Önmagamat adni

Nem könnyű az embernek önmagát adni bizonyos helyzetekben. De mit is jelent önmagamat adni? Azt mutatni mások felé, ami csak én vagyok, ami meghatároz engem, ami nem összetéveszthető másokkal. Ami különlegessé tesz, ami megfoghatatlanná és felejthetetlenné, vagyis egyedivé tesz. Olyan állapot, amikor szabad vagyok és magabiztos. Biztos abban, amit csinálok. Az érzés, hogy szeretnek, elfogadnak és értékelnek azért, ami vagyok. És nem azért, amilyennek mások szerint lennem kellene. Magamért.

this photo is from: www.tumblr18.com 

Felvállalni önmagamat, azt, ami 100 %-ban én vagyok sokszor nagyon nehéz. Nem csak nekem, sokunknak Mert például a munkahelyeden nem mindig lehetsz az, aki valójában vagy. Nem mutathatod meg azt, aki legbelül vagy. Bár itt is vannak kivételek. Nem egy ilyen embert ismerek. Mindig csodálom őket, mert erősebbek és bátrabbak, mint én. Talán azért, mert magabiztosak és több önbizalmuk van.

Nekem kevés van még mindig. De több mint az előző harminc évben. Mert olyan is volt, hogy nullán voltam ilyen téren. És amikor kezdtem felfogni, hogy ez a tulajdonság nagyon hiányzik belőlem, elkezdtem okolni az embereket, akik között felnőttem. Nem szép dolog, de szerintem igenis sok múlik azon, hogy gyerekként milyen alapokat kapunk. Hogy elismernek-e, dicsérnek-e, meghallgatnak-e és beszélgetnek-e velünk. Ha nem kapunk pozitív megerősítéseket, vagy csak iszonyú keveset, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy egy negatív gondolatokkal teli, a jövőbe mindig félelemmel tekintő és depressziós felnőtt válik belőlünk. Ha pedig már a körülöttünk lévő emberek is ilyenek, nagyon könnyen átvesszük ezeket a negatívumokat tőlük. Ezek ellenére mégis próbálunk többször nyitni kifelé, eregetjük a szárnyainkat, makacsul szembeszállunk a belénk ivódott, megszokott és kényelmessé vált visszafogottsággal, de mégsem merünk bátrak lenni, felvállalni önmagunkat, mert valami mindig visszaránt minket a földre. A félelem az. Félelem attól, hogy mit fognak szólni hozzánk, félelem attól, hogy így majd nem szeretnek minket, nem fogadnak el olyannak, amilyenek vagyunk, stb. Félünk megmutatni azt, hogy kik is vagyunk valójában. Könnyebb álarc mögé bújni, mint önmagunkat adni. Talán mert már sokat csalódtunk és túl sokat sérültünk. Óvatosak vagyunk. Elnyomjuk azt, aki bent van, s tudjuk, hogy ez nagy hiba. Mert mi nem ezek vagyunk, és csak kevesek ismerik a valódi énünket. Pedig repülni akarunk, úgy, mint sokan mások. Mások akarunk lenni. Olyan szabadok, mint az a szomszédban nyaraló lány, aki csupa önbizalom és mindig mosolyog, vagy olyanok, mint azok a lányok, akik állandóan társaságban mozognak, szépek, csinosak, akik nem félnek ismerkedni, pasizni és nyíltam mernek beszélni magukról. Ha pedig odáig merészkedünk, hogy annyira nem vagyunk megelégedve magunkkal, hogy már azt sem szeretjük hallani, ahogyan a nevünket valaki kimondja, mert már legszívesebben azt is megváltoztatnánk, mondjuk annak a bizonyos szomszéd lánynak a keresztnevére, akkor már tényleg nagy a baj. De gyerekként ezt nem értjük. A felnőttek pedig ezt sokszor észre sem veszik. Még akkor sem, amikor már ők beszélnek arról, hogy nem értik mi van a gyerekükkel, mert folyton egyedül van, nem beszélget, visszahúzódik. Elkönyvelik annak, hogy ez egy ilyen korszak, és majd átesik ezen, stb. Félig-meddig igazuk is van, de nem minden esetben. Sok ellenpéldát láttam már, a sajátomat is beleértve. 

