Néha kell az egyedüllét ...

Néha ki kell fordulnunk önmagunkból azért, hogy legyen hová visszatalálni.

Néha meg kell állni és önmagunkba tekinteni.

Néha kell a fájdalom, mert megtanít arra, hogy az átlagos napokat is értékeljük.

Néha kell az egyedüllét azért, hogy felfedezzük azt, amire vágyunk.

Néha kell a csend azért, hogy meghalljuk belső hangunkat.

Néha kell a bántás valakitől azért, hogy jobban értékeljük annak a szavait és tetteit, aki a mindennapunk része.

Néha kell a sírás, mert nélküle nem tisztulnak a gondolataink.

Néha meg kell vizsgálnunk az emberi kapcsolatainkat azért, hogy felfedezzük bennük a saját értékeinket.

Néha a poklot kell megjárnunk azért, hogy a romok alatt a legszebb virágot megtaláljuk.

Néha el kell engednünk embereket és érzéseket…

Néha ki kell mondanunk azt, ami mardossa a szívünket…

Néha hagyni kell fájni …

Néha újjá kell születni!

És néha hálát kell adnunk minden rossznak mondott érzésnek, gondolatnak, rosszindulatú embernek, mert megmutatták határainkat. 

A változás bennünk van

Az ember sok mindenre képes. Képes álmodni és arra, hogy azt megvalósítsa. Bárki képes erre, mégis egy idő után valamiért elfelejtik azt, hogy milyen hatalmas erő birtokában vannak. Bárki képes megváltoztatni az életét, változtatni a körülményein, de kevesen ismerik fel ezt. Vannak, akik ezt maguktól ösztönösen tudják, míg mások nem.

Ha valami elromlik, nem működik tovább. Azonnal feltűnik, s az első gondolatunk az, hogy vajon mi lehet az oka? Meg lehet-e javítani? Hogyan? Persze van, ami felesleges, és mehet a szemétbe, nem kell tovább őrizni, de rengeteg olyan érték vesz minket körül, amiért érdemes küzdeni, amit meg kell gyógyítani. Minden közül a legértékesebb az ember maga. A testi és a lelki egészségünk.

Betegségeinknek lelki okai vannak. Sokáig nem értettem mit kell ez alatt érteni, mert soha egyetlen orvos sem beszélt nekem erről. A tendencia pedig az volt, hogy mindent csak gyógyszerekkel lehet meggyógyítani. Azzal maximum csak a tüneteket kezelték. Évekig én is azt hittem, hogy ez így van és beszedtem a gyógyszert, s vártam a csodát. Azt hittem ennyi, kész, minden el van intézve. De amikor egyre többször ismétlődött ugyanaz a betegség, sőt komolyabb, valamint újabb problémák is jelentkeztek, elgondolkodtam azon, hogy mi lehet mögöttük. Mi lehet mindennek az oka? Azóta is mindig mindennek tudni akarom az okát. Hiszen az okot meg kell találni és azt megszüntetni, s ott kezdeni a gyógyítást. Kicserélni, megváltoztatni, jó irányba terelni. Az ilyet miért nem mondják el nekünk már gyerekként? Miért nem tanították nekünk az iskolában?

Rengeteg betegséget el tudunk kerülni akkor, ha változtatunk a gondolkodásmódunkon. Amikor ezt sok évvel ezelőtt hallottam valakitől, csak mosolyogtam rajta, hogy hát hogyne, persze, dehogy is, hagyjuk már! És megkaptam a választ: Ó, hogy Te milyen negatív vagy! Ma már tudom, hogy tényleg nagyon az voltam. Valami évekig nagyon jól működik bennünk, majd észrevesszük, hogy valami történt, mert már más az egész, kellemetlen, fájdalmas, majd rohanunk a háziorvosunkhoz abban a reményben, hogy ő, a fehér ruhás isten majd gyorsan felír valamit és megoldja minden problémánkat. Vagy pedig az interneten próbálunk rájönni tüneteink okára, aztán szépen bebeszéljük magunknak az ott olvasott betegségeket, mert nekünk tuti biztos, hogy az van, stb. Gondolatban pedig már a koporsót is megrendeltük magunknak. Hát nem vicces? Ismerős, ugye?

Miért nem jut eszünkbe az, hogy magunkban keressük a probléma okát? Azt az állapotot, amiben vagyunk, mi idéztük elő korábban. Betegségünk a sok negatív gondolatunk következménye. Olyan beidegződések, amik csak ártanak egészségünknek. Olvasom Louise L. Hay könyveit ebben a témában. Sőt mi több, végignéztem a filmjét, végighallgattam az oktatóvideóját és megcsináltam a gyakorlatokat. Már régóta tisztában vagyok azzal, hogy milyen problémákkal kell szembenéznem, de szükségem volt most rá, a megerősítésre és egy vezetőre. Hiszen elég hosszú idő óta érzem már, hogy valami nem kerek odabent, valami nagyon elromlott. Az eredményeim pedig csak alátámasztják ezt.

Már 1,5 éve elkezdtem a nagy átalakítást magamon és magamban. Étrendváltoztatással indítottam, majd jött egy több hónapos Autogén tréning, és ezek szépen beindítottak egy olyan folyamatot nálam, amit én csak újjászületésnek hívok. Ez a folyamat nem ért véget, azóta is tart, újabb állomásokat érint. Mindig is tudtam, hogy képes vagyok saját elhatározásból, akaratból és erőből megváltozni, ha nagyon akarom. Mert akarni kell minden egyes porcikánkkal, sejtünkkel és lélegzetünkkel! Meg akartam változni! És Meg akarok változni! Ez az első lépés! Louise könyvének olvasása előtt egy évvel már ezt eldöntöttem. Tudtam, hogy hosszú az út, de azt nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz, és milyen meglepetéseket tartogat számomra. Életem egyik legjobb döntése volt az, hogy elindultam rajta. Mint egy lavina, közben pusztított is, és újat is hozott. Ahhoz, hogy valami új tudjon bennem megszületni, ahhoz előbb az oda nem való dolgokat, embereket ki kellett söpörni. Sokszor volt fájdalmas és egyben felemelő érzés is. Megkönnyebbülés. Már csak azt kell észben tartanom, hogy ne engedjem be őket az életembe újra. Viszont itt még nem ért véget a történet. Minden csak ezzel indult be. Eljött 2014. január 1.-e, újhold, az év kezdete, újjászületése valaminek-eldöntöttem, hogy megszabadulok mindentől, ami már nem szolgál, csak árt nekem. Rossz gondolatoktól, beidegződésektől, betegségektől, emberektől és az addig a legtöbb problémát jelentő gyógyszerektől. Sok éven át szedtem gyógyszereket, nyolc évig pedig rendszeresen olyat, amitől csodát vártam a komoly alvásproblémámmal kapcsolatosan. Pedig idő közben már tudtam, hogy nem ezek fognak segíteni, én amióta élek ezzel küzdök, tehát ott nagyon mélyen kell majd keresni a választ a problémámra. Ráadásul többet ártottak, mint használtak. Persze jártam természetgyógyásznál is, homeopátiás magánklinikán, faltam az ezoterikus könyveket és egyre jobban megnyíltam. Harminc év alatt felépített kőkemény falat sikerült ledöntenem akkor, amikor megbocsátottam apámnak mindazért, amit születésem óta tett a családunkkal. Maratoni beszélgetések voltak, sosem felejtem el. Életem legelső nagyon nehéz és fájdalmas, mindent elsöprő beszélgetései voltak. A lelki terror és a családi karmánk lenyomatai azóta is ott munkálnak bennem, de már tisztul a köd. Van még min dolgozni! Sikerült idén már azt is elérnem, hogy a munkahelyemre ne menjek be minden nap gyomorideggel, mint ahogyan az utóbbi tíz évben tettem. Bele sem merek gondolni abba, hogy ez mit tett velem, az egészségemmel, s talán most még nem is mutatkozik meg, de pár év múlva, ha nem változtatok, úgy járok, mint Louise, aki élete legkeményebb betegségével, a rákkal szállt szembe, az életben maradásáért kellett küzdenie. Viszont sikerült neki annak ellenére, hogy nem sok időt jósoltak neki. Hónapok óta úgy kelek fel, hogy azt mondom magamnak: ez egy új nap, új esély mindenre, tiszta lappal indulhatok, minden rendben lesz. És persze úgy fekszem le, hogy az esetek 90%-ban nem rágódom a napi csalódásokon, rossz élményeken. Hogy miért? Mert kezdem felfogni azt, hogy én vagyok a legfontosabb magamnak, a saját testi és lelki egészségem, ennek kell első helyen állnia. Ha szeretnék élni, élve maradni, akkor ezt az irányt kell követnem.

