Vásárra vitt lelkek

Van, amiről nehéz beszélni…Van, amikor nincs megfelelő szó arra, amit érzünk. Hiába is próbáljuk leplezni, vagy álarccal takargatni azt, ami nyomja a lelkünket, mert egy-egy gondolat, tétova szó, vagy egy tekintet hamar elárulja azt, hogy amit kifelé mutatunk, az nem teljesen az, amit odabent lelkünk mélyén érzünk.

Augusztusban véget ért életem egyik szakasza. A változás mindig komoly előzményekkel, sérülésekkel, akadályokkal és kezdeti félelemmel jár. Sok-sok hónap után végül mindketten új, de külön élet mellett döntöttünk. Nem volt könnyű meghozni a döntést, különösen részemről. Ő akart menni, már korábban, végül mentem én. De ez a lényegen mit sem változtat.

Mindannyian vásárra visszük a lelkünket akkor, amikor elköteleződünk valaki mellett bármilyen módon. Ilyenkor úgy döntünk, hogy másra bízzuk a lelkünk kincseit, lemondunk a megszokott, korábbi életünkről és belevágunk az ismeretlenbe. Senki sem tudja előre megmondani, hogy hová vezet ez az út. Többször hozunk olyan döntéseket életünk során, amelyeket később megbánunk, vagy éppen ellenkezőleg, egyáltalán nem bánjuk meg, mert nélküle most kevesebbek lennénk.  Úgy gondolom, hogy kilenc év házasság elég jó tanítómester… De a kilenc év ellenére is van még mit tanulnom, tapasztalnom. A neheze még hátra van… Meg kell tanulni ÉLNI!

Valaki ma azt mondta nekem, hogy egyre többen érdeklődnek a hogylétem felől. Leginkább mindenkit az érdekel, hogy boldog vagyok-e. Egyetlen szóval képtelen vagyok megnevezni azt az állapotot, mely a részemmé vált. Így azt szoktam mondani, ha megkérdezik: hullámzok, lelki sebekkel teli, keresem önmagam és a boldogságomat, s néha úgy érzem, hogy sehová sem tartozom. Mert van ez az állapot. Kell ez is. Kell ez az átmenet. Meg kell gyászolni azt, ami elmúlt. Időt kell adni rá önmagunknak.

Valakinek vagy valaminek az elvesztése mindig fájdalommal jár. A régi önmagunk elvesztése sem kivétel alóla.  A lelkünkön ért sebek mind tanítások, melyek mindig emlékeztetnek minket arra, hogy mennyi mindent átéltünk már, mennyi érzést adtunk és kaptunk, hogy mennyivel többek és bölcsebbek vagyunk. Ha vannak barátaid, mindezek feldolgozása valamivel könnyebbé válik, ám a legnagyobb munkát mi saját magunk kell elvégezzük önmagunkban. A folyamat részeként meg kell vizsgálni saját magunkat: Hol tartok? Hogyan jutottam ide? Mi a szerepem az életemben? Mit is akarok? Mire vágyok? Mik a céljaim? Mik az álmaim? Hogyan vagyok képes segíteni magamon? Kire számíthatok? Nos, mindezen kérdéseken átrágtam magam és tudom, hogy még sokszor fogom. Az elengedés nem az erősségem, mint sokaknak, idő kell a dolgok leülepedéséhez. A mögöttem álló évek sok mindent megmutattak számomra a nagybetűs ÉLET-ből. És egyes pillanatok örökre a szívembe égtek. Én is vásárra vittem a lelkemet többször, de van, amit nem bánok a mai napig sem… Talán ezek a legszebb érzések, melyek olyan ritkán adatnak meg egy olyan érzékeny nőnek, mint én. Ezek az érzések hiányoznak…

Önmagamnak köszönhetem a barátaimat, társaimat, akik segítségére számíthatok, akikkel együtt haladunk az élet rögös útjain, akik felnyitják a szememet, ha tévutakon járok, s akiknek ugyanúgy szükségük van rám, mint nekem rájuk. A hullámvölgyekben támaszom még a családom, ahol mindenkinek van valami egyszerű, de elgondolkodtató tanácsa. És itt vagyok: ÉN. Csupa nagybetűvel. Mivel mindent én magam élek át, én magam érzek, én magam teremtek, így nekem kell megoldanom saját magamat. Mert meg kell oldania ez embernek saját magát időnként. Minden állomáson meg kell állni és mérlegelni hogyan tovább. Vár rám még több akadály, tudom, de leckeként tekintek rájuk már most. Minden nap hálával kelek és azzal fekszem le. Örülök annak, amim van, de leginkább azoknak az érzéseknek, és tudásnak, amelyeket eddig tapasztaltam és azoknak, melyeket az élet tartogat még számomra. Ez a minimum, amit tehetek, ha önmagamra és az életemre szeretettel, elfogadással és kitartással szeretnék gondolni. Nem adom fel! A remény tovább él bennem…