Amikor pedig fiatal felnőttként rádöbbenünk arra, hogy ez így tovább nem mehet, mert már majd felrobbanunk és szeretnénk végre kiadni mindent magunkból, amiket hosszú évek alatt gyűjtögettünk, akkor hirtelen újabb negatív hullám önti el az egyébként is hiperérzékeny lelkünket, mert arra gondolunk, hogy Te jó ég, én nagyon le vagyok maradva! De nagyon! Mert X és Y már nem itt tart, mert ők mennyire előbbre vannak az életben. Mert van egy remek állásuk és több nyelvet beszélnek, mint én, és egyébként is utazgatnak mindenfelé a világban, stb. Mert ők mások. Abban mások, hogy ők az elejétől kezdve felvállalták azt, amit én nem. Ilyenkor azt gondolom, hogy: Én pedig senki nem vagyok hozzájuk képest. Sehol sem tartok.

Ez rossz hozzáállás. Én ezeken keresztül mentem. Sötét egy korszak volt. De ahogyan változtatni kezdtem a gondolkodásomon, és kezdtem megnyílni, úgy arra is rájöttem, hogy nem is vagyok lemaradva azoktól, akikre példaképként néztem fel korábban. Ugyanis amíg ők olyan helyeken fejlődtek, amiken én nem, addig én is fejlődtem, csak más területeken. Talán még többet is, mint ők. Mert rövid idő alatt hosszabb utat jártam be, főleg érzelmileg. Pár évvel később pedig döbbenten néztem őket, amikor arról olvastam, hogy milyen rosszul sikerült a házasságuk, vagy arról, hogy egyikük egy drogos pasival él együtt, aki rosszul bánik vele. De sorolhatnám még. Így már egészen más a helyzet. Viszont hozzám hasonlóan vannak azért többen, akik még mindig keresnek, még nem vertek gyökereket, hanem apránként próbálják megvalósítani az álmaikat. 

this photo is from: www.pintester.com

Mindezeket látva hálát adok az égieknek azért, hogy én ott tartok, ahol, mivel egy küzdelmes út áll mögöttem, amit érdemes volt végigcsinálni, mert megerősített több téren. Nem maradtam le semmiről! Megvalósítom önmagamat akkor, amikor alkotok. Mert alkotnom kell. Újra és újra ide jutok vissza, ezt mondják azok is, akik ismernek, és az élet mindig mutat valamit, mindig jelez valahogyan, azt kiabálja, hogy: Végre foglalkozz már magaddal és ne csak másokkal! Alkoss! Mert Neked alkotnod kell! Légy végre önmagad! Ne add fel az álmaidat!

this photo is from: www.femaleenterprenearassociation.com 

Talán pont ott vagyok, ahol lennem kell. Bár máshová vágyok, de mint mindenhez, így odáig is hosszú út fog vezetni. Tudom. Nem kell siettetni semmit sem, majd jön minden magától, amikor jönnie kell! Az élet mindig azt az oldalát mutatja nekünk, amivel akkor éppen kezdenünk kell valamit, csak nekünk, nekünk magunknak kell megoldanunk. Az élet olyan emberekkel hoz kapcsolatba minket, akik valamilyen módon a fejlődésünket szolgálják. Tanulhatunk egymástól. Mindenkinek más adatik, más – más feladatokat kapunk. Az, hogy mit kezdünk velük, csak rajtunk áll. Merjünk önmagunk lenni! Merjünk kiteljesedni abban, amit éppen csinálunk! Ha nem is lehetünk teljesen önmagunk a munkahelyünkön, vagy akár egy kapcsolatban, akkor is próbáljunk nyitni és többet mutatni magunkból, ne féljünk felvállalni az érzéseinket! Ha pedig szerencsénk van, akkor szembejöhet velünk egy olyan lehetőség is, ahol ez magától fog menni. Ott leszünk igazán otthon. Várom…

this photo is from: www.pinterest.com 

Csend

Mindig szerettem egyedül lenni. Egyedül magammal, csendben, s olyankor is megfigyelni a világot körülöttem. Megfigyelő típusnak tartom magam az élet minden területén. Szeretem felmérni a terepet mielőtt bármit is tennék, vagy megfigyelni az embereket, megismerni őket. Mindig találok rá alkalmat, hogy egy kicsit magamba zárkózzak, elvonuljak, csendet teremtsek. Legalábbis kívülről annak látszik…

Belül viszont kattognak a kerekek. Olyankor vagy a helyére kerülnek a dolgok, vagy éppen akkor kuszálódnak össze.