Emlékszem, hogy tavaly a változások elején többször mondtam ezt: Majd az élet addig küldi a fejbevágásokat, egyre nagyobbakat, amíg fel nem fogom azt, hogy magammal kell foglalkoznom! Vigyázzunk, mit mondunk, mert az bekövetkezik! Így jártam! Jöttek az újabb ütések, falhoz vágások! Én teremtettem meg őket, bevonzottam. De rosszul tettem! Elkezdtem magamat hibáztatni és nem szeretni azt, akit a tükörben látok.  A mindennapi többször elmondott kritika és ócsárlás magammal szemben odáig vezetett, hogy mára már egy komoly betegséggel küzdök, ami a véremet és rosszabb esetben ( vizsgálatok folyamatban ) a csontvelőmet is érinti. A vér az élet. Ha az nincs, nincs az ember sem. Bennem egyre kevesebb van már, s amikor ez kiderült, engedtem, hogy kitörjön belőlem az, aminek kellett. De nem hagytam magam kiborítani teljesen. Azonnal megoldásokat kezdtem gyártani, s hagytam, hogy a megoldások meg is találjanak. Elkezdtem olvasni, rengeteget. Kikapcsol, eltereli a figyelmemet, utaztat, játszik a fantáziámmal és a képzeletemmel. Pár hete pedig  rátaláltam Louise könyveire. Már akkor beindulhatott valami változás nálam. A változások elsőnek mindig hirtelen, talán még fizikai fájdalommal is törnek a felszínre, azzal mutatva meg azt, hogy valami nincs rendben velünk, mert az érzelmeinkre hatva jelzik a probléma súlyát. Nem hittem volna, hogy a legnehezebb dolog az lesz számomra, hogy a tükör elé állok, a szemembe nézek, és azt mondom magamnak: Szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy!  Elsőnek csak álltam ott és néztem, nem jött a számra egy szó sem. Hogyan tudnék én ilyet mondani annak, aki ott a tükörben van, hogy lehet szeretni azt, aki így néz ki… stb. Ezek voltak az első gondolataim. Pusztítóak. Azonnal szembesültem a legnagyobb problémával: nem szeretem magamat és nem fogadom el magamat. Sanyargatom, és bántom minden egyes nap. És miért lettem ilyen? Hogyan történt ez velem? Ki az oka ennek? A szüleim, az emberek, akik közt felnevelkedtem, a tanáraim, a barátaim, kik? Hát én magam! Ennyire egyszerű. Nehéz ezt felfogni, de ha végiggondoljuk teljesen egyszerű. Szüleink is csak áldozatok, a saját szüleik áldozatai. Azt mutatják nekünk, amit nekik tanítottak, amit otthon láttak. Ha senki nem mondta vagy mutatta meg nekik, hogy lehet másképpen is, nem csoda, hogy úgy bántak veled, ahogy. Nem csoda, hogy olyan félelmeket ültettek el benned, amik ma is jelen vannak az életedben, vagy nem fogadtak el, nem dicsértek, s ezért van önbizalomhiányod felnőttként is.  De az, hogy képes vagy ezt a problémát felismerni és átlátni, s megbocsátani nekik, és magadnak is, az első komoly lépés ahhoz, hogy új életet kezdj, hogy elindítsd a változást magadban. Nekem is ezt kell tennem.

Nagyon furcsa és megmagyarázhatatlan dolog történt velem két napja amikor Louise gyakorlatait végeztem itthon. Az a nap a tanulásról szólt. Annyira koncentráltam, hogy mindes egyes szavára emlékszek, és attól kezdve mondogatom magamban még futás közben is. Tanulnom kell magamról, magamért, az életemért, az egészségemért, s a munkámért.  Újabb állomáshoz érkeztem. Erre van szükségem. Ha jobb életet szeretnék, akkor ezt kell választanom. Márpedig eldöntöttem, hogy változtatni akarok. Első lépésként kezdtem a filmmel, ami a változásról szót. A vége felé kicsordult a könnyem. Nem lepett meg, nálam ez előfordul főleg akkor, ha valami lezárul bennem és egy új születik. De most magamra ismertem abban a negatív gondolatokkal teli nőben, aki a főszereplője volt a történetnek. Éreztem, hogy nagyon mélyről kezd feltörni valami belőlem, így elhatároztam, hogy belekezdek az oktatófilmekbe is, és ha kell az egész napomat erre szánom. Van, amikor egyszerűen egy belső hang azt mondja, hogy ezt kell tenned.  A gyakorlatokat végezve döbbentem rá arra, hogy mennyire sok negatív gondolat él bennem, és hogy milyen rosszul fogalmazok, ha szeretnék elérni valamit, mert arra helyezem a hangsúlyt, amit nem kívánok bevonzani, s az Univerzum csak ezt észleli, s megadja nekem. Például: Remélem, nem leszek beteg!- máris az vagyok. Helyette azt kellene mondanom jelen időben: Egészséges vagyok, velem minden rendben van! De eszembe nem jut! Rájöttem, hogy minden egyes mondatot, gondolatot át kell alakítani ahhoz, hogy jó dolgok történjenek végre és a változás elinduljon bennünk. Nem könnyű, de el kell kezdeni!