Hit, Remény és Szeretet

Boldognak lenni…sokszor nem tudjuk mit is jelent. Mintha félnénk kimondani, amikor azok vagyunk. Talán mert tényleg fogalmunk sincs róla mit jelent. Vagy azért, mert félünk, hogy elillan ez az érzés és ami jó, azt szeretnénk megtartani. Ragaszkodunk hozzá. Valahol legbelül tudjuk, hogy mit jelent számunkra boldognak lenni, mert valaha már volt benne részünk...És azt is tudjuk, hogy minden embernek mást jelent. Lehet ez egy pillanatnyi és pár perces, akár több órás pozitív érzelemhullám, és igazán tartós is, ám a hétköznapok szürkeségében is megbújhat. Viszont már fel sem tűnik akkor, ha a bennünk teremtett sötétség és negatív hullámok árnyékolják be az élet az apró szépségeit. Ilyenkor legtöbbször mindent és mindenki mást okolunk, csak önmagunkat felejtjük el. Méghozzá duplán. Bántjuk, nem tiszteljük magunkat. Pedig pontosan a múltbeli gondolatainknak köszönhetjük az állapotunkat, melyben most tengünk. Nem bántunk magunkkal tisztelettel már akkor sem, amikor ezeket a negatív energiákat behívtuk az életünkbe azzal, hogy hagytuk a lelkünket befolyásolni általuk. Másodszor pedig azért sem, mert mindenért önmagunkat hibáztatjuk és önostorozás közben csak még távolabb kerülünk attól a személytől, akik valójában szeretnénk lenni.

Évekig is élhetünk így, sőt, az egész életünket leélhetjük ebben az állapotban. Mindig csak várni…, félni…, várni valaki másra…, mástól várni a boldogságot…, mástól várni a jobb életet…És közben elmúlik az életünk. Mindig csak egy helyben állni ás várni..várni..és már közben már azt sem tudjuk mit várunk. Ugye milyen ismerős? Sajnos sokan élnek így, nem használva ki a bennük rejlő lehetőséget, kreativitást és bátorságot. Amikor e sorokat írom, önmagamra is gondolok és sok másra, akiket ismerek, vagy nem, de tudom, hogy több embertársammal küzdünk, vagy küzdöttünk hasonló problémákkal. Nos, bevallom én is beállhatok a sorba, talán mert én későn érő és fontolva haladó típus vagyok. Néha  túlzottan  és sokat rágódtam( és mai napig is előfordul ) felesleges dolgokon, az idő pedig csak ment és ment és ment… Azonban volt egy hármasom, mely azóta is bennem és velem él: a HIT,a REMÉNY és a SZERETET. E hármas végigkíséri az életemet. Bármikor akármilyen mélyre is kerültem, mindig volt erőm felállni, és a gödörből kimászni. Nyilván időre volt szükségem, de mindig, minden probléma esetén azonnal a megoldásokat kerestem és gyártottam, bebiztosítva magamat ezzel. Azaz hittem a saját erőmben. Amit csak tudtam, mindent önmagamtól igyekeztem elérni az életben és ezután is arra törekszem. Hiszen boldogságunk forrása mi önmagunk vagyunk.  Valamiért mindig jobbra törekedtem és törekszem a mai napig. Sosem értem be annyival, ami az adott pillanatban voltam. Segített a hit önmagamban. A remény abban, hogy jobb lehetek, van hová fejlődnöm, és képes vagyok arra, hogy elérjem a célomat. Valamint a szeretet, amely ott van minden alkotásban, mely valaha kikerült a kezeim közöl, de ott rejtőzik a mindennapi munkámban, amikor gyerekeket tanítok, nevelek, vagy amikor a bennem bízó és hozzám közelálló emberekkel beszélgetek, tanácsot adok nekik és még akkor is, ha tükröt tartok eléjük… Túl nagy szívem van-sokszor mondják azok, akik jól ismernek. 

A titkom egy egyszerű mondatban rejlik: Sosem adom fel! Pedig nagyon sokszor kerültem padlóra én is, többször voltam mélyebben, mint sokan gondolnák… Nagyon sok negatív érzelmekben gazdag évet tudhatok magam mögött, de emellett boldog időkről is mesélhetek. Egy biztos, mindig van bennem hit, remény és szeretet. Ezek segítettek át mindig is az akadályokon.

Három éve úgy döntöttem, hogy megpróbálok kicsit nagyobbat, merészebbet változtatni az életemen. Egy hosszú, három hónapos lelki összeomlás ( testi szinten is több helyen megjelenő tünetekkel ) vezetett oda, arra az útra, ahol most vagyok. Akkor önmagam érdekében számot kellett vetnem az egész addigi életemmel, mely nem volt könnyű és egyszerű történet, de megérte. A múlt elengedése, azaz feldolgozása, megemésztése, majd az események megfelelő helyre pakolása nem volt zökkenőmentes. Voltak olyan történések, amelyek újabb változásokat hoztak az életemben. Sokan aggódtak és azt hitték, hogy a vesztembe rohanok. Valójában arról volt szó, hogy kezdtek felszakadni a bennem évek óta felgyülemlett megemésztetlen, egymásra rakódó problémák. Sokszor egyszerre jött minden, másszor semmi sem jött és próbáltam túlélni az ilyen napokat is. Relaxálni tanultam és szakember segítségével próbáltam mélyre ásni önmagamban. Talán még akkor nem egészen mélyre…Sosem felejtem el azt a mondatot, melyet a legutolsó találkozásunkkor kaptam útravalóul a segítőmtől:  Az igazi élet még csak ezután jön. Az, hogy a tanultakat hogyan tudod majd beépíteni az életedbe és ezek segítségével megoldani a problémádat. Ekkor derül ki az, hogy mennyire vagy erős. Minden a gyakorlatban dől el. Nos, ezek a mondatok újra és újra felbukkannak akkor, amikor egy-egy problémával, lelki sérüléssel szembesülök önmagammal kapcsolatban. Ez egy újabb löket volt számomra, egy új energiaforrás, ha úgy tetszik. Be kell bizonyítanom magamnak és nem elsősorban másoknak azt, hogy képes vagyok saját lelki erőmből úrrá lenni az engem érintő negatív hatásokon. Rengeteg időt szántam arra, hogy a múltammal megbékéljek, valamint arra, hogy például édesapámmal rendezzem a kapcsolatomat a körülményekhez mérten a legjobban. Van még min dolgozni, mert mindig van min. És ezt én magam is látom, nem kell hozzá tanár, szakember, mester. Önmagam mesterévé kellett válnom, mert leghatásosabban én magam alakíthatom saját magamat. Minden rajtam múlik. Az én akaraterőmön és kitartásomon.