Éveken át hallgattam, hogy de jó nekem, mert milyen nyugodt vagyok, biztosan nincs semmi problémám, bezzeg nekik. Pedig talán több is volt, mint amennyit azok az emberek el tudtak volna képzelni. Viszont magamban tartottam, nem beszéltem róluk. Nagyon sokáig senkinek sem. Egyedül voltam magammal. Nem mondom, hogy teljesen magányos voltam, de tényleg rengeteget voltam egyedül. Az esetek többségében nem is bántam. Nem volt zavaró tényező és nem kellett alkalmazkodnom senkihez. Viszont hiányzott valaki mindig is. Egy olyan valaki, akinek a szívébe nyugodtan letehettem volna titkaimat, akinek bármit elmondhattam volna, egyáltalán olyan valaki, aki meghallgatott volna.

Álbarátokból volt több is, köszönöm szépen. De szerencsére igazi is akadt, s akad is a mai napig. És társ is. Igazi. De sok időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy a csendes lányból egy kinyílt virág szülessen meg.

Nem is értem hogyan történik ez úgy általában. Minek kell ahhoz történnie, hogy valaki ennyire megváltozzon? Én ezt ahhoz tudom kapcsolni a magam esetében, amikor teljes önállóságot kaptam azzal, hogy elindultam Debrecenbe 1998. augusztus végén. Azt a napot sosem fogom elfelejteni. Elindultam az ismeretlenbe, tele izgalmakkal és várakozással. Életem egyik legjobb döntése volt. Kinyíltam,s azóta is virágzok… Hogy mi volt rám ilyen hatással,vagy ki,illetve kik? Máig nem tudom. De megtörtént,aminek meg kellett történnie. Minden és mindenki nagy hatással volt rám. Ez a láthatatlan erő keríthetett hatalmába és az a nyüzsgés,ami egy ilyen nagyvárost áthat. Mégis sokat voltam akkoriban is egyedül, nagyon sokat. Talán mert már korábban megszoktam és azért is,mert már néha akkor is szükségem volt rá. 

Megmaradt a szerelem a város iránt, és a csend is. De már kevesebb. És új értelmet nyert. Értékké vált számomra. Főleg az utóbbi időben érzem úgy, hogy egyre többet kell azt egyedüllét a gondolatok rendezésére. Most a blogírás ezt meg is követeli.

Véleményem szerint mindenkinek szüksége van néha csendre, arra, hogy kicsit egyedül legyen önmagával, gyógyuljon. Az állandó zaj, amiben élünk egy idő után terhes lesz, energiát szív el tőlünk. Megmérgez. Néha le kell lassítani és észrevenni a világot magunk körül! Nem csak mindig a munkánknak élni és anyagi javakat hajszolni. Miért? Van így értelme az életnek? Ennyi az élet és semmi több? Szerintem nem. Nem szabad, hogy ennyi legyen. Sok embertől hallom, hogy annyit dolgozik, hogy nincs ideje magára, szinte csak aludni jár haza, és nincs egy normális kapcsolata sem, stb. Én akkor is úgy gondolom, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Ha valaki rászánja az időt arra, hogy mondjuk, elmenjen futni munka után, és közben kiszellőztesse a fejét az egész nap összegyűlt gondolatoktól, attól ő még nem marad le semmiről. Sőt, inkább  tesz önmagáért. És nem keveset. Csak, hogy a saját példámat hozzam fel.