Nagyon furcsa dolog történt akkor, amikor a másik oktatófilm egyik gyakorlatát végeztem el. Ezt elmesélem nektek. Ez egy meditációs gyakorlat is egyben, amit csukott szemmel kell végezni. El kell képzelni magadat 5 éves korodban. Nekem a képzelőerőmmel sosem volt baj, az nagyon jól működik, így izgalmasnak ígérkezett már az elején. Elképzeltem magamat, göndör fürtjeimmel,  mert abban az időben még nem olyan sinderszög hajam volt - anya mondása ez- ,mint azóta. Mélyen a szemembe kellett néznem, az ötéves önmagam szemébe. Láttam a nagy, csodálkozó szemeimet, amelyek kíváncsian tekintenek az ismeretlen világba. Meg kellett nyugtatni akkori magamat, hogy minden rendben lesz az életében, s hogy mennyire szeretem, majd át kellett ölelnem és lezsugorítani olyanná, hogy az beférjen a szívembe. Közben elkezdtek potyogni a könnyeim… Nem értettem, és rendületlenül végeztem a további gyakorlatokat. Hagytam magam sodródni. Azonnal az következett, hogy most az édesanyámat képzeljem el 5 éves korában, neki is nézzek a szemébe, stb. Akkor már sírni kezdtem. Végezetül az édesapámat kellett elképzelnem, kicsit másképpen, úgy, hogy nagyon szomorú, sír, nagyon egyedül van, s őt kellett vigasztalnom. Ekkor elkezdtem zokogni és ez így ment egy jó ideig. Most hogy írom e sorokat, újra könnybe lábad a szemem. Fogalmam sincs, hogy akkor, ott mi történt velem, mit láthattam, amikor ez csak egy „játék” volt a képzeletemmel, csak egy gyakorlat. Olyan mélyről, ismeretlen helyről szakadhatott fel valami, aminek létezéséről nem is tudtam. Valamit felszakítottam. Később pár óra múlva rosszul lettem, majd a szívem annyira szaladni kezdett, hogy másnap reggelig tartott és egész éjjel nem aludtam, csak a víz ömlött rólam. Többször elmondtam magamban éjszaka azt, hogy: Szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy! Ezt el is kell hinnem, így addig kell mondogatnom, amíg ténylegesen elhiszem.  Másnap-ez volt tegnap- egy kialvatlan és rosszullétekkel teli éjszaka után fogalmam sincs honnan eredő erővel felvértezve nagyon keményen és jól helytálltam a munkahelyemen. Nem tudom hogyan csináltam végig hét megfeszített órán át az új project irányítását, vezetését, tulajdonképpen egy olyan új munkát, amit korábban soha nem végeztem. De egy biztos, ha ezt így, ilyen állapotban végig tudtam csinálni, akkor bármire képes vagyok, mert van bennem valami ősi erő, kitartás, akarat, ami segít. Az erő bennem van! Aztán végiggondoltam, hogy mennyi mindenen voltam képes már változtatni életem során. Saját erőből és elhatározásból. Azért, mert nagyon akartam! Nézzük azt, hogy 1992-ben egyik napról a másikra elkezdtem futni. Általános iskolás voltam akkor és zavart, hogy vannak olyan osztálytársaim, akik gyorsabban és kitartóbban futnak, mint én, és minden más gyakorlatot sokkal jobban tudnak. Vékony voltam mindig, de akkor már komoly önértékelési gondokkal küzdöttem. Elhízottnak láttam magamat annak ellenére, hogy tényleg nagyon vékony voltam. Akkor kezdtem el egyre több zöldséget és gyümölcsöt enni, húst pedig nem igazán fogyasztottam.  Természetesen mostani tudásommal és tapasztalatommal másképpen cselekednék, de ami megtörtént, az már a múlt része, nem tudok változtatni rajta. Akkor elkezdtem futni és igen gyorsan megmutatkoztak az eredmények. Első lettem a 12 perces futásban, és minden egyes nap, minden évszakban róttam a köröket, és a futáson kívül a tornaórákon végzett gyakorlatokat is rendszeresen gyakoroltam otthon, rengeteget tornáztam, súlyzóztam, majd képes voltam a családomnak akár este is bemutatót tartani a kézenállásokból, fejenállásokból és még sok minden másból. Emlékszem, hogy egyik este még a nagyszüleimet is átcsaltam, hogy lássák a produkcióimat. Ha valamit eldöntöttem, hogy meg akarom csinálni, azt addig csináltam, amíg sikerült. Sosem adtam fel, tudtam, hogy mindenre képes vagyok saját erőből. Ez nem is volt kérdés. Sokáig ment ez így, majd valami elromlott. Bár voltak próbálkozások részemről és külső segítségek, de csak sok év után kezdtem felébredni és saját magamnak is bevallani azt, hogy baj van, nagy baj, s ezen csak én a saját erőmből tudok változtatni.  Ezért kezdtem el dolgozni a régi beidegződéseimen.  A folyamat még tart, s ha jól csinálom, sosem lesz vége.

A változás bennünk van. Mi magunk képesek vagyunk bármire, csak el kell döntenünk, hogy akarjuk –e. Ha ismerjük a probléma okát, hamarosan megoldást is találunk rá. Hiába várjuk máshonnan a segítséget, csak mi egyedül vagyunk képesek meggyógyítani magunkat! Szeretni és elfogadni kell azt, akik vagyunk, úgy ahogy vagyunk. Persze mindig változunk, s jobbak és tökéletesebbek, szebbek, és egészségesebbek akarunk lenni, de tudnunk kell azt, hogy ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Meg kell küzdenünk érte. Nem egy csettintésre történnek a változások. Át kell alakítanunk a gondolatainkat magunkról és mindenről, ami körülvesz minket!  Át kell programoznunk az agyunkat! Le kell vetkőznünk a minket már nem szolgáló szokásainkat!  Én úgy döntöttem, hogy belevágok és elindulok ezen az úton! Tartsatok velem!

A filmet itt találjátok:

https://www.youtube.com/watch?v=DOA_tBJTx5g

Az oktatóvideókat pedig itt:
http://ezoterikustanacsok.shp.hu/hpc/web.php?a=ezoterikustanacsok&o=film_louise_l_hay%3A_oktato_video_Dguc

Rakj rendet magadban és a kapcsolataidban is!

Okkal vagyunk ott egymás életében. Feladatunk van másokkal és közben magunkkal is. Azt mondják, hogy azért születünk abba a családba, ahová, hogy a szüleinknek megtanítsunk valamit. Talán igaz, viszont vannak nem életre szóló kapcsolataink, rengeteg, életünk során. Egy ideig ott vagyunk egymás életében, majd pár év után, amikor már részünkké vált, egyszer csak véget ér. Talán így van elrendezve előre. És talán így is van rendjén. Vajon barátság az, aminek egyszer vége szakad? A barátság nem egy életen át-de legalábbis fél életen át tartó kapcsolat? Létezik egyáltalán igaz barát?

Biztos vagyok abban, hogy ezekre a kérdésekre mindenki másképpen tudna válaszolni, mivel mindenki a saját példájához tud visszanyúlni és a kapcsolataiba tekinteni.

Valamit megmutatunk egymásnak, tanítjuk egymást, kölcsönösen hasznára vagyunk a másiknak. Egy ideig együtt halad az utunk, majd kettéválik. Hogy miért? Talán mert nem egy az életfeladatunk, más a személyes történetünk. Mindenkinek van sajátja. És ha néha ezek keresztezik is egymást, nem tarthatnak minden esetben örökre együtt. Ha lejárt a szolgálati időnk, továbbállunk. Nagyon kisarkítva tényleg sok esetben van így. A kapcsolat vége pedig sokkal többet mutathat meg rólunk, s a másikról, mint akkor, amikor még minden simán ment a maga útján. Az egymásnak utoljára mondott mondatokban sok igazság rejlik, ott a lenyomata az egész kapcsolatnak, s a problémák gyökerének is.

Arról már nem is beszélve, hogy fiú és lány, illetve férfi és nő között barátság nem létezik. Higgyétek el csakis tapasztalatból mondom még akkor is, amikor hosszú évekig meg voltam győződve az ellenkezőjéről, sőt mi több akár közelharcra is képes voltam csak azért, hogy igenis bebizonyítsam, hogy létezik.

Viszont egy idő után az egyikük többet akar… és akkor, ott, abban a pillanatban meghal valami. Ilyenkor éreztem már megkönnyebbülést, szó szerint kövek gördültek le rólam, de nagy szomorúságot is még abban az esetben is, ha én indítottam el a lavinát. Volt, ami meghatott, míg mások egyáltalán nem. És olyan is volt, hogy tovább folytattuk, de már nem barátként. Később pedig azt mondtam, hogy: bár maradtunk volna csak azok! Egyiküknél nem bántam csak meg...