Az első sikeremnek azt könyvelhettem el, hogy a gyerekkoromban ért rengeteg lelki sérelmeimet újra átélve megszabadultam azok egy részének jelenemre kiható negatív energiájától. De még e téren is van min dolgoznom. Számomra mindenképpen pozitív változásként lehet megemlíteni azt is, hogy nyitottabbá váltam a személyes kapcsolataim terén. És talán ebből következik az a nagyfokú változás is, mely a mindennapi munkámhoz kapcsolódik: két éve már, hogy minden nap a következő gondolattal ébredek fel és indulok dolgozni: Minden napban van valami jó, ilyen ez a nap is. Új lehetőség valami jobbra. Minden napomat reménnyel indítom és hiszek abban, hogy bármi is történjen napközben, attól csak több leszek, a fejlődésemet szolgálja. A remény az a megfoghatatlan, belső erő, mely életben tart.

Hiszek önmagamban még akkor is, ha többször a közelemben élők azt látják, hogy jajj már megint X és Y miatt, vagy bizonyos körülmények miatt bosszankodok és kiesek az egyensúlyból. Bizony én sem vagyok tökéletes. És az utóbbi időben inkább hullámzónak mondható a lelkiállapotom. De törekszem a jobbra és sosem adom fel! Amikor kimondok egy negatív mondatot, azzal meg is teremtem a táptalajt annak, amire nem vágyok. E téren is van még hová fejlődni. Viszont e mondatokat nálam már olyan tettek követik, melyekkel a vágyott állapotot el tudom érni. Legalábbis megpróbálom. Mert akkor sem adom fel! Hiszek és bízok önmagamban akkor is, ha néha az ellenkezőjét látják rajtam. Nem másoknak akarok bizonyítani, hanem elsőként önmagamnak. Önmagam szeretetét még gyakorolni kell, mert mindig megjelenik valami, amely hátráltat ebben, de már ezt is kihívásnak tekintem és egy megoldandó feladatnak, egy tesztnek, egy útnak, melyen haladva még jobban megismerhetem azt a személyt, aki vagyok. Hiszek a Jó Istenben és a hit erejében. Igyekszem minden nap hálát adni mindenért, amim van, és abban a békében zárni a napot, hogy megköszönöm azt, hogy részese lehettem annak a csodának, amit úgy hívunk mi emberek, hogy ÉLET. A szeretet egy egyetemes erő, mely mindent behálóz az életben. Igyekszem mindent e legnemesebb érzéssel a szívemben csinálni.Mindent, amit a napjaim folyamán teszek és gondolok, azt áthatja a HIT, a REMÉNY és a SZERETET hármasa. A hibáimból is tanulok, megmutatják határaimat. Fejlődésemet szolgálják.

Önmagunk megismeréséhez mindannyian más-más utat járunk be. Más akadályokkal és megoldásokkal találjuk szembe magunkat. Csak rajtunk áll vagy múlik az, hogy felismerjük-e az utunkba kerülő lehetőségeket, vagy az, hogyan éljük meg a kudarcot és inkább visszafordulunk, vagy megyünk tovább, haladunk előre a céljaink felé.  Lehetünk boldogok akár mással,vagy máshol, más közegben, más emberekkel körülvéve ugye, hiszen mindannyian boldog párkapcsolatról, jó munkahelyről, egészséges és boldog életről is álmodunk, ám elsősorban önmagunkban kell megtalálnunk a boldogságot.

Amikor úgy döntünk, hogy változtatunk eddig berögzült,rossz szokásainkon, gondolatmintáinkon, stb, akkor abban a pillanatban új lehetőséget adunk önmagunknak egy jobb élethez. Fogalmunk sincs arról, mi fog várni ránk ezen az új úton, hogy milyen akadályokkal kell majd szembenéznünk útközben azért, hogy a kívánt állapotot elérjük. De mint a hegymászó sem tudja előre megmondani, hogy mire számíthat akkor, amikor nekivág a hegynek, mert váratlan események tarkíthatják az útját, így tehát neki is számolnia kell akadályokkal: az időjárás viszontagságaival, csúszós erdei utakkal…, amelyekre felkészülhet, de mindenre talán még ő sem. Mégis nekivág! Mert esélyt ad magának valami újra. Valami jobbra.

