Vásárra vitt lelkek

Van, amiről nehéz beszélni…Van, amikor nincs megfelelő szó arra, amit érzünk. Hiába is próbáljuk leplezni, vagy álarccal takargatni azt, ami nyomja a lelkünket, mert egy-egy gondolat, tétova szó, vagy egy tekintet hamar elárulja azt, hogy amit kifelé mutatunk, az nem teljesen az, amit odabent lelkünk mélyén érzünk.

Augusztusban véget ért életem egyik szakasza. A változás mindig komoly előzményekkel, sérülésekkel, akadályokkal és kezdeti félelemmel jár. Sok-sok hónap után végül mindketten új, de külön élet mellett döntöttünk. Nem volt könnyű meghozni a döntést, különösen részemről. Ő akart menni, már korábban, végül mentem én. De ez a lényegen mit sem változtat.

Mindannyian vásárra visszük a lelkünket akkor, amikor elköteleződünk valaki mellett bármilyen módon. Ilyenkor úgy döntünk, hogy másra bízzuk a lelkünk kincseit, lemondunk a megszokott, korábbi életünkről és belevágunk az ismeretlenbe. Senki sem tudja előre megmondani, hogy hová vezet ez az út. Többször hozunk olyan döntéseket életünk során, amelyeket később megbánunk, vagy éppen ellenkezőleg, egyáltalán nem bánjuk meg, mert nélküle most kevesebbek lennénk.  Úgy gondolom, hogy kilenc év házasság elég jó tanítómester… De a kilenc év ellenére is van még mit tanulnom, tapasztalnom. A neheze még hátra van… Meg kell tanulni ÉLNI!

Valaki ma azt mondta nekem, hogy egyre többen érdeklődnek a hogylétem felől. Leginkább mindenkit az érdekel, hogy boldog vagyok-e. Egyetlen szóval képtelen vagyok megnevezni azt az állapotot, mely a részemmé vált. Így azt szoktam mondani, ha megkérdezik: hullámzok, lelki sebekkel teli, keresem önmagam és a boldogságomat, s néha úgy érzem, hogy sehová sem tartozom. Mert van ez az állapot. Kell ez is. Kell ez az átmenet. Meg kell gyászolni azt, ami elmúlt. Időt kell adni rá önmagunknak.

Valakinek vagy valaminek az elvesztése mindig fájdalommal jár. A régi önmagunk elvesztése sem kivétel alóla.  A lelkünkön ért sebek mind tanítások, melyek mindig emlékeztetnek minket arra, hogy mennyi mindent átéltünk már, mennyi érzést adtunk és kaptunk, hogy mennyivel többek és bölcsebbek vagyunk. Ha vannak barátaid, mindezek feldolgozása valamivel könnyebbé válik, ám a legnagyobb munkát mi saját magunk kell elvégezzük önmagunkban. A folyamat részeként meg kell vizsgálni saját magunkat: Hol tartok? Hogyan jutottam ide? Mi a szerepem az életemben? Mit is akarok? Mire vágyok? Mik a céljaim? Mik az álmaim? Hogyan vagyok képes segíteni magamon? Kire számíthatok? Nos, mindezen kérdéseken átrágtam magam és tudom, hogy még sokszor fogom. Az elengedés nem az erősségem, mint sokaknak, idő kell a dolgok leülepedéséhez. A mögöttem álló évek sok mindent megmutattak számomra a nagybetűs ÉLET-ből. És egyes pillanatok örökre a szívembe égtek. Én is vásárra vittem a lelkemet többször, de van, amit nem bánok a mai napig sem… Talán ezek a legszebb érzések, melyek olyan ritkán adatnak meg egy olyan érzékeny nőnek, mint én. Ezek az érzések hiányoznak…

Önmagamnak köszönhetem a barátaimat, társaimat, akik segítségére számíthatok, akikkel együtt haladunk az élet rögös útjain, akik felnyitják a szememet, ha tévutakon járok, s akiknek ugyanúgy szükségük van rám, mint nekem rájuk. A hullámvölgyekben támaszom még a családom, ahol mindenkinek van valami egyszerű, de elgondolkodtató tanácsa. És itt vagyok: ÉN. Csupa nagybetűvel. Mivel mindent én magam élek át, én magam érzek, én magam teremtek, így nekem kell megoldanom saját magamat. Mert meg kell oldania ez embernek saját magát időnként. Minden állomáson meg kell állni és mérlegelni hogyan tovább. Vár rám még több akadály, tudom, de leckeként tekintek rájuk már most. Minden nap hálával kelek és azzal fekszem le. Örülök annak, amim van, de leginkább azoknak az érzéseknek, és tudásnak, amelyeket eddig tapasztaltam és azoknak, melyeket az élet tartogat még számomra. Ez a minimum, amit tehetek, ha önmagamra és az életemre szeretettel, elfogadással és kitartással szeretnék gondolni. Nem adom fel! A remény tovább él bennem…

Szeretni valakit...

Úgy érzem magam most, mint Pilár, aki a Piedra folyó partján ült és sírt…( Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam c. könyve ) Hosszú utat bejárt lelkileg és fizikailag is ahhoz, hogy ott üljön a folyó partján és most sírjon. Kockáztatott, remélt, hitt, bízott, kitartott, szeretett…nagyon. És most mindez elveszettnek látszik.

Bevallom, hogy a könyv nagyon nagy hatással volt rám, és nem csak azért, mert újra jókor és tökéletes olvasnivalót választottam, hanem azért is, mert azonosultam a főszereplő nővel. Életünk során mindannyian átélünk olyan érzelmeket, amelyek felforgatják az egész addigi életünket. Talán nincs is olyan író és költő, akit ne ihletett volna meg a szerelem és az azzal járó küzdelem, vagy akár lemondás valamilyen módon.

Kimeríthetetlen téma a szerelem, mert mindannyian máshogyan éljük meg. A szeretet a legegyetemesebb pozitív erő, mely összeköti az embereket. A legnagyobb áldás, amellyel az ember rendelkezik. Mindenhol ott van, és sosem múlik, mert belénk van kódolva. A szeretetet nem lehet tanulni, az jön, támad, ural.., de táplálható és életben tartható. Az élet összetartója.