Azt hiszem, hogy e téren is sokat fejlődtem, amit az is mutat, hogy egy nemrég történt esetben annyira nem hatódtam meg, hogy igazi felüdülést, megkönnyebbülést éreztem, s ez azóta is tart. Egyszerűbb és könnyebb lett az életem, mivel kezdem teljesen rendbe tenni. Ennek része volt egy bizonyos nyomasztó kapcsolatnak a lezárása . Számára úgy tűnhet, hogy ebben neki jutott a munka oroszlánrésze, pedig hát női rafinériámat bevetve nem véletlenül indítottam el a lavinát. Szépséghibája a dolognak részemről az volt, hogy nem mertem teljesen felvállalni azt, hogy én mondjam ki, inkább igyekeztem úgy alakítani az eseményeket ( néha már tudat alatt ) , hogy végül is övé lett a " dicsőség ". Ilyen is van, és én vállalom. A biztosra mentem. Sokkal többet vártam ettől a " barátságtól ", de ezzel magamra maradtam. Sebaj! Rengeteget tanultam belőle! A lehető legjobb történt akkor, amikor anno elkezdődött, mert akkor most nem tartanék ott, ahol, de akkor is, amikor véget ért, mert megmutatta azt, hogy hiába is egy a célunk, mindkettőnknek más út vezet el odáig. És azon az úton mindketten majd más- más élményekkel leszünk gazdagabbak. Kapcsolatok jönnek- mennek, állandó körforgásban vagyunk mi is,hatással vagyunk egymásra, ott vagyunk mások életében, nyomot hagyunk mások lelkében. Egy nagy egész részei vagyunk, amelyet a szeretet kapcsol össze. Az a mozgatója mindennek, minden kapcsolatnak. Még akkor is, ha nem egy életre szól. 

És hogy miért vártam erre évekig? Mert be kellett járnom az utamat, mert ez volt az én történetem, de talán az övé is, viszont innentől kezdve már más utakon járunk. Hogy mit tanultam tőle, azt talán még nem értem, de idővel majd erre is rájövök. Arról viszont van fogalmam, hogy én mit adtam neki, miben tudtam segítséget nyújtani. Talán csak ennyiről szólt az egész, és túl sok jelentőséget tulajdonítottam az egész folyamatnak. De tudjátok : Lassú víz, partot mos. 

Amikor már túl sokszor csalódik az ember, megedződik, úgy gondolom. Ha pedig sokat nem is jelent számára az a másik, akkor pedig nincs mit magyarázni.

Egyes emberek csak energiákat vonnak el tőlünk pusztán már azzal is, hogy beszélgetünk velük, vagy ha csak levelezünk velük. Már ez utóbbi is teher lehet, főleg ha egyre nagyobb szakadékot vélünk felfedezni a kapcsolatban. Ha már ekkora teher a másik, mert mondjuk, csak kihasznál és rád nem kíváncsi, s igazából Te nem is érdekled, bezzeg erre és arra jó vagy neki, de ő téged meg sem hallgat, akkor ez a barátságnak mondott „kitudjamiféledolog” halálra van ítélve. Akarhatsz te bármit, küzdhetsz érte, felhívhatod a figyelmet magadra, de a sok hiábavaló próbálkozás csak megerősít abban, hogy a megérzéseidre kellett volna már hallgatnod korábban is, már az első jeleknél. Más utakon jártok!

Csúnya dolog, de néha nem csak a holmijaink, ruháink, cipőink között kell szelektálnunk, de szét kell nézni a kapcsolatainkban is. Nagytakarítást nem csak a lakásban kell végeznünk, de magunkban is, a szívünkben, lelkünkben és bizony testi szinten is.

A nyár egy tökéletes alkalom erre, mert ilyenkor szabadabbak vagyunk és talán idővel is jobban állunk, mint az év többi részében. Ahogy a bútorok is megkönnyebbülten lélegeznek fel egy- egy pormacska eltüntetése után, úgy rólunk is mázsás kövek gördülhetnek le, ha rendezzük az érzéseinket, a kapcsolatainkat és olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akiknek számít, mit gondolunk, akiknek megnyílhatunk és ők is szívesen megnyílnak nekünk, akiktől valódi törődést kapunk, és akiknek ha szeretetet adunk, nem ijednek meg.

Ha mennie kell, hát engedd el, hadd menjen! Mert menni akar, hiába már a részed, elvégezte a feladatát veled. Okkal volt Veled és Te is Vele! Idővel érzed majd annak a súlyát, hogy jobb ez így mindkettőtöknek! A kapcsolat végén pedig többet tanultál tőle/ belőle, mint közben, így hát adj hálát neki, hogy volt neked/ benned, mert megmutatta neked azt, hogy tovább kell lépned, s azt, hogy ott vagy a legjobb helyen most, ahol jelenleg vagy, mert innen, magadnak egyedül kell továbblépned, nem vele, hanem miatta/általa. Ismerd be, hogy ő adta meg neked a végső lökést, s köszönd meg neki azt, hogy amíg kellett, melletted volt. Amikor egy kapcsolat véget ér, valahol egy új csillag ragyog, s új barátság kezdődik. Talán már úton is van hozzád az a csillag, és ha ügyesen figyelsz a jelekre, észreveszed majd őt, az igaz barátot, akire számíthatsz mindig és minden körülmények között, akinek szívébe majd bátran elrejtheted szíved titkait, aki lelki társad is lesz egyben és megértő, fontos része az életednek. Mert valahol biztos létezik... 

Döntsd el hogyan tovább!

Eltelt két hosszú, kemény hét az életemből. Ennyivel vagyok előrébb. Ha egy mondatban lehetne megfogalmazni mindazt, ami velem történt, akkor az a következőképpen hangzana: rengeteg munka, szinte csak munka, sok futás, nyolc órás Mátra túrán lazítás, lazítás agyilag és lelkileg, barnulás a tűző napon, sütés-főzés, sok beszélgetés, szervezés, tervezés, idegbaj, megbántódás, engedni a rossz gondolatoknak, a rossz gondolatok elhessegetése, shoppingolás- mert megérdemlem, shoppingolás - mert kikapcsol, Paulo Coelho: Az alkimista c. könyvének egy szuszra való elolvasása, alvás és nagyon nem alvás, rohanás, könnyek visszafojtása, saját magam biztatása: akkor sem adom fel semmikor,senki miatt és semmilyen körülmények között sem, piacozás: majdnem az összes virág felvásárlása, filmek: One day, Sundays at Tiffany’s , lenyűgözve lenni, kiakadni, sokat beszélni, hallgatni, mérgelődni, gondolkodni, feszültnek lenni, segíteni nagyon sokat, pörögni, alig enni, rohanás, kiönteni a lelkemet, nyugalom…

Túl sok és néha sokk volt. És ez tényleg csak egy rövid összefoglaló. Meg sem tudom számolni, hogy gondolatban hányszor belekezdtem már egy új poszt megírásába, de valahogy sosem jutott rá idő mostanáig. Ez a két hét egy hónapnak tűnt így is.

Sokat tanultam az emberekről, sajnos a rossz tulajdonságaikról leginkább. Az élet újra megleckéztetett, s megmutatta, hogy hiába mondom magamat erősnek, azt el is kell hinnem, egészen addig, amíg megtörhetetlenné válok. Mert engedtem neki, megint, hát eddig tartott, eddig futotta lelki erővel. Hagytam, hogy újra elöntsön az a méreg, ami valójában attól jött, aki annyira megbántott, minden egyes nap. Átragadt rám annak az embernek a negatív aurája, akinek már megint megengedtem azt, hogy beférkőzzön a lelkembe és feldúlja azt a lazaságot, békét és nyugalmat, amit az utóbbi időben felépítettem magamban. Érdekes, hogy milyen gyorsan megérzik egyes emberek a másikban azt, hogy az illető most nagyon egyben van, hogy kipihent, teli energiával és jól érzi magát. És ösztönösen késztetést éreznek arra, hogy ezt a belső nyugalmat tönkretegyék, lerombolják. Végül nem hagytam magam, mert még időben megéreztem a változás szelét és már előre próbáltam felkészülni a negatív hullámokra. Viszont amikor felhalmozódott és már nagyon szorított, újra fellobbant a láng bennem, de még időben sikerült eloltanom. Bár küzdöttem, nem is kicsit. Ha jól csináltam, akkor nem fog újra lángra kapni, ha nem, akkor pedig úgyis azon leszek, hogy újra elcsitítsam. Ha kell, akkor pedig kiadom magamból valamilyen módon, majd a helyzet eldönti hogyan. Nem ér annyit az egész, hogy órákat, sőt napokat rágódjak más hülyesége miatt, még akkor sem, ha azzal újra mélyen a lelkembe gázolva vérig sértett. Ilyenkor nehéz túltenni magamat ezen, de én vagyok a felelős a lelki békém megőrzéséért. Az olyan embereknek, akik képesek arra, hogy másokat állandóan a földbe döngöljenek minden ok nélkül, igazságtalanul, csak mert azt hiszik, hogy ők ettől majd jobbak lesznek, azoknak saját magukkal vannak nagy problémáik, s azokat másokra vetítik ki. Az egyik kedvenc Tatiosz idézet jut eszembe erről, amit egyébként igyekszek legtöbbször szem előtt tartani: “Amit magadról gondolsz, hozzád tartozik; amit másokról gondolsz, az is hozzád tartozik. Amit rólad gondolnak, azzal semmi dolgod, ha meg akarod őrizni lelked békéjét.”