Egy ismeretlen út mindig sok meglepetést tartogathat számunkra. Az útjainkat keresztező próbatételek kitartásra és munkára ösztönöznek, színesítik az életünket és fejlődésre sarkallnak.  Azért vannak, hogy megismerjük határainkat és az erőnket. Nagyon sokat jelent az önmagunkba vetett hit. Amikor nem mástól várjuk, hogy változzon az életünk,hanem mi magunk vagyunk képesek tenni azért.

Minden nap személyes fejlődésünk egy újabb állomása. Ha így tekintünk magunkra, az életünkre, akkor ezáltal tudatosabban próbálunk jelen lenni a saját lelkivilágunkban. Lassan elkezdjük másképpen szemlélni a körülöttünk élő embereket, a problémákat és kitartással meggyógyíthatjuk azt a gyermeket, aki még mindig ott lakozik bennünk szeretetre, elfogadásra, elismerésre és törődésre várva.

Már nem túlélni akarok, hanem élni…

Szeretni valakit...

Úgy érzem magam most, mint Pilár, aki a Piedra folyó partján ült és sírt…( Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam c. könyve ) Hosszú utat bejárt lelkileg és fizikailag is ahhoz, hogy ott üljön a folyó partján és most sírjon. Kockáztatott, remélt, hitt, bízott, kitartott, szeretett…nagyon. És most mindez elveszettnek látszik.

Bevallom, hogy a könyv nagyon nagy hatással volt rám, és nem csak azért, mert újra jókor és tökéletes olvasnivalót választottam, hanem azért is, mert azonosultam a főszereplő nővel. Életünk során mindannyian átélünk olyan érzelmeket, amelyek felforgatják az egész addigi életünket. Talán nincs is olyan író és költő, akit ne ihletett volna meg a szerelem és az azzal járó küzdelem, vagy akár lemondás valamilyen módon.

Kimeríthetetlen téma a szerelem, mert mindannyian máshogyan éljük meg. A szeretet a legegyetemesebb pozitív erő, mely összeköti az embereket. A legnagyobb áldás, amellyel az ember rendelkezik. Mindenhol ott van, és sosem múlik, mert belénk van kódolva. A szeretetet nem lehet tanulni, az jön, támad, ural.., de táplálható és életben tartható. Az élet összetartója.

Néha van úgy, hogy fáj szeretni. Talán azért, mert el kell engedni azt, akihez a lelkünk köt. Egyáltalán nem könnyű az elengedés, és sokaknak nem is megy, vagy csak segítséggel és sokszor könyörtelen felismerések árán. Fájdalmas megbékélni valamely szerettünk elvesztésével, aki már soha többé nem jön vissza, csak az emlékei maradnak, pár fénykép, egy-egy tárgy tőle, s a remény, hogy talán álmainkban meglátogat, és egyszer majd újra találkozunk vele egy szebb és jobb világban. De fájdalmas az is, amikor olyan szerettünket kell elengednünk, aki még tovább él, de már máshol, talán mással, máshogyan. Elfogadni azt, hogy része volt az életünknek, de már nem az. Volt…Iszonyatosan nehéz ezt kimondani: Volt. Már nincs. De még van..Valahol ott van még…Vajon mit csinálhat most? Vajon gondol még rám? Vajon eszébe jutok még? Vajon szeret még….? Talán mást szeret már?

A szerelem, az igaz szerelem sosem múlik el, mert azok a bizonyos pillanatok, percek, órák, napok, hónapok és akár évek örökre nyomot hagynak bennünk.

Ha azt akarod, én elengedlek. Tudod miért? Mert szeretlek. Mert nem tudlak nem szeretni. Mert a hibáiddal és vétkeiddel együtt is szeretlek. Mert ez az érzés hatalmasabb bennem, mint hogy a csalódottságomba merüljek, és ne szeresselek. Olyan lelki kötelék ez, mit csak mi ketten érthetünk. És tudom, hogy te érted. Én még most is… De tudod, hiszen érzed.

A fent említett történetben Pilár majdnem belehalt abba a tudatba, hogy örökre leveszíti azt a férfit, akiért feladott mindent, akit évekig legbelül egy percig sem szűnt meg szeretni. A történet vége azonban happy end lett és a szerelmesek újra egymásra találtak, s együtt folytatták útjukat. Egymás nélkül nem voltak teljesek, boldogtalanok voltak, folyton kerestek, érezték a hiányt, pedig akkor még nem tudták, hogy ezt az űrt betölteni majd egymásnak fogják. Az évekig tartó keresés végre értelmet nyert számukra. Azonban amikor minden végre boldognak látszott, majdnem odaveszett az egész egyetlen mondat, s döntés miatt. Mégis ott volt valami. A mindent legyőzni képes szeretet, s a remény. Az ősi kapocs kettőjük között, mely fontosabb volt mindennél.

Az életben egy hasonló történet nem mindig happy end, és azt nehéz elfogadni. Ha bármilyen veszteség ér minket, az mind lemondással és fájdalommal jár. Meg kell szoknunk, hogy semmi sem a miénk és semmi sem örök. Csak a szeretet. Az mindig volt, van és lesz is. Minden mást csak bizonyos időkre kapunk. Egymás életében is csak vendégek vagyunk, okkal vagyunk ott: tanulni, tanítani és közben szeretetet adni, s kapni.

