ahol elveszítjük önmagunkat. Ha szerencsések vagyunk, ilyenkor megszólal egy hang bennünk, a lelkünk hangja. És mielőtt kiégnénk, megállunk és elgondolkozunk azon, amit akkor, ott, abban a pillanatban érzünk. Tudjuk, hogy ez nem az az érzés, amire vártunk. Ez nem én vagyok. Nem. Nagyon nem. Letértem az útról. De ha erre volt erőm, akkor arra is lesz, hogy visszatérjek oda, ahonnan elkanyarodtam másfelé. Mert az erő bennünk van. Korábbi döntéseink eredménye vagyunk mi magunk most. Tetszik? Nem? Akkor tudod, mit kell tenned! Haladj arra, amerre visz az utad! Amerre mindig is vágytál! Éld az életet jól! Jobban, mint eddig! Vedd észre azt, ami/aki mellett csak elmentél korábban! Kövesd az álmaidat és minden nap tegyél értük! Minden nap egy kicsivel többet! Minden nap adj hálát azért, amid van! Legfőképpen azért, hogy élsz!

Önvallomás Születésnapomra

Egy születésnap lehet vidám, boldog, szomorú és magányos, de akár megvalósulhatnak ezek az érzések együtt azon a bizonyos napon…

Újabb egy év telt el az életemből…amikor körülbelül egy éve elkezdtem megváltoztatni az életemet, nem gondoltam volna, hogy ennyire ÉLNi fogok az előttem álló egy évben. Minden gondolatom teremtő erővel hatott és annak következményei vagyok most, aki vagyok.

Szeretem ilyenkor végiggondolni az elmúlt egy esztendőt, amit bár magam mögött hagytam már,de mégis építő jelleggel része még az életemnek. A legnagyobb eredményem az, hogy sokkal nagyobb önbizalommal rendelkezem, mint korábban valaha. Ez önmagamon kívül nagyrészt köszönhető a barátaimnak és a családom egy részének. Érzelmekben nagyon gazdag évet zártam le és tudom, hogy a mögöttem álló események olyan új életútnak az alapjául szolgálnak, melyen el kell indulnom végre már. Egy éve a változásról írok, gondolkodok, s közben ott állok mindennek a középpontjában, ott ahol folyton zajlanak az események. Az embertelenségben próbálok ember maradni még.

Nagyon sok embert ismertem meg az utóbbi egy évben és sok tapasztalattal lettem gazdagabb. Minden és mindenki adott valami pluszt, s folyton elgondolkoztatott. Azt vettem észre, hogy olyan mértékű változások zajlanak az emberi kapcsolatokban, amilyet még soha eddig nem tapasztaltam. Nem könnyű megemészteni ezeket egy olyan mindenre érzékeny embernek, mint én. Annyi minden zajlik bennem, hogy mielőtt felemésztene, megállok és magamba nézek. és megkérdezem magamtól: Jó helyen vagyok? Talán nem. Tartok valamerre, mint mindig. Biztos, hogy letértem a vakvágányról? Vagy netán nem is ott jártam? - Talán minden úgy jó, ahogy van, hiszen minden a mi döntésünk. S minden döntésünknek oka van. Nézőpont kérdése hogy jónak vagy rossznak látják –e azt mások. Engem a szeretet vezérel minden tettemben. Nincs bennem bosszúvágy, csak szeretethiány és nagyfokú igazságérzet.

Sokan fordultak meg körülöttem és hatottak rám, s egymást tanítottuk. Rengeteget köszönhetek ezeknek az embereknek, akik megtanítottak ÉLNI. Ha valaki, aki igazán értékel és elfogad olyannak, aki vagyok, megbecsül, szeret és tisztel, akkor érzem magam igazán értékesnek. Viszont boldogságunk kulcsa nem másban rejlik, hanem önmagunkban.  Akkor lehetünk teljes mértékben boldogok, ha saját magunkkal is összhangban vagyunk, amikor önmagunkat is szeretjük annyira, hogy oda tudjuk mondani a tükörbe nap, mint nap: Szeretlek!

Néha álarc mögé rejtőzünk, mert félünk önmagunktól. Félünk megmutatni a világnak kik is vagyunk valójában. Temérdek csalódás, magány, és bizalmatlanság vezethet oda, hogy nem azt mutatjuk, amit érzünk. Túl sok a félelem még mindig, mely felemészt akkor, ha nincs, ki begyógyítsa a sebeinket. Ha nem adunk esélyt önmagunk számára, lehetőséget arra, hogy boldogok legyünk, akkor ne várjunk csodát. Ha megtaláltuk azt, amit mindig is kerestünk, ne eresszük el, hanem küzdjünk azért, hogy életünk része lehessen.

Volt egyszer egy öregember, aki vízhordással kereste a kenyerét. Volt két nagy cserépedénye, ezeket felakasztotta arra a botra, amit a nyakában egyensúlyozott, s így járt nap mint nap vízért a patakhoz. Az egyik korsó tökéletes volt. Az öreg mindennap telemerte vízzel, és úgy vitte benne a vizet a faluig, hogy egyetlen csepp sem csurrant ki belőle. Ám a másik edényen volt egy repedés. A pataktól a faluig tartó hosszú séta közben a megrepedt edényből folyamatosan csöpögött a víz, s mire hazaértek, az edény már csak félig volt vízzel. Így ment ez két teljes évig minden áldott nap. A sértetlen edény büszke volt teljesítményére, hisz soha egyetlen cseppet sem veszített el a patak vízéből. A szegény törött cserép viszont szégyellte tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni, mint szerencsésebb társa. Egyik nap meg is szólította az öregembert a pataknál. Azt mondta neki nagy bánatosan:
– Szégyellem magam a repedésért. Velem csak fele annyi vizet tudsz szállítani, mint a másik edénnyel.
Az öreg elmosolyodott, és így válaszolt a cserépnek:
– Észrevetted, milyen szép virágok pompáznak az ösvényen azon az oldalon, amelyiken te himbálózol? Ezek a virágok csakis a te oldaladon nyílnak, a másikon egyetlenegyet sem látsz. Ez azért van így, mert én régóta tudok a repedésedről, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Mindennap te locsoltad meg őket, amíg szép lassan hazasétáltunk. Én pedig két éve ezekkel a gyönyörű virágokkal díszítem a házamat. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.  ( kínai mese )