Néha van úgy, hogy fáj szeretni. Talán azért, mert el kell engedni azt, akihez a lelkünk köt. Egyáltalán nem könnyű az elengedés, és sokaknak nem is megy, vagy csak segítséggel és sokszor könyörtelen felismerések árán. Fájdalmas megbékélni valamely szerettünk elvesztésével, aki már soha többé nem jön vissza, csak az emlékei maradnak, pár fénykép, egy-egy tárgy tőle, s a remény, hogy talán álmainkban meglátogat, és egyszer majd újra találkozunk vele egy szebb és jobb világban. De fájdalmas az is, amikor olyan szerettünket kell elengednünk, aki még tovább él, de már máshol, talán mással, máshogyan. Elfogadni azt, hogy része volt az életünknek, de már nem az. Volt…Iszonyatosan nehéz ezt kimondani: Volt. Már nincs. De még van..Valahol ott van még…Vajon mit csinálhat most? Vajon gondol még rám? Vajon eszébe jutok még? Vajon szeret még….? Talán mást szeret már?

A szerelem, az igaz szerelem sosem múlik el, mert azok a bizonyos pillanatok, percek, órák, napok, hónapok és akár évek örökre nyomot hagynak bennünk.

Ha azt akarod, én elengedlek. Tudod miért? Mert szeretlek. Mert nem tudlak nem szeretni. Mert a hibáiddal és vétkeiddel együtt is szeretlek. Mert ez az érzés hatalmasabb bennem, mint hogy a csalódottságomba merüljek, és ne szeresselek. Olyan lelki kötelék ez, mit csak mi ketten érthetünk. És tudom, hogy te érted. Én még most is… De tudod, hiszen érzed.

A fent említett történetben Pilár majdnem belehalt abba a tudatba, hogy örökre leveszíti azt a férfit, akiért feladott mindent, akit évekig legbelül egy percig sem szűnt meg szeretni. A történet vége azonban happy end lett és a szerelmesek újra egymásra találtak, s együtt folytatták útjukat. Egymás nélkül nem voltak teljesek, boldogtalanok voltak, folyton kerestek, érezték a hiányt, pedig akkor még nem tudták, hogy ezt az űrt betölteni majd egymásnak fogják. Az évekig tartó keresés végre értelmet nyert számukra. Azonban amikor minden végre boldognak látszott, majdnem odaveszett az egész egyetlen mondat, s döntés miatt. Mégis ott volt valami. A mindent legyőzni képes szeretet, s a remény. Az ősi kapocs kettőjük között, mely fontosabb volt mindennél.

Az életben egy hasonló történet nem mindig happy end, és azt nehéz elfogadni. Ha bármilyen veszteség ér minket, az mind lemondással és fájdalommal jár. Meg kell szoknunk, hogy semmi sem a miénk és semmi sem örök. Csak a szeretet. Az mindig volt, van és lesz is. Minden mást csak bizonyos időkre kapunk. Egymás életében is csak vendégek vagyunk, okkal vagyunk ott: tanulni, tanítani és közben szeretetet adni, s kapni.

Bródy János: Nehéz okosan szeretni

Egy kis virág is okozhat nagy zavart, 

Néhány ostoba szó szörnyű bajt. 

Valami elszorul legbelül, 

És úgy szorít, hogy az ember menekül. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell, 

Amit a másik örömmel elvisel. 

Nehéz szeretni okosan, józanul, 

Szeretni sajnos senki nem tanul. 

Távol tart egy félénk mozdulat, 

S a vallomáshoz nincsenek szavak. 

Valahogy mindig rosszkor érkezünk, 

S néha magunk elől is menekülünk. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan jó, 

Ahogy az örömmel elfogadható. 

Nehéz szeretni okosan, józanul, 

Szeretni sajnos senki nem tanul. 

A közeledés is félreérthető 

A hazugság is lehet megnyerő. 

Néha túl érzékenyek vagyunk, 

Máskor meg a büszkeség a bajunk. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell, 

Amit a másik örömmel elvisel. 

Nehéz szeretni okosan, józanul, 

Szeretni sajnos senki nem tanul.

Bizalmatlanság és Remény ( Tanmese ) by Christine O.Hoping

Bizalmatlanság és Remény ( Tanmese )

A Remény és a Bizalmatlanság régóta ismerték már egymást. Nagy szerelem volt az övék, elválaszthatatlanok voltak, s olyan kötelék kapcsolta őket össze, amely csak kettőjük számára volt látható. Amikor a Remény egyre többet adott, a Bizalmatlanság abból mindig elvett, de a Reménynek annál több maradt.

Történt egy ködös őszi reggelen, hogy a Remény már nem bírta tovább és megszólalt:

-         - Miért van az, hogy te mindig csak elveszel, de olyan keveset adsz?

-          -Én már sokat adtam valaha…de az emberek eljátszották a bizalmamat, ezért Bizalomból váltam Bizalmatlansággá.-válaszolta a Bizalmatlanság.

-          -Én úgy látom, hogy még nincs minden veszve. Talán Te magad vagy ennek a problémádnak az okozója. És akkor a megoldás is Benned van. – mondta a Remény.

-         - Ezt hogy érted? –kérdezte a Bizalmatlanság.

-         - Nagyon egyszerűen. Bezártad a szíved azért, mert kudarcok, csalódások értek valaha. Nem bízol azóta senkiben és semmiben, és a múltbeli sérelmeket kivetíted másokra, azokra is, akik hozzád jók és törődnek veled…- mondta bizakodva a Remény.

-          -De…de hiszen én annyit szenvedtem már.. – mondta komor tekintettel a Bizalmatlanság.

A Remény ekkor közbevágott: -Hát ez az! Pont ez a baj! Szenvedésnek fogtad fel és még máig abban élsz, hogy mindenben, mindenhol és mindenkiben azt látod, akit, és amit valójában nem akarsz. Önmagadat vetíted ki rájuk. Elhatalmasodott benned az, ami már kitölti a mindennapjaidat, amiről a nevedet is kaptad: Bizalmatlanság.

-          -Talán igazad van. Mondd tovább!- várta kíváncsian a Bizalmatlanság.