Mindig szerettem beszélni, de erről a szüleim, főleg édesanyám sok sztorit tudna mesélni. Mégis nem mindenki előtt nyíltam meg. És ez a mai napig így van. Ha ellenszenvet vagy valami más negatívumot érzek a másik felől, akkor még most is bezárkózok. Egy másik hibám pedig az, hogy sokszor vagyok olyan jó, máskor rossz értelemben felfokozott érzelmi állapotban, hogy túlzásba is viszem és olyan dolgokról és érzésekről is beszélek, amiket később megbánok. Sokan pedig ezt kihasználják.Ezekben az esetekben azonnal önmagamat hibáztatom, és újra megígérem magamnak, hogy legközelebb óvatos leszek. És ezt is csendben teszem. Magamra figyelek. Tanulok a hibáimból.

this photo is from: www.thinkbrilliantly.com

Ma pedig, amikor a kórházban csupán négy órán át arra vártam, hogy találkozzak végre azzal az orvossal, akitől azt várom, hogy végre megoldja a rejtélyemet, magamba néztem, gondolkoztam. Az egész helyzeten, magamon, azon, hogy hogyan jutottam el idáig és hogy vajon mi vár rám ezután. Hiába vettek körül sokan, mégis egyedül voltam. Egyedül, csendben, várakozva, eltelve a saját gondolataimmal.

Az ilyen alkalmakat gyakran felhasználom arra, hogy megfigyeljem az embereket. Van, aki hozzám hasonlóan csendes, magába száll, valamin gondolkozik. Néha rám néz, sőt ma még olyan is akadt,- egy nagyjából velem egy idős nő,- aki többször rám mosolygott. De van az Okosán valamelyik közösségi oldalt megállás nélkül bűvölő lányka, aki attól fél, hogy valami nagyon fontosról lemarad, és még azt sem veszi észre, hogy az ő regisztrációs számát írta ki a kijelző. És van az a beteg, aki fél a csendtől, nem tud csendben maradni és minden, a várakozással vagy az orvosokkal kapcsolatos véleményét hangoztatja. Olyan más állapot ez, nem a megszokott, a rohanós időszak. Sokan már annyira nem ismerik milyen egyedül lenni, kizárni a világot, hogy fel sem tűnik nekik, amikor szembejön velük a helyzet. És már nincs is igényük rá.

Félre ne értsetek, én szeretem a pörgést, de nem állandóan és mindenáron. Hanem inkább egészséges keretek közt. Viszont időnként igénylem a csendet is magam körül. Biztos furának tűnik, de az erdőben való barangolás számomra az egyik legjobb módja ennek elérésére. De miért ne lehetne néha kikapcsolni a tévét, az internetet, a telefont vagy mondjuk lemondani egy találkozót, és bentre fókuszálni?!

Ajánlom mindenkinek, aki még nem próbálta ki! Amikor csend vesz körül titeket, figyeljétek a hangokat! Mert a csendnek is vannak hangjai. Hallhatod a szíved dobbanását, vagy azt, ahogy veszed a levegőt, azt is, ahogy jár az óra,de azt is, ahogy elfáradnak a bútorok. Mennyire más, ugye? Mégis élet. Mégis élsz közben! De nem rohansz! Magadra figyelsz! Meditálj! Próbáld ki! És figyeld a változást!

Most

Harmincnégy éve egy kislány elindult az élet rögös útján, várakozásokkal telve, csillogó hatalmas fekete szemekkel tekintve az előtte álló életre. Sokáig nem volt gyermek, túl hamar felnőtt. A körülmények így akarták. Mindig kitartó volt és makacsságával sokszor az őrületbe kergette a szeretteit. De sosem adta fel. Reménykedett, versekbe szedte örömeit, de legfőképpen bánatait. Élt, fejlődött, bölcsebb lett. Mindent magába szívott, ami körülötte élt és hatással volt rá. Álmodozott. Kicsiket, nagyokat. Majd szépen, lassan elkezdte azokat az álmokat valóra váltani. Többször fordulóponthoz érkezett az életében, amikor nem csak ő, hanem körülötte minden megváltozott. A legnagyobb változást először az életében az egyetemista évek hozták Debrecenben. Kinyílt, elkezdett élni. Tanult és közben mindig szenvedélyesen szerelmes volt, de sok szomorúságot is átélt. Azt is megtapasztalta, hogy milyen egy városért annyira rajongani, hogy az a mai napig hatással van rá.