Bródy János: Nehéz okosan szeretni

Egy kis virág is okozhat nagy zavart, 

Néhány ostoba szó szörnyű bajt. 

Valami elszorul legbelül, 

És úgy szorít, hogy az ember menekül. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell, 

Amit a másik örömmel elvisel. 

Nehéz szeretni okosan, józanul, 

Szeretni sajnos senki nem tanul. 

Távol tart egy félénk mozdulat, 

S a vallomáshoz nincsenek szavak. 

Valahogy mindig rosszkor érkezünk, 

S néha magunk elől is menekülünk. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan jó, 

Ahogy az örömmel elfogadható. 

Nehéz szeretni okosan, józanul, 

Szeretni sajnos senki nem tanul. 

A közeledés is félreérthető 

A hazugság is lehet megnyerő. 

Néha túl érzékenyek vagyunk, 

Máskor meg a büszkeség a bajunk. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell, 

Amit a másik örömmel elvisel. 

Nehéz szeretni okosan, józanul, 

Szeretni sajnos senki nem tanul.

Vakvágányon

Ha örökre elveszítünk valakit, az képes annyira felkavarni az érzelmeinket, hogy sokan nem ismernek ránk. Egyik napról a másikra hirtelen mindent másképpen látunk, felbolydul az addig megszokott rend és onnantól már semmi sem ugyanaz. Egy ilyen veszteség új irányt is adhat az életünknek, ráébreszthet minket arra, hogy tényleg milyen rövid az élet, s jobban tesszük, ha olyan élményekkel töltjük meg, amire szívesen emlékszünk majd vissza az utolsó napjainkban.  Ha olyan emberré tudunk válni, akit nehezen tudnak majd elfelejteni, mert érték volt, s tudott valami maradandót hátrahagyni magából, már nem élünk hiába.

Nekem ez a nyár ilyen, sok veszteség ért. Egy számomra nagyon fontos személy elvesztésével indult. Ő volt a nagymamám. Miközben e sorokat pötyögöm ide, könnybe lábadt szemekkel gondolok rá… Elment, de itt hagyott magából valamit, az édesanyámon kívül. Egy olyan kincset hagyott hátra, ami megfoghatatlan: a lelkét. Mindig fel tudott állni, s menni tovább, bármi is történt, makacsul. Én mindig reménykedek, ő viszont bátor is volt. Bár most fele annyira bátor lennék!  Biztos ott van ebből bennem is egy kis szelet, de az utóbbi időszakban nem találom. S azzal együtt magamat sem.

Az utóbbi két hónap rávilágított sok mindenre:

-           tudom ki van mellettem, s ki ellenem

-           megismertem a korlátaimat

-         - tudom mit akarok

-          -még jobban kiismertem az embereket

-          -tudom hol hibáztam

-           tudom mi a fontos és mit tartsak szem előtt  

Annyi minden történt a nyáron, ami felzaklatott és olyan útra vitt, ahol csak csalódások értek. Igaz vannak nagyon szép emlékek, amelyek már részemmé váltak és mély nyomokat hagytak bennem, akárcsak azok az emberek, akik képesek voltak ezeket belém ültetni, illetve előhozni belőlem olyat, amilyet már ezer éve senkinek nem sikerült. Megízlelhettem olyan csodákat, amelyeket mások soha. Hálás vagyok értük. Próbálok felülemelkedni a csalódásokon, és erőt venni magamon azért, hogy az előbb felsoroltakra tudjak végre teljes erőmből koncentrálni. Felsorolni is sok lenne most a problémákat, mert amikor egyszerre benne voltam kettőben-háromban, vagy netán négyben, akkor jött még hozzá egy-kettő. Volt, hogy nem éreztem éppen az előzőt, mert már egy újabbal foglalkoztam, de amint azt hittem megoldottam az újat, máris jött a korábbi, majd szépen minden egyszerre. Még most is tart… 

Viszont végre írok. Az első lépés…Illetve nem is. Az első talán az volt, hogy összedobtam egy rántottát, s próbáltam nyugodtan megenni. Kicsit foglalkoztam a lakással, s a barátaimmal, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Az igaz barátokkal. Mert azért vannak szerencsére. Pedig veszteség ért e téren is… A szeretet az, amit oly bizalommal osztogatok, s hát az utóbbi időben olyan helyekre is jutott belőle, ahol azt elfecsérelték másra… Csalódtam, nem keveset. De mielőtt végleg kiégnék, inkább teszek valamit végre önmagamért! Amikor sokadik napja azon voltam már, hogy felkelni sincs értelme és egész nap csak aludtam volna és soha többé fel nem ébredni, akkor eldöntöttem, hogy nem engedem meg magamnak, de másnak sem azt, hogy oda taszítson, ahová most tartok. És itt kell észhez térni! Lelépni a vakvágányról! Iszonyat kemény lesz…

Amikor úgy érzed, hogy az egész élet összeesküdött ellened és sehol sem találod önmagadat, akkor kicsit legyél egyedül ahhoz, hogy a belső békédet újra megtaláld. Ahhoz, hogy tovább tudj menni azon az úton, amelyen egykor elindultál, békében kell lenned önmagaddal. Nyugalom! Szeresd magad és támaszkodj azokra, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy, s igazán szeretnek. 