-          Hát, tudod gondolatainknak teremtő erejük van. Ha azt akarod látni mindenkiben, hogy csalfák, hazugok és csak kihasználnak, akkor azt is fogod látni. Addig, amíg nem békélsz meg a múltaddal, nem élhetsz igazán a jelenben és nem tervezhetsz jövőt. Mert a múlt kísértetei mindig ott lesznek benned, s így senkiben nem fogsz megbízni azért, mert nem is akarsz.

-          -Tudom, hogy igazad van, de…- makacskodott a Bizalmatlanság.

-          -Nincs DE! Nincs! Ne kifogásokat keress! Tedd végre azt, amit már régen meg kellett volna tenned! Rakj rendet magadban! S ne miattam, hanem önmagadért! Tudod féltelek. - mondta csillogó szemekkel a Remény.

A Bizalmatlanság ekkor közelebb hajolt hozzá és azt mondta halkan: - Köszönöm. Te olyan jó vagy. Meg sem érdemlem, hogy így bánj velem. Én már annyi rosszat tettem veled és másokkal. .. Féltesz? Akkor szeretsz?- kérdezte nagy szemekkel a Bizalmatlanság.

-          -Igen. Miért ne szeretnélek? –válaszolta a Remény. Láthatod, még mindig itt vagyok. Táplállak hittel, önmagammal. Bízok Benned még akkor is, ha tudom mit tettél. ..

-          -Na de miért?-vágott közbe a Bizalmatlanság.

-          -Tudod miért? Azért, mert látom benned azt, akit sokan nem. Látom azt az érzékeny valódat, ami másoknak szemmel láthatatlan. Legbelül jó vagy te, s szeretnél bízni, nagyon, de annyi bosszúval és keserűséggel a szívedben ez nem fog menni.

Tudod, engem miért hívnak Reménynek? Azért, mert sosem adom fel! Mindig várok, és ezzel életben tartom a bizalmamat mások felé. Bizakodok, és a jót igyekszem meglátni az emberekben.  – mondta a Remény és kicsordult a könnye.

-         - Értem… Igen, mindenkiben van valami jó. Akkor hát, ha szeretettel fordulok másokhoz és bizalommal, akkor ők is így fordulnak majd hozzám? – kérdezte bizakodva a Bizalmatlanság.

-         - Látod, van benned még jó érzés. Jól tudod, mit kellene tenned. Tudod valójában mindketten ugyanarra vágyunk: a Szeretetre. Ahhoz viszont, hogy szeretetet kapjunk, nekünk is adnunk kell. Ehhez pedig bíznunk kell egymásban. De legfőképpen önmagunkat kell szeretnünk. Mert aki nem szereti önmagát, az önmagában sem bízik, így hogyan szerethetne másokat? – mosolygott a Remény.

-         - Te olyan jó vagy hozzám. – mondta a Bizalmatlanság és egy könnycsepp futott végig az arcán.

Velem vagy akkor is, amikor más már régen elhagyott volna. Mindig itt vagy és életben tartod azt a maradék kis parázst is, ami még talán jó bennem. Te vagy a megmentőm, mert pozitív irányt mutatsz. Látom, hogy neked sem könnyű, mert az, hogy mindig reménykedsz, nem jelenti azt, hogy mindig minden rendben van. Mert ha minden szép és jó lenne, akkor Boldogság lenne a neved. – mondta a Bizalmatlanság.

Ekkor a Remény sírni kezdett…

-          -Miért sírsz?- csodálkozott a Bizalmatlanság.

-         - Azért, mert megérintett a lelked… - mondta zokogva a Remény.

-         - Most te lettél szomorú…s elkeseredett a Bizalmatlanság.

-          -Nem, ezek nem a szomorúság könnyei. Ezek a megkönnyebbüléstől csordulnak ki.- súgta halkan a Remény.

-          -Itt voltál velem mindig. Nem adtad fel. Fogtad a kezem.  Tanítottál. S nem vettem észre… Rossz vagyok.- mondta bűntudatosan a Bizalmatlanság.

-          -Nem vagy rossz. Csak túlzottan hatalmába kerítettek azok az emlékek, amelyek bár részeid már, de te hagytad is, hogy azok irányítsanak. – válaszolta nagyot sóhajtva a Remény.

-          -Tudom, igazad van. Tisztellek és Szeretlek. Te vagy az, aki akkor is megláttad bennem a jót, amikor mindenki más menekült. – szólt a Bizalmatlanság.

-         - Tudod, azért vagyunk a világon, hogy szeretetet adjunk, miközben valahol otthonra leljünk benne. Talán én azért vagyok, hogy tápláljam az emberekben a hitet, az akaratot és fejlődésre sarkalljam őket. De tudod Te is értékes vagy, még így bizalmatlanul is. Mert megmutatod azt, amilyennek nem szabad lenni. És ott van benned mélyen a szikra, csak kell valaki aki ezt lángra gyújtja.- mondta ezt várakozva a Remény.

-          -Te vagy az, aki képes erre! Mi történik velem?- kérdezte csodálkozva a Bizalmatlanság.

Hirtelen színes lett a világ. Ez egy csoda! Istenem! – bámult maga köré a Bizalmatlanság.

-          -Ez a lelked csodája! Ez belőled fakad. Ez idáig mind benned volt! Ez is te vagy. Lemondtál volna erről a kincsről?- mosolygott a Remény.

-          -Köszönöm, hogy utat mutattál! Velem tartasz? – kérdezte a Bizalom. ( mert már megszűnt Bizalmatlanság lenni )

-          -Utat mutathatok, s kísérhetlek egy ideig, de lelkünk csatáját önmagunknak kell megvívnunk mindig. Nekünk kell megtalálnunk ott mindennek és mindenkinek a helyét úgy, hogy élhetőbbé tegyük azt az életet, melyet mi magunk választottunk. Hit és szeretet töltse ki a mindennapjainkat!- mondta a Remény. A Bizalom kézen fogta és együtt elindultak a közös ismeretlenbe.