Mindig mi döntünk, mindig döntéseket hozunk, a nap minden percében, s már csak akkor tűnik fel, amikor tényleg valami nagyon fontos dolgot kell átgondolnunk és végül helyesen döntenünk. Dönthetünk bármiről: most azonnal hozzá fogok megírni azt a hosszú levelet, amit hónapok óta csak tervezgetek, vagy végre elkezdek tanulni egy új nyelvet, de az is döntés, ha felállunk a monitor elől és elvonulunk meditálni az erdőbe, vagy kimegyünk a konyhába és összedobunk egy finom vacsorát.

Döntéseink határozzák meg az életünket. Mondhatjuk azt, hogy akkor nem érdekel semmi, saját magam sem és engedem, hogy bárki azt csinálja velem, amit akar, szétzilálja a nehezen megteremtett lelki nyugalmamat, de dönthetünk úgy is, hogy ezután minden másképp lesz, mert kezembe veszem az irányítást és nem engedek élősködni magamon senkit, nem hagyom, hogy negatív energiák és az energiavámpír emberek szívják a véremet.

Rengeteg fontos döntést kell meghoznunk életünk során. Egy- egy döntéssel akár az egész életünket is megváltoztathatjuk. Lehet, hogy most is életünk legnagyobb lehetősége előtt állunk, vagy éppen azt szalasztjuk el. Talán boldogabbak lehetünk akkor, ha végre úgy döntünk, hogy bevállaljuk azt, amitől eddig féltünk, mert az mindig ott volt az utunkban, időnként megmutatta magát, vágytunk rá, de valamiért sosem mertünk lépni, de zavart keltett bennünk, mert állandóan feltűnt, sokszor váratlan helyzetekben, hogy végre észrevegyük, hogy foglalkozzunk vele, vegyük észre a jeleket! Nehéz helyzetben vagyunk akkor, amikor mást mond az eszünk és mást a szívünk. Nem mindig tudjuk, melyikre hallgassunk. Én ilyenkor a megérzéseimre bízom magam, s hagyom, hogy azok vezessenek. Bennük még nem csalódtam. Ha kell, fel kell adni mindent, felégetni körülöttünk minden hidat és továbbállni.

Sosem késő megváltoztatni azt a helyzetet, amit szeretnénk már feladni valami jobbért, valami teljesebbért, boldogabbért. Mert lehetne másképp is, tudjuk, mert valami hajt, valami mindig ott van a sarkunkban, visz előre, kapjuk a jeleket, de sokáig nem vesszük észre. Látjuk, hogy lehetne jobb is nekünk, vágyakozunk felé, s ha elhisszük, hogy már megkaptuk, azzal lassan meg is teremtjük. Amikor már nem ragaszkodunk hozzá görcsösen, akkor kapjuk meg valójában. A vonzás törvénye működik! De először is döntenünk kell. Maradni ott ahol vagyunk, vagy menni tovább. Jelen állapotunkat is mi magunk teremtettük meg, akkor is döntést hoztunk, talán rosszat, de erre csak mindig később döbbenünk rá. De sosem későn, mert újabb, már okosabb döntést hozva továbbléphetünk. Mindig ott a lehetőség valami jobbra, valami újra, ismerjük fel! Ott van minden napban, minden percben és az élet minden pillanatában.

Off- ra kapcsolva

Sokan nem tudják mit jelent pontosan lazítani. Valójában mindenkinek mást, de valahol mégis ugyanazt. Olyan állapotba kerülni, ahol szabadok vagyunk, mert nincsenek kötöttségek és nem kell senkinek sem megfelelnünk, csak magunkkal kell foglalkoznunk. Mindenkinek szüksége van erre az állapotra! Egy időre jó és hasznos elfelejteni, félretenni minden aggodalmunkat, a sok küzdelmet az idegölő munkánkban és levetkőzni a gondjainkat. A folytatáshoz szükség van feltöltődésre, tiszta fejre, új gondolatokra.

Le kell lassítani, majd meg kell állni és átgondolni azt, hogy miért is csinálom nap mint nap ugyanazt, van –e értelme továbbra is így élnem, mert ha már túlfeszültek a húrok, meg kell állni.

Amíg iskolás voltam egyáltalán nem okozott gondot a kikapcsolódás, fel sem merült, mint probléma, de sokszor nem is voltam tudatában annak, hogy éppen lazítok, mert minden csak úgy ösztönösen jött, így voltam összerakva. Ez volt a természetes. Azt tettem, amire szükségem volt: elmentem futni minden nap, egy időben hétvégente mindig elutaztam a szomszéd városba úszni, nem számított, hogy milyen korán kell felkelnem hozzá és az sem, hogy a fél napom elmegy vele. Nekem jó volt, és csak ez számított. De a mozgáson kívül más módokon is lazítottam, meditáltam, zenét hallgattam, vagy énekeltem, és persze verseket írtam, rajzoltam. A felgyülemlett érzelmeket ilyen módokon adtam ki magamból. Zsigerből jött mindig minden, a megérzéseimre hagyatkoztam, mint sokszor életem során. Az egyetemen pedig ott volt a bulizás, hétközben, az igazi lazítást jelentve nem csak nekem, de a többieknek is. Aztán szépen lassan az elmúlt években elfelejtettem hogyan kell lazítani. Amikor elkezdtem dolgozni egyre több nehézséggel szembesültem, sok csalódással és még a burn out szindrómával is. A tehetetlenség érzése sokszor elhatalmasodott rajtam, de legbelül mindig is tudtam, hogy ezt nem hagyhatom és valamit muszáj tennem magammal, változtatni kell a hozzáállásomon, ha még egyelőre a munkámon nem tudok. Na, ezt a legnehezebb. Néha sikerült elterelni a figyelmem és úgy tenni, mintha kikapcsolnék, de a merevségeken csak sokkal később sikerült javítanom. Túl sok rosszul berögzült szokás és a mindig előre eltervezett feladatok nehéz kövekként nehezedtek rám. Kaptam a pofonokat az élettől, nem is egyet, még végre tanultam belőlük. Felnyitották a szememet mások, és mivel a saját bőrömön is tapasztaltam (testi- és lelki betegségek), végső csapásként egy újabb pofon térített magamhoz. Mint valami utolsó esély. Nem is értettem mire vártam addig.

Tudtam, hogy más nem teheti meg helyettem az első lépést, azt nekem kell.