( kriszeri ) 

"A szálak ott húzódnak közöttünk. Közötted és köztem. Közte és közted. Nem látjuk, de vannak. Hol szorosabban, hol lazábban, de nem kérdés. Össze vagyunk kötve. "

( Oravecz Nóra - Összekötve )

Minden nap lehet karácsony…

Minden most az életedben a korábbi elhatározásaid és álmaid, vágyaid következménye. Te hívtad be, mert vágyakoztál utána, formába öntötted és életre keltetted. Nagy találkozás ez önmagunkkal is. A megismerés egyik útja, mely által többek leszünk. Minden gondolatunk formálja a jövőnket, mert amire nagyon erősen gondolunk, az hamarosan valóra válik. Az Univerzum ismeri vágyainkat, így aztán nem mindegy hogyan gondolunk rájuk.

Érző lelkek vagyunk, teli örömmel, szomorúsággal, bátorsággal és félelemmel. Minden nap küzdünk, csatát vívunk valamiért. Ha nem is kapjuk meg azonnal azt, akire, vagy amire vágyunk, megtanulunk várni, mert úgy érezzük érdemes. Talán ma még meg kell tennünk valamit ahhoz, hogy holnap ezt az ajándékot kiérdemeljük. Így van ez a munkával, egy lelki társsal, egy vágyott tárggyal, vagy bármi mással. Semmit sem kapunk készen, mindenért meg kell dolgoznunk. Az álmaink teszik érdekessé az életünket. Nem szabad félni vágyakozni! Ha vannak álmaink és céljaink, akkor megnyugodhatunk, mert ez azt jelenti, hogy van még miért élnünk! Ez a legjobb állapot, amelyben valójában boldogok lehetünk.

Pár hete azt mondták rólam, hogy látják rajtam, hogy boldog vagyok. Nos, nem értettem mire gondolnak, mert valójában ezt még soha senki nem mondta nekem és az utóbbi időben elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy valójában éreztem-e már ezt? Azt hittem, hogy a boldogság egy olyan hosszan tartó eufórikus állapot, amelyben minden létező apróság tökéletes rendben van az ember életében, s csupa vidámság minden nap. Mégis mit láthattak rajtam? Sokáig gondolkoztam ezen, míg végül rájöttem, hogy tényleg boldog vagyok. Miért is? Mert valódi álmaim és céljaim vannak, amelyek mindig arra ösztönöznek, hogy ne adjam fel, menjek tovább, van miért küzdenem. És így szép az élet. Én pedig szeretek élni! A belső világomba kaphattak bepillantást ezek az emberek, akik látták azt, amit csak én tudhattam igazán legbelül, mélyen, eltitkolva… Ragyogtam. Aztán továbbgondoltam…Ha hiszek az álmaim szépségében és azok valóra váltásában, akkor enyém a jövő is. És addig az enyém is lesz, amíg ezek az álmok nem fogynak el, s amíg életben tartom őket. Mivel ezen az úton társam, illetve társaim is akadnak, így szerencsésnek mondhatom magamat.

Az élet olyan, mint a hegymászás: tele van izgalmakkal, magasságokkal és mélységekkel, mégis amikor megérkezünk a hegy tetejére és izzadságcseppek formájában legördülnek rólunk az út fáradalmai, boldogsággal telve mondjuk ki: Igen! Megcsináltam! Képes voltam rá! Ez a legjobb érzés… Nehéz volt megmászni, de a kilátás magával ragadó,csodaszép! Ezért érdemes volt küzdeni!

Mennyi ember van a világon, akik nem hallják magukat, azt a belső hangot, ami egyre komolyabb figyelmeztetéseket küld nekik, hogy ez így nem jól van, nem mehet tovább, változtass már! Itt az ideje annak, hogy elkezdjük élni azt az életet, amit megálmodtunk! Ha mindig csak a problémákra koncentrálunk, annál több lesz belőlük. Pedig gondoljunk csak bele, milyen sok okunk van arra, hogy boldogok legyünk! Így hát Te,aki most olvasol, nyisd ki jól a füled: Kezdj el élni, méghozzá most! Csak hallgass a megérzéseidre, a belső hangra, ami már oly régóta ott vibrál benned, s légy bátor, ha az élet utadba sodorja azt, amire olyan régen vágysz már! Merj lépni az álmaid felé, merj kockáztatni, merj önmagad lenni!

Tudd, hogy ahhoz, hogy lásd a szivárványt, el kell viselned az esőt! A te életed! Egyszeri és megismételhetetlen! A te utad! Ne törődj azzal, hogy mások mit gondolnak! Azok a gondolatok csak hozzájuk tartoznak! Csak magadra figyelj, kövesd az utadat bárhová is visz! Ne várj, mert már készen állsz! Indulj!És ne felejtsd el a következőt mantrázni: Én magam vagyok a csoda, egyedi és megismételhetetlen! Az élet szeret engem és én is szeretem az életet! Boldog vagyok, mert megvan mindenem, amire szükségem van! Tedd ezt gyakran és közben figyelj magadra, figyeld, hogyan változnak az energiáid! Váljon részeddé ez a gondolat és töltse ki a napjaidat!