Felmelegítve csak a töltött káposzta jó…

Sosem értettem azokat az embereket, akik egy szakítás után baráti viszonyban maradtak a másikkal. Ha valaminek vége van, akkor ennyi, kész, vége van. Ha nem működik szerelmi kapcsolatként, hogyan működhetne barátságként?  Férfi és nő között végérvényesen nincs barátság. Lehet vitatkozni ezzel a kijelentéssel, hiszen mindenki másképpen látja. Én a saját tapasztalataimra és megfigyeléseimre alapozom ezt.

Az olyan embereket pedig szintén nem értem, akik hónapokkal egy komoly szakítás után mégis úgy döntenek, hogy visszatáncolnak az exük életébe, s újra arra az ösvényre lépnek, ahol pár hónapja eltörtek.  Szeretném megérteni őket, és azt, hogy mi zajlik ilyenkor bennük. Én, ha bármikor is befejeztem egy szerelmi kapcsolatot, akkor azt úgy lezártam, hogy semmilyen módon nem tartottam később, sőt mi több, olyan szerencsém volt (ha ez szerencse), hogy nem találkoztam velük.  Így hozta az élet. Talán nekem a jó, nem tudom. Én ezt az oldalt ismerem.  Ha valaminek vége, akkor annak örökre vége minden téren. Én ezt szeretem. Szerintem így a normális. Másképpen nem is tudom elképzelni. De talán rosszul gondolom… Mondjátok meg Ti! Meséljetek!

Sokan nem szeretik, és nem tisztelik magukat annyira, hogy ne hibáznának azzal, hogy újra a volt barátjuk/barátnőjük karjaiban keressék a boldogságot. Ott, ahol egyszer már nagyot csalódtak. Sosem lesznek már azok, akik előtte voltak. Mégis milyen sokan beleugranak újra és újra az ilyen felmelegített kapcsolatokba! Ennyire nincs más lehetőség? Ha ló nincs, a szamár is jó? Inkább egy rossz kapcsolat, mint egyedül lenni? Olyan helyzetekre gondolok itt, ahol egyszer már elváltak az utak egymástól, és nincs közös gyermek.

Mindenkinek másra van szüksége, de mindannyian egyre hajtunk: boldogok akarunk lenni az életben. Ennek egyik módja sokak szerint a szerelem. Ám ez múlandó. Hazugság, ha csak ettől az egy dologtól lehetünk boldogok. Először is magunkkal kell jóban lennünk, szeretnünk és elfogadnunk kell azt, akik vagyunk. Ugyanezt kell éreznünk másokkal és a világgal szemben is. Elégedettnek kell lennünk az élet több területén: a munkánkkal, az otthonunkkal, az egészségünkkel, a családunkkal, a képességeinkkel és a lehetőségeinkkel is. Természetesen a párkapcsolatukkal is. Nem ismerek olyan embert, akinek az életében ezek mind rendben vannak. Mindenki másképpen boldog, de egy korábban darabjaira hullott, később újra felmelegített és kissé már savanyú kapcsolatban hogyan érezheti jól magát az ember? Erre van igény? Csak ennyit érdemel az ember? Biztos, hogy erre szükség van? Inkább feladja álmait, nyel egy nagyot, szőnyeg alá söpri a problémákat és belenyugszik abba, ami számára rossz? Nem kell meglepődni azon, ha újra előjönnek a régi problémák!

Ennél többet érdemlünk! Nem kell, hogy csak ennyi legyen az életünk! Ha még van min dolgoznunk egy kapcsolatban, akkor tegyük meg, amit csak tudunk, amit a szívünk súg. Ha végleg nem megy, s belefáradtunk abba, hogy újabb esélyt adjunk az egésznek, akkor végleg be kell fejeznünk és új útra kell lépnünk. Nem szabad visszanézni, folytatni, mert ahogyan a mondás is tartja: felmelegítve csak a töltött káposzta jó!

Szükségem van rá...

Számtalan emberrel találkozunk életünk során, s egyesek olyan hatással vannak ránk, hogy akár a jövőnket is meghatározhatják. Olyan pluszt, olyan érzéseket adnak, amikre mindig is szükségünk volt, s addig a találkozásig kerestük.

Az ilyen pillanatokért érdemes élni, mert erőt adhatnak a mindennapokban. Feltöltenek energiával és táplálnak. Kellenek az ilyen érzések mindig, életünk minden szakaszában.

Nálam egyszerre három alkotás is szerepel a legszebb és legromantikusabb filmek listáján. Ez a Before trilógia. Biztosan sokan ismeritek őket: Mielőtt felkel a Nap(Before Sunrise) , Mielőtt lemegy a Nap
(Before Sunset) és a Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight) . Akárhányszor beléjük botlok, mindig nagy hatással vannak rám.

Az első rész különösen tetszik az első perctől kezdve. Jesse ( Ethan Hawke ) a jóképű, sármos amerikai srác egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedik a francia Celine-nel (Julie Delpy) és végeláthatatlan beszélgetésbe kezdenek. Az első pillanattól kezdve érezni, hogy ez több mint egy ismerkedős, laza beszélgetés, és ezt tudják ők is. A lelkük szorosan összefonódik. A bécsi éjszakát együtt töltik bejárva a várost, végigbeszélgetve, teljesen egymásba bonyolódva. De szerelmük nem teljesedhet ki, mert napkeltekor el kell válniuk.

Kilenc év elteltével (a második film) újra találkoznak Párizsban, ahol Jesse éppen a legújabb könyvével turnézik. Írt egy könyvet Most címmel, amit a Celine- nel való találkozása ihletett meg. A harmincas éveik elején járnak, van miről beszélgetniük, de akárhol is tartanak az életben akkor, újra felerősödik bennük az érzés egymás iránt.

Kilenc év után is vonzódnak egymáshoz. Jesse megnősült, van egy fia, de nem érzi jól magát a házasságában és azért írta meg azt a könyvet, mert titkon azt remélte, hogy találkozhat még a francia lánnyal. Celine sem elégedett a saját életével, így ezt is kibeszélik. Rengeteget beszélnek ebben a részben is.

A film végén már Celine lakásán vannak, egyre jobban összegabalyodnak az érzelmi szálak, s amikor Celine arra utal Jesse-nek, hogy le fogja késni a gépét, ő csak annyit válaszol: Tudom. És itt vége is a filmnek.