Beláttam, hogy muszáj változtatnom, amíg nem késő, s erre több módot is találtam. Próbáltam sokkal lazábbra venni a figurát: ha valami felzaklatott, arra megoldásként a gyors átgondolást és az elengedést próbáltam ki. Sikerrel. Igyekeztem nem annyira mereven állni az előttem álló feladatokhoz, mint korábban. Amin nem tudok változtatni, mert tőlem független, azon hiába agyalok, úgysem érdemes, csak időt és energiát vesz el tőlem. Bár ezt sokan mondták nekem előtte is, valamiért sosem akartam meghallani. De a saját hibámból tanultam, és amikor végre megérett bennem a döntés, változtattam. És attól kezdve már könnyebben megy minden, bár még sok munkám van a makacs és kemény önmagammal.

Amikor elindulok a hegyre, a problémáimat próbálom lent hagyni, de ha mégis velem tartanak, akkor azon vagyok, hogy a helyükre tegyem azokat. A hegy tetejéről letekintve a falura és a környező vidékre nemcsak a házak és az emberek tűnnek parányinak, de egy idő után már a gondjaim is, amiket a vállaimban, a hátamon és a szívemben cipeltem addig. Futás közben pedig még többet elengedek, akkor lazítok leginkább. Természetesen másképpen is kikapcsolódok, csak hogy a sütést és a főzést említsem. De egy utazás is nagyon ki tud zökkenteni a mindennapi zagyvatagból. Egy új hely felfedezése, új élmények és új emberek megismerése mindig pozitív energialöketet ad a továbblépéshez.

Mindegy milyen módját választjuk a lazításnak, valami olyan dolgot kell csinálnunk, ami teljesen elüt attól, amit a legtöbbször csinálunk, olyat, ami szokatlan, izgalmas és többet ad nekünk, jól érezzük magunkat benne, ami eltereli a figyelmünket azokról a nyomasztó gondokról és félelmekről, amik miatt Off üzemmódra kellett kapcsolnunk. Feltöltődve, könnyebb szívvel azokra is másképpen tekintünk majd, eltörpülnek majd mások mellett, de megoldást is lelhetünk rájuk. Magabiztosabban nézhetünk szembe velük. Ugye érzitek, hogy már nem is nyomják annyira a lelketeket? J

Nem szabad megvárni azt, hogy az élet egyre nagyobb ütésekkel sújtson le ránk, de ha már megtörtént, ne felejtsük el, hogy minden egyes pofonnal ráébreszt arra, hogy rossz irányba haladunk. És ezzel kezdenünk kell valamit! Megelőzhető a baj, ha tényleg megtanulunk lazítani, szánunk magunkra minden nap elég időt, kikapcsolunk, eltávolodunk a taposómalomtól, ahol már száz éve kilátástalanul és belefásulva őröljük ugyanazt a problémát és közben magunkat is Nem csak ennyi az élet!!! Nem szabad ennyire komolyan venni! Tudom, nem könnyű kizárni a világot és befelé nézni, de mindannyian képesek vagyunk rá! Engedni kell azokon a bizonyos fojtogató csomókon! A szétszórtságból igazi rendet tudunk kovácsolni!

Amikor azt érezzük, hogy már túl sok, feszít, álljunk meg! Törjünk ki saját magunk rabságából, ne engedjük, hogy szétfeszítsen és eluraljon, állítsunk elé akadályokat azzal, hogy hagyjuk magunkat elengedni, szabadítsuk fel magunkat! Csináljunk szokatlant, valami olyat, amit mindig is szerettünk volna kipróbálni, most tökéletes alkalom van erre.

Közben hosszú utat járhatunk be, mert közelebb kerülhetünk magunkhoz és a környezetünkhöz, új összefüggéseket fedezhetünk fel, a miértekre válaszokat kaphatunk, az élet apró örömeit és szépségeit észrevehetjük, de mindenképpen sokat tanulhatunk. Pozitív mellékhatása van csak, méghozzá az, hogy nagyon könnyen rákaphatunk az ízére, és ha egyszer beindulunk, többé már nem kell aggódnunk amiatt, hogy az egyébként általunk teremtett gondok lehúznak és legyőznek minket! Meg kell békélnünk önmagunkkal és a körülményeinkkel is! Úgyis a tőlünk telhető legjobbat fogjuk kihozni belőlük, mert erősek vagyunk és az élet mindig úgy alakítja a dolgainkat, az utunkat, hogy az nekünk a lehető legjobb legyen. 

Újabb mérföldkő

Nagyon nehéz héten vagyok túl. Lelkileg újabb fordulóponthoz érkeztem. Szétfeszített, robbant és úgy érzem, hogy ez még csak a kezdet. Újra próbára tesz az élet és arra sarkall, hogy nagyon menni kell tovább. Nem véletlenül mantráztam ezt az utóbbi egy hétben minden nap, minden napszakban, de még futás közben is. Valami átment rajtam, s újra felbolygatta azt, amiről azt hittem, hogy már megoldódott. Magamra maradtam vele… Csak lassan tisztult ki a kép, s álltak össze a gondolatok arról, hogy miért is kellett újra átélnem ezt az állapotot. Sokat meditáltam és próbáltam a gyökerekig visszamenni, hiszen a körülmények most adottak voltak, időm volt, talán túl sok is. Nem véletlenül szólt arról a szerdai bejegyzésem, amiről. Onnan üzentem magamnak és azoknak, akik hozzám hasonlóan megrekedtek és nem látnak kiutat. Valahogy én is így érzem magam, amikor nem tudok megoldani valamit, s hiába minden korábbi igyekezetem és segítség, mégis más megoldásokat kell keresnem.

Én döntöttem: Tovább! És nem ott, ahol most vagyok. Nem abban az állapotban. Mert a java még csak most jön, nehéz hetek jönnek mától.

from: http://www.pinterest.com/ 

Végigvettem az utat, amit idáig bejártam. Nem is tudom miért, de valami azt súgta, hogy ezt kell tennem. Az ilyen csak úgy az egyik pillanatról a másikra történik, s mindig ezek a spontán dolgok, megérzések segítenek a legtöbbet, ezek visznek előre. Kinyitottam a rózsás dobozt, a kedves emlékek kincstárát. Mert nem csak lelkem mélyén őrzök belőlük, de vannak olyan tárgyak, amelyektől nem tudok és nem is akarok megválni. Hozzám nőttek és mindig örömkönnyeket csalnak a szemembe. Jó megőrizni őket, néha leporolgatni és beléjük szippantani, közben becsukni a szememet és már jönnek is a gondolatok: Rengeteg csoda történik velünk életünk során, amikért érdemes volt megszületnünk.  Mégis inkább a rosszakra koncentrálunk, s még rosszabbakat vonzunk be általuk. De nehogy már ezek határozzák meg az életünket! El velük, nincs szükség arra, hogy ezek befolyásolják a mindennapjainkat! De ha már engedtük, hogy elcsábítsanak és beférkőzzenek oda, ahol nincs keresnivalójuk, akkor legalább próbáljuk őket a helyükre tenni, mert hamar megszokjuk és észre sem fogjuk venni, hogy mennyire rossz hatással vannak ránk.

És hogy miket is találtam a dobozban? Sok kedves emléket. Rögtön ott van két pár aprócska cipő, kicsi Kisztike első cipellői, amelyekben elindult felfedezni a világot. Mindennek a kezdete, amikor még játék volt az élet és egyszerű, tiszta, tökéletes a maga módján. 

De ott lapul egy rakás oklevél, mert van belőlük bőven. A tanulásban való kitartásom bizonyítékai. Akkor még könnyen vettem az akadályokat, s minden sokkal egyszerűbb volt. Nem volt kérdés, hogyan tovább, mert csak egy út létezett: megállás nélkül előre, ha kell tűzön és vízen át. Ott vannak a verseim, több mint száz. Egyesek csak az iskolai faliújságon lógtak, egyikkel versenyt nyertem és egy másik pedig bekerült az egyik egyetemi újságba is. Akkoriban sokkal könnyebb volt a költészet által kifejezni örömem, de legfőképpen bánatom, mint szóban. Ezek a költemények rengeteget tudnak mesélni…

A legszebb emlékek azok a szerelmes üzenetek, versek és levelek, melyeket a későbbi Mr. Big írt nekem. Köztük sok saját verse is. Akárhányszor olvasom ezeket, mindig mosolyt csalnak az arcomra, felragyognak a szemeim, szívembe újra melegség költözik és boldogság jár át. Szívből jövő és a lelkemet még a mai napig is megérintő szavak, amelyektől kellemesen borzongok.