Nem is hiszed milyen szerencsés vagy azáltal, hogy ember vagy! Az életedet csak más emberekkel együtt élheted, nem tudod elkerülni őket. Okkal kerülnek hozzád, egyesek csak rövid időre, míg mások akár örökre. De mindannyian nyomot hagynak benned és te is hatással vagy rájuk. Talán pont ők vágyaid motorjai! Segítenek, hogy haladj az utadon! Mindenki egy ajándék, és így hálával tartozunk nekik azért, hogy vannak, s mert velünk vannak, törődnek velünk. Ha így tekintünk a világunkra, akkor akár az év minden napja lehet karácsony, mivel minden új nap egy új ajándék, amit egymással élhetünk át és bontogathatunk tovább.

Minden nap új lehetőség arra, hogy szeressünk, s új esély arra, hogy amit nagyon szeretnénk, megtegyük addig, amíg van időnk, amíg itt vagyunk egymásért. Akárki lép be az életünkbe, azt mi vonzottuk be korábban és csak rajtunk áll vagy múlik, hogy felismerjük-e az életnek ezt a csodáját. Az élet is egy csoda, de az, amit egy másik ember törődése tud adni számunkra, az az igazi kincs. Hiszen szeretni jöttünk erre a világra. Nemrég úgy fogalmaztam ezt meg valakinek: Olyan vagy, mint a karácsony, teli meglepetésekkel… Ilyen az élet,ajándék, csupa meglepetés és kaland.  Általuk nyer értelmet minden, értük érdemes élni.

Hálával tartozok mindenkinek, akik törődnek velem és velem tartanak ezen az úton, akikkel ugyan nem tettünk ígéretet arra, hogy megoldjuk egymás problémáit, de azt viszont ösztönösen tudjuk, hogy együtt nézünk velünk szembe! Köszönöm, hogy vagytok!

                                                                                                                                                                                     

Akkor is menni kell tovább!

Mindannyian más-más gondokkal küzdünk önmagunkkal kapcsolatosan a mindennapokban és egész életünkön át. Megállás nélkül tesszük ezt. Azt tanultuk, hogy mindenért és mindennel meg kell harcolnunk ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat. A legtöbb ilyen harcot magunkkal vívjuk, amikor többek, erősebbek, és bátrabbak szeretnénk lenni. Sokszor kétségbeesve kapálózunk, máskor pedig hamar feladjuk. Néha pedig csak várjuk, hogy valaki segítsen és megoldja helyettünk a problémáinkat. Majd miután már megint padlóra kerültünk, úgy döntünk, hogy fel kell állnunk, mert hideg, mert elvonja tőlünk az energiákat, rosszul érezzük magunkat benne. Folytatjuk utunkat az ismeretlenbe.

from: http://www.pinterest.com/

Én a legtöbbet a testi- lelki egészségemért harcolok. Tulajdonképpen évek óta ez tölti ki a gondolataim nagy részét. Akik ismernek, pontosan tudják milyen kemény küzdelem ez. A lelki problémák ugyanis testi tünetek formájában is jelentkeznek. De ezt sokan mások is tapasztalják magukon. Legtöbbször az érzéseink, a gondolataink betegítenek meg minket. Jelzések sorozata, hogy valamit nem jól csinálunk. Valami bent elromlott, s meg kell javítanunk. Sosem késő belevágni. Nem lehetetlen kikerülni ebből a kínos és fojtogató rabságból; igazán eltökéltnek kell lennünk ahhoz, hogy tényleg akarjuk a változást. Kitartóan végig kell járnunk az utunkat. Nem szabad arra várni, hogy más oldja meg helyettünk a gondjainkat, kezünkbe kell venni az irányítást. Felelősek vagyunk magunkért. Hiszen az élet sokkal több annál, mint betegség, szenvedés, félelem és önsajnálat.

Sokszor elkeseredünk azon, hogy a problémák visszatérnek, vagy rosszabb esetben csak halmozódnak és lassan felemésztenek belülről. Talán mert valamit még mindig nagyon rosszul csinálunk.

Ilyenkor újra meg kell állnunk befelé nézni és feltenni pár kérdést magunknak: Már megint miért komplikáltam túl mindent? Miért gondoltam bele többet, mint amennyiről szólt? Miért hagytam magam eltéríteni?

És ha megvan a válaszunk, már tudjuk, hogy mit kell kiiktatnunk az életünkből. Rossz, berögzült szokásokat, valamint olyan embereket, akik lehúznak, akik visszafognak és kihasználnak. Ezek azok a mumusok, amik megbetegítenek, ha hagyjuk magunkat. Meg kell köszönnünk nekik azt, hogy mellettünk voltak és el kell engednünk őket. Így kell ezt tennünk az érzéseinkkel, a múltunkkal, a rossz munkahelyünkkel és a betegségeinkkel is. Senki sem mondja, hogy könnyű, de meg kell próbálnunk! Az egyiket a másik után lassacskán helyére tenni, megoldani.

Én magam is túl sok jelentőséget tulajdonítok olyan dolgoknak, amikkel nem is kellene foglalkoznom. Tragikusan fogom fel a körülményeket. Ilyenkor eltávolodok magamtól és attól a céltól, amiért elindultam azon a bizonyos úton, amit úgy hívnak: Élet.