Mindenki azt gondol bele, amit akar. Majdnem hogy lezáratlan marad. A nézőkre van bízva a folytatás: vajon kiteljesedik-e ez a kitörés előtt álló szenvedélyes szerelem köztük, vagy fontosabb visszatáncolni Jesse-nek az amerikai kapcsolatába és feladni az igazi szerelmet. Vajon mi hogyan döntenénk a helyében?

De megtudjuk a következő részben: Újabb kilenc év múlva már házasok és van két ikerlányuk, akik Celine lakásán fogantak a második rész végén. A mesés Görögországban játszódik. A szerelemről és az élet dolgairól beszélgetnek, visszaemlékeznek arra, hogyan találkoztak tizennyolc évvel ezelőtt. Amikor végre kettesben lesznek, újra olyanok, mint régen. Még mindig nagyon szeretik egymást, szerelmesek, de félnek, hogy ez az érzés megkopott bennük, elhalványul és akkor elviselhetetlen lesz. Sokáig vitáznak a kapcsolatuk jövőjéről, a félelmeikről. De mivel szükségük van egymásra hamar kibékülnek.

Egy tökéletes és izgalmas, nagyon különleges kapcsolat elevenedik meg a szemünk előtt mindhárom részben. Olyan, ami után sokan vágyakozunk.

Azért is tetszik az első két rész sokkal jobban, mint az utolsó, mert van valami sejtelmes, valami varázslatos és megmagyarázhatatlanul vonzó abban, ahogyan megismerik egymást. Megállás nélkül beszélgetnek, s többször nagyon közel kerülnek egymáshoz. Majd felrobbannak, mert legszívesebben azonnal egymásnak esnének, de csak húzzák, halasztják. Tovább küzdenek magukban, magukkal és egymással. És pont ez adja meg a varázsát az egésznek. Cseppet sem unalmas, mert hiába fogják vissza magukat, a szenvedély nyilvánvaló. Töményen áthatja az egész filmet.

Ez az, ami engem is mindig rabul ejt.  Mert én is ezt szeretem. Szeretek olyan lenni, mint ők; kerülgetni, elhúzni, találgatni, küzdeni. Mert így izgalmas és eufórikus.

from: http://www.pinterest.com/ 

Az első rész már évekkel ezelőtt megihletett. Van valami csodálatos abban, amikor egyre jobban vonzódnak egymáshoz; a pillantásaikban, ahogyan titokban egymást figyelik, és amikor megszületik bennük az érzés: Ő az. Ő kell nekem. De csak játszadoznak, félnek többre vágyni, mint amit az a pillanat, az a nap megenged számukra. Nem lehetnek még egymáséi, pedig már túl szoros a kötődés. Érzik mindketten.

Különleges energia ez a szerelem. Jöhet könnyen, elsöprően, de lehet nehezen felépíthető, viszont akár hamar szétrombolható. Küzdhetünk érte, ha van miért. Ápolhatjuk, ha van értelme. Ha fontos számunkra, akkor tennünk is kell érte, nem szabad feladnunk. Ha egyszer megérint, és rabul ejt, nem szabadulunk tőle.

from: http://www.pinterest.com/ 

Szerelem nélkül is lehetünk boldogok, de nem érdemes nélküle élnünk. Kell valami, ami mindig hajt, ami erőt ad. Lehetsz szerelmes valakibe, a munkádba, egy tárgyba, az álmaidba vagy akár az egész életedbe, de azzal is számolnod kell, hogy ez csak egy állapot, amit ha ügyesen ápolnak, tovább tart, mint képzelnéd. Fontos, hogy mindig legyen miért küzdeni, de legfőképpen magunkért. Minden nap meg kell harcolnunk azért, hogy jobbak legyünk az életünkben és a munkánkban; az álmainkért és a meglévő vagy a vágyott kapcsolatunkért, mert a szerelemre szükségünk van. Mindig kell valami cél, amiért érdemes küzdenünk! Mert így van értelme élni! A vágy motorja pedig a szerelem! J

from: http://www.pinterest.com/ 

Mert erről írnom kell - Oravecz Nóra: Összekötve- és amit kihozott belőlem

Oravecz Nóra sokak számára ismert név. Fiatal, céltudatos blogger és író, akit kerülget a szerelem, de közben igyekszik megvalósítani önmagát és az álmait. Közben viszont tanul. Rengeteget tanul önmagáról, másokról, emberi kapcsolatokról és az életről. Igazán él és nem alszik! Sokunk példaképe lehet! Vibráló, csupa energia, akinek a gondolataiból jó töltekezni!

Jó ideje olvasom már Őt ( http://oravecznora.blog.hu/ ) és nem tudom abbahagyni. Magával ragadó a stílusa, könnyed és üdítő olvasmány a blogja, de a könyve is, az Összekötve. Tényleg alig lehet abbahagyni, annyira vonz mindaz, amit leír benne. 

Amikor a könyvet elkezdtem olvasni, azonnal megállapítottam, hogy gyorsan fogok haladni vele, mert nem enged, ragaszkodik hozzám és én is hozzá. Magával ragad az a laza stílus, ami az utóbbi időben már nekem is részemmé vált. És már az első fejezetben magamra ismerek, hasonlítunk Kloéval. Annyira, hogy még a gyermekkorom és a családom anyagi helyzete történetek is egyformák. Döbbenet.

Én is főleg turikból öltözködtem (és a mai napig is szívesen időzök jóféle helyeken) és bizony volt egy időszak, amikor gyermekként csak kenyeret ettünk porcukorral megszórva, mert másra nem futotta. Sokáig.