                         

Mindannyian törött korsók vagyunk, de értékesek és szeretetre méltók. 
Több vagyok annál, kit látni vélnek, ha rám néznek. De csak keveseknek adok bepillantást lelkem azon részeibe, ahol kincsre lelhet az, aki arra érdemes… 

Vakvágányon

Ha örökre elveszítünk valakit, az képes annyira felkavarni az érzelmeinket, hogy sokan nem ismernek ránk. Egyik napról a másikra hirtelen mindent másképpen látunk, felbolydul az addig megszokott rend és onnantól már semmi sem ugyanaz. Egy ilyen veszteség új irányt is adhat az életünknek, ráébreszthet minket arra, hogy tényleg milyen rövid az élet, s jobban tesszük, ha olyan élményekkel töltjük meg, amire szívesen emlékszünk majd vissza az utolsó napjainkban.  Ha olyan emberré tudunk válni, akit nehezen tudnak majd elfelejteni, mert érték volt, s tudott valami maradandót hátrahagyni magából, már nem élünk hiába.

Nekem ez a nyár ilyen, sok veszteség ért. Egy számomra nagyon fontos személy elvesztésével indult. Ő volt a nagymamám. Miközben e sorokat pötyögöm ide, könnybe lábadt szemekkel gondolok rá… Elment, de itt hagyott magából valamit, az édesanyámon kívül. Egy olyan kincset hagyott hátra, ami megfoghatatlan: a lelkét. Mindig fel tudott állni, s menni tovább, bármi is történt, makacsul. Én mindig reménykedek, ő viszont bátor is volt. Bár most fele annyira bátor lennék!  Biztos ott van ebből bennem is egy kis szelet, de az utóbbi időszakban nem találom. S azzal együtt magamat sem.

Az utóbbi két hónap rávilágított sok mindenre:

-           tudom ki van mellettem, s ki ellenem

-           megismertem a korlátaimat

-         - tudom mit akarok

-          -még jobban kiismertem az embereket

-          -tudom hol hibáztam

-           tudom mi a fontos és mit tartsak szem előtt  

Annyi minden történt a nyáron, ami felzaklatott és olyan útra vitt, ahol csak csalódások értek. Igaz vannak nagyon szép emlékek, amelyek már részemmé váltak és mély nyomokat hagytak bennem, akárcsak azok az emberek, akik képesek voltak ezeket belém ültetni, illetve előhozni belőlem olyat, amilyet már ezer éve senkinek nem sikerült. Megízlelhettem olyan csodákat, amelyeket mások soha. Hálás vagyok értük. Próbálok felülemelkedni a csalódásokon, és erőt venni magamon azért, hogy az előbb felsoroltakra tudjak végre teljes erőmből koncentrálni. Felsorolni is sok lenne most a problémákat, mert amikor egyszerre benne voltam kettőben-háromban, vagy netán négyben, akkor jött még hozzá egy-kettő. Volt, hogy nem éreztem éppen az előzőt, mert már egy újabbal foglalkoztam, de amint azt hittem megoldottam az újat, máris jött a korábbi, majd szépen minden egyszerre. Még most is tart… 

Viszont végre írok. Az első lépés…Illetve nem is. Az első talán az volt, hogy összedobtam egy rántottát, s próbáltam nyugodtan megenni. Kicsit foglalkoztam a lakással, s a barátaimmal, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Az igaz barátokkal. Mert azért vannak szerencsére. Pedig veszteség ért e téren is… A szeretet az, amit oly bizalommal osztogatok, s hát az utóbbi időben olyan helyekre is jutott belőle, ahol azt elfecsérelték másra… Csalódtam, nem keveset. De mielőtt végleg kiégnék, inkább teszek valamit végre önmagamért! Amikor sokadik napja azon voltam már, hogy felkelni sincs értelme és egész nap csak aludtam volna és soha többé fel nem ébredni, akkor eldöntöttem, hogy nem engedem meg magamnak, de másnak sem azt, hogy oda taszítson, ahová most tartok. És itt kell észhez térni! Lelépni a vakvágányról! Iszonyat kemény lesz…

Amikor úgy érzed, hogy az egész élet összeesküdött ellened és sehol sem találod önmagadat, akkor kicsit legyél egyedül ahhoz, hogy a belső békédet újra megtaláld. Ahhoz, hogy tovább tudj menni azon az úton, amelyen egykor elindultál, békében kell lenned önmagaddal. Nyugalom! Szeresd magad és támaszkodj azokra, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy, s igazán szeretnek. 

( kriszeri ) 

"A szálak ott húzódnak közöttünk. Közötted és köztem. Közte és közted. Nem látjuk, de vannak. Hol szorosabban, hol lazábban, de nem kérdés. Össze vagyunk kötve. "

( Oravecz Nóra - Összekötve )