Ugye sejtitek, kiről van szó? Bizony, rólam. Így indultam el.

this photo is from: www.lifestyle.allwomenstalk.com

Mindig nyughatatlan voltam, másra, többre vágytam, mint aminek a birtokában voltam. Most is. Mindig más vagyok, minden pillanattal és élménnyel gazdagabb vagyok. Formál az élet. Formál mindenkit. Folyamatosan változunk, megújulunk.

Többször változtattam már az életmódomon, mégis úgy érzem, hogy ezek többnyire apró változások voltak. Az első nagy elhatározás az volt, hogy tizenkét évesen elkezdtem futni. Eldöntöttem, megtettem és jól tettem. Tíz éven át kitartóan csináltam, róttam a köröket, a kilométereket. Nemcsak külsőleg, de belsőleg is formálódtam. Szerettem, hogy közben szabad vagyok, és egyedül lehetek. Egyedül a gondolataimmal, az álmaimmal, magammal.

Később ez az erő elhagyott, megbetegedtem, egy kicsit meg is haltam. Már nem futottam, eltávolodtam magamtól. Évekig nem értettem, hogy mi történik velem, sőt eleinte észre sem vettem ezt a negatív változást. Sodródtam az árral. Pedig magamnak generáltam, de akkor még nem gondoltam erre. A körülményeket hibáztattam, másokat, embereket, akik csalódást okoztak nekem. Egy időre meghalt az életet szerető, energiával teli és állandóan szerelmes lány. Darabokra hullott a szívem. Többször is. Elvesztem és nem találtam a helyemet.

Amikor észrevettem, hogy baj van, tudtam, hogy először is magamba kell néznem, majd újra fel kell építenem azt, aki korábban voltam. Erről beszélni sokkal könnyebb volt, mint a tettek mezejére lépni. Azóta is van, hogy valami elviekben nagyon jól működik, de a gyakorlat már mást mutat. Gondolom, hogy ez sok embernek ismerős érzés. Könnyebb másoknak tanácsot osztogatni, okosakat mondani, ha közben mi magunk meg sem halljuk azokat a szavakat.

Pedig erre a változtatásra csak mi magunk vagyunk képesek, hiszen magunkért mi magunk tehetünk a legtöbbet! 

this photo is from: www.makeyourdreamasuccess.blogspot.com

Ezen a ponton új célokat kell megfogalmaznunk és újra kell értékelni magunkat és az egész életünket. Végigcsináltam, sokszor egyedül, néha segítséggel. Nagyon akartam. De voltak hullámvölgyek. Azt hittem, hogy megoldottam, s visszataláltam önmagamhoz, és most már minden rendben lesz. De az első csalódásnál rájöttem, hogy tévedtem, mert ugyanúgy reagáltam, ahogyan korábban. Felzaklatott, feszült lettem és újra csak vegetáltam. Szépen lassan újra ráeszméltem arra, hogy nem véletlenül történnek ezek velem.

Ahhoz, hogy továbbléphessek az életben, le kell zárnom a múltamat. Helyére kell tennem mindent és mindenkit. És most már komolyan. Eleinte csak felszínesen próbálkoztam és túlbonyolítottam az egészet.  Hosszú ideig észre sem vettem, hogy milyen zűrzavart okoztam ezzel magamnak, de néha még szeretteimnek, a páromnak és a barátaimnak is. Újabb terveket készítettem, hatékonyabb módszereket vetettem be. Nem adtam fel. Az első sikert akkor könyveltem el, amikor őszintén kijelentettem, hogy tanultam a hibáimból és már nem változtatnék semmit a múlton, hiszen általa vagyok most az, aki. Több lettem általa, s talán jobb is. De azt is tudtam és mondom is a mai napig, hogy még sokat kell tanulnom.

Voltam már nagyon mélyen. Legutóbb tavaly, több alkalommal is. Februárban életmódot váltottam, egyik napról a másikra elkezdtem a paleot. Először csak az étkezésemen változtattam, majd szépen formálni kezdtem a bentieket is, a lelkemet. Ezt alakította több kellemetlen élmény és ilyenkor nem féltem segítséget kérni. De mégis magamnak, legbelül kellett rendeznem a dolgaimat. És egy éve már, hogy újra futok. Ezt is hosszú távra tervezem. Ez az egész folyamat több állomáson át zajlott bennem és talán lecsengőben van az utóbbi időben. Le kellett nyugodnom, többször kellett az egyedüllét, a csend. Sokan nem értették, de voltak, akik végig velem voltak az úton, míg mások most sem értenek meg. Nem értik, hogy megrekedtem és változtatni akartam. Sokat.