A gátlásokkal teli lány esete pedig szintén én vagyok, bár én későn érő típus voltam ilyen téren, és később kezdtem kinyílni, de azért engem sem kellett félteni, főleg ha csak arra gondolok, hogy tizenhárom évesen egy tőlem nyolc évvel idősebb srácot bolondítottam magamba és közben egy másiknak a saját szerelmes verseimet küldözgettem. A következő időszakban pedig komolyabban játszadoztam én is… Összetörtem jó pár szívet. Volt ám kalamajka!

this photo is from: www.magicalmoment.net 

Összekötve röviden: 

Kloé igazán elégedett az életével. Remek munkája van, szép lakása Budán, imád bulizni, szeretik a barátai, mindig eléri, amit akar. Csak hát a szerelem... az hiányzik az életéből. Mert valahogy mindig rosszul választ.
Ám amikor megismeri Benit, minden megváltozik. Mert ez a fiú különleges. Legalábbis elsőre úgy tűnik. Csakhogy, ahogy jobban megismerkednek, Kloénak be kell látnia: Beni talán még a többieknél is rosszabb. De akkor vajon miért vonzódik hozzá mégis ennyire? Miért nem tudja kiverni őt a fejéből?
A lány nem is sejti, hogy köztük valami egészen más fajta kötelék húzódik, ami elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolja az életüket, ha akarják, ha nem. Valami, ami jóval kiegyensúlyozottabb a szerelemnél, és ha hinni mernek benne, örökre megváltoztathatja mindkettőjük sorsát. ( Libri Könyvkiadó ) 

Igaz, már Nóri blogját olvasva is rengeteg hasonlóságot észrevettem köztünk. Így sokáig nem filóztam ezen és olvastam tovább. Az első fejezet vége felé észrevettem, hogy felzaklatott ez a Dávidos sztori, de nem értettem elsőre, hogy miért. Lenyugodtam és végiggondoltam. Olvasás közben látom magam előtt a szereplőket, mindig megelevenednek és ebben Nóri is segít, mert pontosan leírja őket. Én pedig elképzeltem. Kloéval nagyon tudok azonosulni és lassan beugrott, hogy mi is zaklatott fel annyira. Az érzelmi hullám, ami a főszereplőn végigmegy, olyan ismerős valahonnan. Magamra ismertem újra és újra. Hatással van rám, megérintett a történet. És akkor eszembe jutott, hogy volt egy időszak, amikor pontosan egy ilyen pasira, egy ilyen Dávidra lett volna szükségem, egy ilyen kapcsolatra vágytam, mint ami kettőjük között zajlik. Pedig kihasználta Kloét, csak a szexre kellett neki, semmilyen mélyebb, érzelmi kapcsolat. Közben viszont tudom, hogy én sem értem volna be ennyivel, mert egy idő után többet érzetem volna iránta, mert így vagyok összerakva én is. Voltak hasonlók, de sokkal, bonyolultabb szereplőkkel, mint Dávid. Majd ezt is megírom egyszer!

Azért én nem voltam annyira szélsőséges, mint Kloé, nem adtam magamat egy könnyen, nem éltem annyira, mint ő, és az én életemből kimaradt a drog, s a részegség, hacsak a szerelem nem az volt. Mert évekig állandóan szükségem volt az érzésre. A pasi téma pedig mindig kimeríthetetlen. Akárcsak a könyvben. Ez a Beni fiú annyira titokzatos és izgalmas figura, hogy tökéletesen át tudom érezni azt, hogy Kloé kész van tőle. Én is az vagyok. És úgy az egész helyzettől, ami köztük zajlott. Nagyon bele tudom élni magam a helyükbe, mivel hasonló emlékeim nekem is vannak… Kloé és Beni története annyira felzaklatott, amilyet még egy könyvnek sem sikerült elérnie nálam. Kicsinált teljesen. Egyszer azért lett könnyes a szemem, mert annyira örültem Kloé bimbódzó boldogságának, majd a végén totál kiakadtam és fel is kiáltottam a már több órás egyhuzamban való olvasásból (mert tényleg nem lehet abbahagyni), hogy: Ezt nem hiszem el! Ez nem lehet igaz! És vagy tízszer elismételtem, mint ahogy azt is, hogy: Kész vagyok! És akkor már könnyezett a szemem. Nem lehet, hogy ilyen véget érjen ez a hihetetlen történet. Pontosabban a kapcsolat köztük. Ilyen nincs! Nem lehet igaz!!!

Rám egy könyv még nem volt ilyen hatással. Pár óra alatt elolvastam. Felzaklatott, megmozgatta a fantáziámat és olyan érzéseket hozott elő belőlem, amiket az utóbbi időben sokat kerestem. És tudom, hogy jön a következő, a folytatás és hogy nem lett lezárva , mert még csak ezután kezdődik Kloé igazi élete… Hűha!  Úgy várom már az új könyvet!

Én azt mondom megint, hogy nincsenek véletlenek. Valamiért pont erre volt szükségem. Erre a könyvre, Kloé és Beni történetére. Magam sem értem miért. Limonádé téma és megtaláltam benne magamat, rám emlékeztet.

Az ítéletidő tökéletes volt az olvasáshoz, mert sem futni, sem pedig blogolni nem tudtam internet híján. Így csak apránként lejegyeztem a kikívánkozó érzéseket olvasás közben.

Elég gyakran történik meg velem is az, hogy többet képzelek bele egyes dolgokba. Lassan már majdnem mindenbe. Miért kell nekem mindent túlkomplikálni?! Közben pedig a jelennel nem foglalkozok, vagy nem szánok elég időt arra, hogy teljes valójában átadjam magam a pillanatnak, megéljem most, amikor éppen történik. Pedig tényleg ez a fontos, ahogy Beni is mondja. És ahogyan az előző posztban már leírtam az idézetet a kedvenc filmemből: Az ember a megélt pillanatainak az egésze. A Most-ban csakis a jelenre szabad koncentrálnunk és nem a jövőre, hogy mi lesz akkor, ha, és így tovább. Mert másképpen elfejeltünk élni, és csodás pillanatokat szalaszthatunk el. Minden okkal történik velünk. Életünk főszerepét mi játsszuk el és minden élesben megy. Nincsenek próbák, pláne nem főpróba. A történetet pedig mi magunk írjuk. Semmit nem lehet visszacsinálni, de gyakorolni mindig lehet és javítani magunkon. Össze vagyunk kötve mindannyian e világon. A mozgatórugó a szeretet, ami mindenkiben ott van, és amikor jelen vagyunk mások életében, a szeretet által kötődünk annyira egymáshoz. Dolgunk van egymással, okkal vagyunk ott. Láthatatlan kapocs ez és soha véget nem érő láncolat. Mindannyiunk életében vannak tanítók és segítők, akik hatására változni tudunk, s olyan mélységeket és magasságokat élhetünk meg érzelmileg, amik korábban ismeretlenek voltak számunkra. Ezen nem kell agyalni, csak hagyni kell, hogy megtörténjen velünk. Add át magad a pillanatnak!