Többször estem már ezekbe a hibákba és észre sem vettem, ahogy sodródtam az árral egyre bentebb, egyre mélyebbre. Hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam a gondok és mivel hajlamos vagyok mindent túlkomplikálni, igen jó táptalajt teremtettem számukra. Egy idő után már ők irányítottak engem és tudtam, hogy hiába keresek kibúvókat és bűnbakokat, nem háríthatom a körülményekre és más emberekre a saját problémáimat, mert én magam teremtettem azokat. Teret engedtem nekik, túlságosan hagytam magamat befolyásolni annak ellenére, hogy a híres makacsságom határt szabhatott volna nekik. Biztos szabadságolta magát akkor! J 

from: http://www.pinterest.com/ 

Feleslegesen rágódtam a múlton, s fel is hagytam ezzel már egy ideje. Semmi értelmét nem láttam, hiszen nem vagyok időutazó, hogy megváltoztassam. A jelenlegi problémákra szánt energiáim talán nem hiábavalók, mert egyszerűen muszáj bevetni őket ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Nem elvesztegetett idő, ha magammal foglalkozok. A szeretteim már sokszor hallották tőlem ezt a mondatot: Én vasból vagyok! Addig ismételgetem, hogy el is hiszem és sikerül majd bárhonnan is felállnom. Nem nyugszok, sosem elégedek meg addig, amíg el nem érem a célomat. Van bennem valami megmagyarázhatatlan eredetű és mennyiségű energia, ami nem hagy pihenni. Ez hajt előre, s mindig odasúgja a fülembe azt, hogy: Akkor is menni kell tovább, akármilyen nehéz és fájdalmas. Sosem szabad feladni!

Ha mégis visszamehetnék az időbe gyermekkoromig, azt tanácsolnám az akkori önmagamnak, hogy ne teremtsek magamban feszültségeket azzal, hogy folyton a problémákon agyalok, azokkal újabb gondokat kreálva magamnak, mert csak megbetegítenek. Bár megtehetném ezt!

from: http://www.pinterest.com/

Ha képes vagy arra, hogy megteremtsd ezeket a problémákat, akkor arra is, hogy leküzdd azokat. Lehet, hogy most nehéz, mert semmi sem olyan, mint vártad, mert még nem oldottad meg, pedig minden erőddel harcoltál. De minden nap új lehetőség kínálkozik arra, hogy elérd a célodat és közelebb kerülj a gondok gyökeréhez. S ott találod majd a megoldást is.

Akik lelkük vágyát követik, útjuk során folyamatosan kérdéseket tesznek fel maguknak, és amikor elindulnak az úton, hamarosan szembeköszönnek a válaszok is. Több dolgot mélyen megtapasztalnak, fejlődési ugrások kísérik útjukat. Mindenképpen megéri változtatni.

Indulj el, ne félj, mert akármilyen rögös is az előtted álló út, reménnyel van kikövezve, apró csodákkal, amik segítik utadat ! Bízd rájuk magad és ne a félelmeid vezessenek! Azok bizony nem visznek előre, csak hátráltatnak és gúzsba kötnek, energiát vesznek el tőled, belőled.

Nincs mitől félned, hiszen az élet úgyis azt hozza majd az utadba, ami a segítségedre lesz. Akármilyenek is most a körülmények, ne add fel! Adj esélyt magadnak, hogy a végén majd büszkén elmondhasd, hogy te megpróbáltad, mert tényleg nagyon akartad és végigjártad az utat!

from: http://www.pinterest.com/

A blogról

Izgalmas dolog blogot írni, tudom, hiszen már lassan négy éve szerkesztek egy gasztroblogot. Keményebb feladat egy életmód blog írásába belekezdeni. De most valamiért ezt kell tennem.

Többször eszembe jutott már, hogy az érzéseimnek máshogyan is teret adjak, és nem csak a megszokott módon. Erre volt jó a versírás, vagy a rajzolás. Most pedig ez, a blogírás. Talán. Remélem. És azt is, hogy ez az ismeretlen út kellemes meglepetéseket tartogat majd számomra.

Mérlegre teszem az életemet, magamat, az érzéseket, amiket magamban hordozok, és amelyeket magam körül tapasztalok. Kikívánkoznak belőlem, és ha nem is papírra, de blogra biztosan. Remélem, hogy nem bánom meg.

this photo is from : www.adorable-biebergirl.blogspot.com 

És hogy miért teszem? Mert úgy érzem, hogy megrekedtem és változtatnom kell az életemen. Most így. Megtehetem. Ez is én vagyok. Egy 21. századi nő, a magánéletben tàrs és gasztroblogger, szakmája szerint tanár, legbelül pedig egy álmodozó és a helyét az életben még mindig nem találó nagy gyerek.

Miért mérlegen az élet? Mert mérleg csillagjegyű, az érzelmei között állandóan egyensúlyozó, az életről sokat gondolkodó és sokszor túlságosan is érzékeny ember vagyok.

Hogy mire lesz jó ez az egész? Reményeim szerint megtalálni önmagamat, a helyemet a világban és talán útmutatást adni a hozzám hasonló keresőknek.

this photo is from: www.thetwofacesofhope.tumblr.com

Aki szeretne, tartson velem az úton! Szokatlan számomra is, mert ez nem a megszokott receptes blog, ahol pontos hozzávalók alapján finomságokat készíthetünk. Ugyanis az élethez nincsenek pontos hozzávalók. Mindenki máshogyan érez és éli át a mindennapjait, mindenkinek más rendeltetik, és csak rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk velük.

this photo is from: www.hellohue.com