Milyen jó is nekem…- azonnal végigfut a fejemben ez a gondolat. Mégiscsak jó nekem…- és hirtelen értelmet nyer minden vívódásom, a bennem oly régóta zajló küzdelem. Azon kevesek közé tartozom, akiket nagyon mély és tiszta, őszinte szerelemmel szerettek és szeretnek a mai napig.  Lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy itt a helyem, mégis mindig valami másra vágytam. Emlékszem, hogy pár éve még bármit megadtam volna azért, hogy békés, nyugodt, szeretetteljes, őszinte és odaadó, valamint feltételek nélküli kapcsolatban éljek. Észre sem vettem, hogy ezt sikerült elérnem, pedig hát működött a vonzás törvénye.
És biztosan sikerült? Egyszer fent, másszor lent, állandó mozgásban vagyok.
Mégis akkor mit keresek(még) ? Máshol keresem azt, ami hiányzik, mert máshol hiányzik az a valami. Magamban. Az állapot, amiben azt csinálom, ami előrevisz, ahol azzal foglalkozok, ami örömet okoz. A saját életemet szeretném szeretni, sőt tovább megyek, szeretnék beleszeretni végre az életembe. Olyan életet tudni magam körül a saját főszerepemmel, ami pótolja azt a hiányt, amitől már szenvedek. Talán ennyit szeretnék, talán… Mert mindenki szeretné valamilyen módon megvalósítani önmagát és közben abban a tudatban élni meg a napjait, hogy mégis jó, amit csinál, mert az hasznos és értékes.

from:http://www.pinterest.com/

Szerencsére sok jó dolog is történt az elmúlt napokban, amelyek erőt adtak és újra felnyitották a szememet. És amikor hallgattam másokat beszélni a saját problémájukról, ismét megállapítottam azt, hogy itt, ahol most tartok, nem is olyan rossz nekem még életem legnagyobb megoldatlan rejtélyével sem, amin sem én, sem más nem tudott még segíteni.

Hálás vagyok mindazokért a pillanatokért, amelyeket átéltem; azokért az élményekért, amelyektől gazdagodtam, és azokért a keserves állapotokért is, amik által fejlődtem. Itt tartok most: reményekkel telve, bizakodva, álmaim kapujában…

from: http://www.pinterest.com/

Tedd azt, amit a szíved súg, ahová az érzéseid vezetnek! Hallgass a megérzéseidre és figyelj oda azokra a képekre, amiket az univerzum küld feléd! Ezek vezetnek az utadon, feladatod van velük, akárcsak magaddal. A lehetetlenben is meg kell látni a lehetőséget és a legjobbat kell kihozni belőle. Ha állandóan csak a problémákra gondolunk és ismételgetjük azokat, mert ez és az, ezért és azért nem jó, stb., akkor csak megerősítjük azokat. Lassan mélyen gyökeret vernek bennünk, s nehezen szabadulunk tőlük. Lazítani kell az évek óta feszítő görcsökön. A magunkra szánt idő mindig nagy értékkel bír. A saját erőinkre kell hagyatkoznunk, rábízni magunkat és tenni a dolgunk! Menni előre az álmaink után, s nem az árral úszni mélyebbre! És közben nem kell azokkal a véleményekkel foglalkozni, amelyek csak visszafognak és visszarántanak a földre! Olyan emberek állnak mögöttük, akik talán irigyek ránk, akik félnek változtatni és közben lopva minket figyelnek, kritizálnak csak azért, mert ők nem merik megtenni azt, amit mi már megtettünk.

Celine mindig erőt ad nekem ezzel a dallal: That's the way it is...

Engedd el!

A hét elején, a munkahelyemen megkérdezte tőlem valaki, hogy jól érzem-e magam, mert nagyon meggyötörtnek látszom. Hiába is próbálom titkolni, van, amit én sem tudok. Az arcomra mindig minden rá van írva. Olyan kínos és lehangoló volt összegezni neki mindazt, ami velem történik, ami bennem zajlik, beszélni a legnagyobb problémámról, ami születésem óta végigkísér, és nem tudok szabadulni tőle. Nem szeretem téma ez. Aki nincs benne nap, mint nap, nem érti, hiába magyarázom el neki és már nem is szívesen teszem, mert nagyon negatívan hat rám is.

Piszok nehéz állandóan egyensúlyban tartani az életünket. A mérleg nyelve mindig más irányba billen attól függően, hogy mi történik velünk és milyen módon befolyásolnak bennünket az események. Hamar megbomlik ez a nehezen beállított egyensúly, ha nem vagyunk egyben. Az ember a megélt pillanatainak az egésze. ( Mielőtt lemegy a Nap c. film ) A gondolataink, az érzéseink és a tetteink határoznak meg minket.  Minden, ami életünk során hatással van ránk, formál minket. Az agyunk szétválogatja, szelektálja azokat. Egyesek a pozitív, míg mások a negatív oldalra kerülnek. De nem mindegy, hogy melyik irányba billen a mérleg nyelve. Amikor a negatív érzelmek túlsúlyban vannak, nagyon pesszimistán látjuk a világot. Ez mindenkivel megtörténik élete során, egyesekkel pedig igen gyakran. 

Én sem maradtam ki ebből. Engedtem, hogy elhatalmasodjon rajtam, hogy átvegye az irányítást felettem. Hamar megszoktam és észre sem vettem milyen mélyre süllyedtem. Csak azt láttam, hogy semmi sem sikerül, eltűnt a mosoly az arcomról és nem volt egy jó gondolatom sem. Nem értettem, hogy mások miért látják optimistán az életet. Olyan akartam lenni, mint ők, de elfelejtettem hogyan kell.

this photo is from: www.idezetek-neked.eoldal.hu

Mindig komolyan vettem az életet. Komoly voltam, mint egy vakbélgyulladás. Apropó vakbélgyulladás! Kevesen tudják rólam, hogy én valójában az vagyok. J  Ugyanis amikor Anya a szíve alatt hordott engem, de ezt még pontosan nem tudta, az orvosa vakbélgyulladásnak ítélte az állapotát. Végül ebből születtem meg én. Vicces és morbid is egyben. Lehet, hogy innen ez a mérhetetlen komolyság bennem? Nem tudom. De azt igen, hogy borzasztó érzés olyan sötéten látni a dolgokat, ahogyan én évekig tettem.

Tíz évvel ezelőtt nem láttam értelmét az életemnek. Egyszerre annyi csalódás ért, és azokat akkora tragédiaként éltem meg, hogy pusztított, rombolt engem. Ezek lenyomatai azóta is bennem élnek, de már másként tekintek rájuk. Utólag már könnyű okosnak lennem, de akkor, ott meg kellett élnem teljes valójában mindent. Lássuk miről is beszélek! Elszakadtam attól a helytől, ahol életemben először igazán boldog és kiegyensúlyozott lehettem; átéltem egy óriási csalódást és szakítást azzal a fiúval, akire túl sok időt pazaroltam el; komolyan megbetegedtem és a tetőpontjára érkező családi háború már csak hab volt a tortán. Esélyem sem volt arra, hogy ebből kikerüljek. Egy napig tudtam önfeledten örülni a frissen szerzett  diplomámnak, s azóta sem. Elfogytam akkor. Kívül és belül is. Nem láttam kiutat és nagyon egyedül voltam.

this photo is from: www.szerelmes.eu

Csalódás csalódást követett, de mégis annyira ragaszkodtam volna hozzá, ahhoz, aki annyiszor megbántott, hogy miatta képes voltam magamat teljesen feladni. Csak azért, hogy legyen valakim, aki meghallgat, és aki szeret. Ezekért bármire képes voltam. De hiába, hiszen nem kaptam meg azt, amire vágytam. Visszagondolva erre az időszakomra, még mindig megérint az egész, mert erre a szintre nem szeretnék még egyszer visszakerülni. Annyi érzést kellett magamba zárni évekig, hogy azok majdnem teljesen felemésztettek.