Milyen élet az, ha nem a pillanatban élsz? Igen, minden okkal történik, és nincs olyan, hogy valami rossz lenne. Hiszen minden az úti célod felé vezet, de csak akkor, ha hiszel abban, hogy van úti célod, és teszel érte, hogy elérd. De nem hiszem, hogy ennyire görcsösen kellene akarnod, hogy minden összefüggést megérts. Élvezd a pillanatot!

215. oldal

Engedd el!

A hét elején, a munkahelyemen megkérdezte tőlem valaki, hogy jól érzem-e magam, mert nagyon meggyötörtnek látszom. Hiába is próbálom titkolni, van, amit én sem tudok. Az arcomra mindig minden rá van írva. Olyan kínos és lehangoló volt összegezni neki mindazt, ami velem történik, ami bennem zajlik, beszélni a legnagyobb problémámról, ami születésem óta végigkísér, és nem tudok szabadulni tőle. Nem szeretem téma ez. Aki nincs benne nap, mint nap, nem érti, hiába magyarázom el neki és már nem is szívesen teszem, mert nagyon negatívan hat rám is.

Piszok nehéz állandóan egyensúlyban tartani az életünket. A mérleg nyelve mindig más irányba billen attól függően, hogy mi történik velünk és milyen módon befolyásolnak bennünket az események. Hamar megbomlik ez a nehezen beállított egyensúly, ha nem vagyunk egyben. Az ember a megélt pillanatainak az egésze. ( Mielőtt lemegy a Nap c. film ) A gondolataink, az érzéseink és a tetteink határoznak meg minket.  Minden, ami életünk során hatással van ránk, formál minket. Az agyunk szétválogatja, szelektálja azokat. Egyesek a pozitív, míg mások a negatív oldalra kerülnek. De nem mindegy, hogy melyik irányba billen a mérleg nyelve. Amikor a negatív érzelmek túlsúlyban vannak, nagyon pesszimistán látjuk a világot. Ez mindenkivel megtörténik élete során, egyesekkel pedig igen gyakran. 

Én sem maradtam ki ebből. Engedtem, hogy elhatalmasodjon rajtam, hogy átvegye az irányítást felettem. Hamar megszoktam és észre sem vettem milyen mélyre süllyedtem. Csak azt láttam, hogy semmi sem sikerül, eltűnt a mosoly az arcomról és nem volt egy jó gondolatom sem. Nem értettem, hogy mások miért látják optimistán az életet. Olyan akartam lenni, mint ők, de elfelejtettem hogyan kell.

this photo is from: www.idezetek-neked.eoldal.hu

Mindig komolyan vettem az életet. Komoly voltam, mint egy vakbélgyulladás. Apropó vakbélgyulladás! Kevesen tudják rólam, hogy én valójában az vagyok. J  Ugyanis amikor Anya a szíve alatt hordott engem, de ezt még pontosan nem tudta, az orvosa vakbélgyulladásnak ítélte az állapotát. Végül ebből születtem meg én. Vicces és morbid is egyben. Lehet, hogy innen ez a mérhetetlen komolyság bennem? Nem tudom. De azt igen, hogy borzasztó érzés olyan sötéten látni a dolgokat, ahogyan én évekig tettem.

Tíz évvel ezelőtt nem láttam értelmét az életemnek. Egyszerre annyi csalódás ért, és azokat akkora tragédiaként éltem meg, hogy pusztított, rombolt engem. Ezek lenyomatai azóta is bennem élnek, de már másként tekintek rájuk. Utólag már könnyű okosnak lennem, de akkor, ott meg kellett élnem teljes valójában mindent. Lássuk miről is beszélek! Elszakadtam attól a helytől, ahol életemben először igazán boldog és kiegyensúlyozott lehettem; átéltem egy óriási csalódást és szakítást azzal a fiúval, akire túl sok időt pazaroltam el; komolyan megbetegedtem és a tetőpontjára érkező családi háború már csak hab volt a tortán. Esélyem sem volt arra, hogy ebből kikerüljek. Egy napig tudtam önfeledten örülni a frissen szerzett  diplomámnak, s azóta sem. Elfogytam akkor. Kívül és belül is. Nem láttam kiutat és nagyon egyedül voltam.

this photo is from: www.szerelmes.eu

Csalódás csalódást követett, de mégis annyira ragaszkodtam volna hozzá, ahhoz, aki annyiszor megbántott, hogy miatta képes voltam magamat teljesen feladni. Csak azért, hogy legyen valakim, aki meghallgat, és aki szeret. Ezekért bármire képes voltam. De hiába, hiszen nem kaptam meg azt, amire vágytam. Visszagondolva erre az időszakomra, még mindig megérint az egész, mert erre a szintre nem szeretnék még egyszer visszakerülni. Annyi érzést kellett magamba zárni évekig, hogy azok majdnem teljesen felemésztettek.

Az élet ezt az oldalát is megmutatta nekem és megtanított arra, hogy ebbe az állapotba nem szabad többé visszakerülnöm.

this photo is from: www.igazabolszerelem.hu

Egy szerelmi vagy baráti kapcsolat lezárása olyan hatással lehet ránk, mintha egy darabot kiszakítottak volna belőlünk. Mintha kicsit meghalnánk. De valaminek a vége egy másik dolognak, egy jobbnak a kezdetét jelentheti. Ezt még a legnagyobb érzelmi drámák közepén nem látjuk, mert csak arra tudunk gondolni, hogy az milyen rossz, és hogy ott akkor vége mindennek. Pedig pontosan abban a pillanatban kezdődik egy jobb élet, az új életünk!