De a mai napig nem találom a helyem. Mindenhol otthon vagyok, de igazából sehol sem. A legpontosabban így tudom megfogalmazni.

Van egy képzeletbeli listám a megvalósításra váró álmaimról. Ideje ezekre koncentrálni és azzal foglalkozni, amivel igazán szeretnék. Elengedni a félelmeimet, amik csak további feszültségeket generálnak az egyébként is érzékeny lelkemben. Ha nem ezt teszem, akkor csak kapálódzok tovább, néha kidugom a fejem a vízből, de újra elmerülök és sosem érem el a partot. Én viszont nem szeretnék elveszni a mélyben.

Mit veszíthetek? A negatív gondolatokat. De annál többet nyerhetek: pozitív érzéseket, jobb életet, barátokat, stb.

Ha alkotnom kell, alkotok, ha írnom kell, hát írok, és ha utaznom kell, akkor majd utazok. Magamért teszem! Sosem féltem változtatni, és ha úgy éreztem, hogy szükségem volt rá, megtettem. Büszke vagyok a kitartásomra, mert eddig ez tartott valahogy egyben engem.

this photo is from: www.onformforever.com

Megtanultam,hogy minden embernek szüksége van arra, hogy időnként megújuljon, és új energiákkal töltődjön fel. A megszokás egy idő után unalmas. Befordulsz tőle. Nem adsz magadnak esélyt a jobbra, unalmas és egyhangú leszel. A szervezeted pedig már jelez neked: Hékás, ébresztő! Ez nem Te vagy! Térj már magadhoz! Most! Szorít a régi cipőd? Lépj ki belőle! Tedd le a terheket és békélj meg a múltaddal, önmagaddal! Kövesd a szívedet és értékeld át az életedet! A tiéd, egy van belőle!

Ha rosszul érzed magad a bőrödben, abban az állapotban, amiben jelenleg vagy, változtass! Vedd a kezedbe az irányítást és vetkőzd le a félelmeidet! Kezdd el!

this photo is from: www.business2ommunity.com

Tovább kell lépned ahhoz, hogy élhess! Sosincs késő elkezdeni, változtatni az élethez való hozzáállásunkon, munkahelyet váltani, kilépni egy kapcsolatból, életmódot, országot vagy akár még kontinenst is váltani. Rossz szokás és hanyagság, önmagunkkal szembeni tiszteletlenség és igénytelenség azt mondani, hogy: Oké! Igazad van, de most nem érek erre rá. Majd holnap, vagy holnapután! Van még időm!

Nem! Azonnal el kell kezdeni! Nem szabad tovább várni!

Minden ember értékes és hasznos. Többször mondom ezt a tanítványaimnak is. Ők sem hiszik el elsőre, de aztán mégis bebizonyosodik, hogy igazam van. És akkor nagy a boldogság.

Úgy gondolom, hogy az életben nincsenek véletlenek. Azt kapjuk, amit megérdemlünk, és amit bevonzunk, megteremtünk magunk számára. A kellemeset és a szomorút is mi magunk hozzuk létre. Hatalmas erő birtokában vagyunk, de azt gyakran rosszul használjuk. Több energiát fordítunk a félelmeinkre, mint a vágyott dolgokra. És észre sem vesszük, ahogyan ezt tesszük. Pedig mennyivel boldogabb lenne az életünk, ha legtöbbször a jóra programoznánk be az agyunkat!

Nehéz másképpen gondolkodni, elszakadni a megszokottól, de nem lehetetlen. Nekem sem volt könnyű! De nem adtam fel, csináltam!  Sokáig nagyon zavart, hogy mások mit gondolnak rólam. Néha még mostanában is. De erről le kell szokni! Nem könnyű, de meg kell tenni! Én a saját életemet szeretném élni, és nem másokét! Semmi dolgod azzal, amit mások gondolnak rólad! Ha változtatni akarsz, akkor csak magaddal foglalkozz és kezdd el most! A legtökéletesebb időpont mindig a : MOST!