Az élet ezt az oldalát is megmutatta nekem és megtanított arra, hogy ebbe az állapotba nem szabad többé visszakerülnöm.

this photo is from: www.igazabolszerelem.hu

Egy szerelmi vagy baráti kapcsolat lezárása olyan hatással lehet ránk, mintha egy darabot kiszakítottak volna belőlünk. Mintha kicsit meghalnánk. De valaminek a vége egy másik dolognak, egy jobbnak a kezdetét jelentheti. Ezt még a legnagyobb érzelmi drámák közepén nem látjuk, mert csak arra tudunk gondolni, hogy az milyen rossz, és hogy ott akkor vége mindennek. Pedig pontosan abban a pillanatban kezdődik egy jobb élet, az új életünk!

Én akkor szó szerint majdnem meghaltam. Mert azok a negatív hullámok annyira eluralkodtak rajtam, hogy semmire nem figyeltem, de legfőképpen magamra nem és hajszál híján majdnem egy autó alatt végeztem. Sosem felejtem el. Éppen Debrecenben voltam egynapos utazáson, amikor ez történt. Pont ott kaptam azt a fejbevágást, ahol mindig nagyon kiegyensúlyozott voltam. A város is olyannak ismert meg, de akkor más voltam, felismerhetetlenül magam alatt. Nem is csoda, hogy pontosan ott rántott vissza valami az autó elől, hogy végre térjek észhez és legyek önmagam. Mert attól sokkal több vagyok, mint abban a pillanatban voltam.

Senki és semmi nem ér annyit, hogy feláldozzuk érte magunkat. Hiszen felelősek vagyunk ennyire magunkért. És ha valaki nem képes szeretni azért, aki vagy, nem fogad el olyannak, amilyen vagy, akkor nem is szeret igazán. Nem hozzád való. Nem érdemel meg téged. És te is sokkal jobbat érdemelsz. Egy ilyen kapcsolat az első hasonló jelnél már halálra van ítélve.Mégis sokszor könnyebb a szőnyeg alá söpörni a problémákat és úgy csinálni, mintha nem zavarnának és rendben lenne minden. Viszont lassan felrobbansz a maró kíntól. De már késő, mert majdnem felemésztett. Nehéz innen, pince mélyről újra a felszínre jutni.

this photo is from: www.liveinyourlove.com

Nekem gyorsabban sikerült, mint gondoltam volna. El kellett engednem. Mindent. Kezdetben a feldolgozás részeként gondolatban újra átéltem azt a napot, és próbáltam magyarázatokat kreálni a történtekre. Végül rájöttem, hogy ez a legjobb dolog, ami történhetett velem akkor. Mert új lehetőségeket kaptam általa.

Készítettem egy listát a pozitív és a negatív tulajdonságaimról és az álmaimról is, hogy lássam, mennyire vagyok értékes. Akkoriban nullán volt az önbizalmam, de minden lelki erőmet összeszedtem és új célokat tűztem ki magam elé. Újra elkezdtem tanulni, ellaposodott barátságokat melegítettem fel, nyitottabbá váltam és végre többet foglalkoztam magammal és azokkal, akik igazán megérdemelték. Akik értékelték a törődésemet.

Küzdöttem magamért és értelmet adtam minden napomnak. Sokat olvastam, és szépen lassan elkezdtem felépíteni magamat. Rövid idő alatt hatalmas utat sikerült bejárnom.Próbáltam bevonzani olyan eseményeket, amiket nagyon szerettem volna átélni. Többet sikerült is megvalósítani.

Egyre inkább úgy tekintettem vissza a mögöttem álló időszakra, mint egy leckére. Az életnek terve van velem, s az egyik állomáson túl vagyok. Már a múltam része, visszafordíthatatlan. Már semmi dolgom vele. Tanultam belőle. Megtanított arra, hogy tiszteljem és becsüljem annyira magamat, hogy senki kedvéért ne változzak meg és ne adjam fel az álmaimat.A saját életemet kell élnem és nem másét.

Az utóbbi évek azt mutatják, hogy ezt egy egész életre megjegyeztem. Nem szabad ahhoz ragaszkodni, aki lehúz, megbetegít és felemészt, mert mellette sosem lehetsz önmagad! Nem fogad el olyannak, amilyen vagy. A saját képére akar formálni. Az ilyen fojtogató kapcsolatra nincs szükséged!

Felszabadító érzés az, amikor ezekre az ember magától rájön, mert úgy érzed, hogy új lehetőséget kaptál és most már bármi sikerülhet.Néha azért meg kell állnod önvizsgálatot tartani! Újra tisztáznod kell magadban a céljaidat és azt, hogy hol tartasz az úton.

Az út fontosabb, mint a cél, mert az alakítja belsőnket. Talán még az is lehet, hogy útközben az eredeti célunk is megváltozik.

Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, le kell zárnunk a múltat.  Hiszen úgysem tudunk már változtatni rajta. Ha a helyére kerülnek az elmúlt események és azok szereplői, akkor már nem okoznak többé feszültséget bennünk az emlékek. Már új emberek vagyunk, többek, mint előtte. Edzettebbek, erősebbek és reménytelibbek. Hatalmas lehetőségek nyílnak meg előttünk, mert akkor már optimistábban tekintünk a jövőbe.

,, A pesszimista minden lehetőségben nehézséget, az optimista minden nehézségben lehetőséget lát. ’’ – mondta Winston Churchill. És milyen igaza volt! Én a két véglet között lavírozok igazi mérleghez méltóan. De ez is egyféle egyensúly. Van az egyikből is egy kicsi bennem, de a másikból is.

this photo is from: www.lynnegoledner.com

Egy családi tragédia, egy lelki trauma és egy komoly betegség képes volt olyan energiákat megmozgatni bennem, amelyeknek a létezéséről fogalmam sem volt korábban. Elkezdtem pozitívabban gondolkozni, de még van min dolgozni. Mindig van min dolgozni magamon. Az utóbbi tíz évben is sok trauma ért, más jellegűek, de bármilyen küzdelem is volt számomra ez az egész, mégis eljutottam oda, hogy, ma már minden napban igyekszem megtalálni a szépet, a hasznosat és a jót. Még akkor is, ha nagyon összegyűlnek felettem azok a bizonyos fekete felhők. Minden nap egy új kezdet, egy új lehetőség valami jobbra. Próbálom annyira jól érezni magam a jelenlegi életemben, amennyire csak tudom és megengedhetem. Sokat álmodozok, mert nyughatatlan vagyok és még hosszú út áll előttem ahhoz, hogy megvalósítsam az álmaimat.

Minden helyzetből a legtöbbet és a legjobbat kihozni sokszor nagyon nehéz, de túl sok időt töltöttem már a másik oldalon és elég volt belőle. Az optimistábbak táborában jobban érzem magam, ahol még sokat kell dolgoznom magamon ahhoz, hogy annyira megerősödjek, hogy egy újabb kedvezőtlen fordulat ne rántson majd magával a mélybe… Sosem szabad feladni! Küzdeni kell magunkért és az álmainkért! Ami elmúlt, megtörtént, ami már nem szolgálja a testi és lelki jólétünket, azt el kell engednünk!

this photo is from: www.huffingtonpost.com