Én akkor szó szerint majdnem meghaltam. Mert azok a negatív hullámok annyira eluralkodtak rajtam, hogy semmire nem figyeltem, de legfőképpen magamra nem és hajszál híján majdnem egy autó alatt végeztem. Sosem felejtem el. Éppen Debrecenben voltam egynapos utazáson, amikor ez történt. Pont ott kaptam azt a fejbevágást, ahol mindig nagyon kiegyensúlyozott voltam. A város is olyannak ismert meg, de akkor más voltam, felismerhetetlenül magam alatt. Nem is csoda, hogy pontosan ott rántott vissza valami az autó elől, hogy végre térjek észhez és legyek önmagam. Mert attól sokkal több vagyok, mint abban a pillanatban voltam.

Senki és semmi nem ér annyit, hogy feláldozzuk érte magunkat. Hiszen felelősek vagyunk ennyire magunkért. És ha valaki nem képes szeretni azért, aki vagy, nem fogad el olyannak, amilyen vagy, akkor nem is szeret igazán. Nem hozzád való. Nem érdemel meg téged. És te is sokkal jobbat érdemelsz. Egy ilyen kapcsolat az első hasonló jelnél már halálra van ítélve.Mégis sokszor könnyebb a szőnyeg alá söpörni a problémákat és úgy csinálni, mintha nem zavarnának és rendben lenne minden. Viszont lassan felrobbansz a maró kíntól. De már késő, mert majdnem felemésztett. Nehéz innen, pince mélyről újra a felszínre jutni.

this photo is from: www.liveinyourlove.com

Nekem gyorsabban sikerült, mint gondoltam volna. El kellett engednem. Mindent. Kezdetben a feldolgozás részeként gondolatban újra átéltem azt a napot, és próbáltam magyarázatokat kreálni a történtekre. Végül rájöttem, hogy ez a legjobb dolog, ami történhetett velem akkor. Mert új lehetőségeket kaptam általa.

Készítettem egy listát a pozitív és a negatív tulajdonságaimról és az álmaimról is, hogy lássam, mennyire vagyok értékes. Akkoriban nullán volt az önbizalmam, de minden lelki erőmet összeszedtem és új célokat tűztem ki magam elé. Újra elkezdtem tanulni, ellaposodott barátságokat melegítettem fel, nyitottabbá váltam és végre többet foglalkoztam magammal és azokkal, akik igazán megérdemelték. Akik értékelték a törődésemet.

Küzdöttem magamért és értelmet adtam minden napomnak. Sokat olvastam, és szépen lassan elkezdtem felépíteni magamat. Rövid idő alatt hatalmas utat sikerült bejárnom.Próbáltam bevonzani olyan eseményeket, amiket nagyon szerettem volna átélni. Többet sikerült is megvalósítani.

Egyre inkább úgy tekintettem vissza a mögöttem álló időszakra, mint egy leckére. Az életnek terve van velem, s az egyik állomáson túl vagyok. Már a múltam része, visszafordíthatatlan. Már semmi dolgom vele. Tanultam belőle. Megtanított arra, hogy tiszteljem és becsüljem annyira magamat, hogy senki kedvéért ne változzak meg és ne adjam fel az álmaimat.A saját életemet kell élnem és nem másét.

Az utóbbi évek azt mutatják, hogy ezt egy egész életre megjegyeztem. Nem szabad ahhoz ragaszkodni, aki lehúz, megbetegít és felemészt, mert mellette sosem lehetsz önmagad! Nem fogad el olyannak, amilyen vagy. A saját képére akar formálni. Az ilyen fojtogató kapcsolatra nincs szükséged!

Felszabadító érzés az, amikor ezekre az ember magától rájön, mert úgy érzed, hogy új lehetőséget kaptál és most már bármi sikerülhet.Néha azért meg kell állnod önvizsgálatot tartani! Újra tisztáznod kell magadban a céljaidat és azt, hogy hol tartasz az úton.

Az út fontosabb, mint a cél, mert az alakítja belsőnket. Talán még az is lehet, hogy útközben az eredeti célunk is megváltozik.

Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, le kell zárnunk a múltat.  Hiszen úgysem tudunk már változtatni rajta. Ha a helyére kerülnek az elmúlt események és azok szereplői, akkor már nem okoznak többé feszültséget bennünk az emlékek. Már új emberek vagyunk, többek, mint előtte. Edzettebbek, erősebbek és reménytelibbek. Hatalmas lehetőségek nyílnak meg előttünk, mert akkor már optimistábban tekintünk a jövőbe.

,, A pesszimista minden lehetőségben nehézséget, az optimista minden nehézségben lehetőséget lát. ’’ – mondta Winston Churchill. És milyen igaza volt! Én a két véglet között lavírozok igazi mérleghez méltóan. De ez is egyféle egyensúly. Van az egyikből is egy kicsi bennem, de a másikból is.

this photo is from: www.lynnegoledner.com

Egy családi tragédia, egy lelki trauma és egy komoly betegség képes volt olyan energiákat megmozgatni bennem, amelyeknek a létezéséről fogalmam sem volt korábban. Elkezdtem pozitívabban gondolkozni, de még van min dolgozni. Mindig van min dolgozni magamon. Az utóbbi tíz évben is sok trauma ért, más jellegűek, de bármilyen küzdelem is volt számomra ez az egész, mégis eljutottam oda, hogy, ma már minden napban igyekszem megtalálni a szépet, a hasznosat és a jót. Még akkor is, ha nagyon összegyűlnek felettem azok a bizonyos fekete felhők. Minden nap egy új kezdet, egy új lehetőség valami jobbra. Próbálom annyira jól érezni magam a jelenlegi életemben, amennyire csak tudom és megengedhetem. Sokat álmodozok, mert nyughatatlan vagyok és még hosszú út áll előttem ahhoz, hogy megvalósítsam az álmaimat.

Minden helyzetből a legtöbbet és a legjobbat kihozni sokszor nagyon nehéz, de túl sok időt töltöttem már a másik oldalon és elég volt belőle. Az optimistábbak táborában jobban érzem magam, ahol még sokat kell dolgoznom magamon ahhoz, hogy annyira megerősödjek, hogy egy újabb kedvezőtlen fordulat ne rántson majd magával a mélybe… Sosem szabad feladni! Küzdeni kell magunkért és az álmainkért! Ami elmúlt, megtörtént, ami már nem szolgálja a testi és lelki jólétünket, azt el kell engednünk!

this photo is from: www.huffingtonpost.com