Önvallomás Születésnapomra

Egy születésnap lehet vidám, boldog, szomorú és magányos, de akár megvalósulhatnak ezek az érzések együtt azon a bizonyos napon…

Újabb egy év telt el az életemből…amikor körülbelül egy éve elkezdtem megváltoztatni az életemet, nem gondoltam volna, hogy ennyire ÉLNi fogok az előttem álló egy évben. Minden gondolatom teremtő erővel hatott és annak következményei vagyok most, aki vagyok.

Szeretem ilyenkor végiggondolni az elmúlt egy esztendőt, amit bár magam mögött hagytam már,de mégis építő jelleggel része még az életemnek. A legnagyobb eredményem az, hogy sokkal nagyobb önbizalommal rendelkezem, mint korábban valaha. Ez önmagamon kívül nagyrészt köszönhető a barátaimnak és a családom egy részének. Érzelmekben nagyon gazdag évet zártam le és tudom, hogy a mögöttem álló események olyan új életútnak az alapjául szolgálnak, melyen el kell indulnom végre már. Egy éve a változásról írok, gondolkodok, s közben ott állok mindennek a középpontjában, ott ahol folyton zajlanak az események. Az embertelenségben próbálok ember maradni még.

Nagyon sok embert ismertem meg az utóbbi egy évben és sok tapasztalattal lettem gazdagabb. Minden és mindenki adott valami pluszt, s folyton elgondolkoztatott. Azt vettem észre, hogy olyan mértékű változások zajlanak az emberi kapcsolatokban, amilyet még soha eddig nem tapasztaltam. Nem könnyű megemészteni ezeket egy olyan mindenre érzékeny embernek, mint én. Annyi minden zajlik bennem, hogy mielőtt felemésztene, megállok és magamba nézek. és megkérdezem magamtól: Jó helyen vagyok? Talán nem. Tartok valamerre, mint mindig. Biztos, hogy letértem a vakvágányról? Vagy netán nem is ott jártam? - Talán minden úgy jó, ahogy van, hiszen minden a mi döntésünk. S minden döntésünknek oka van. Nézőpont kérdése hogy jónak vagy rossznak látják –e azt mások. Engem a szeretet vezérel minden tettemben. Nincs bennem bosszúvágy, csak szeretethiány és nagyfokú igazságérzet.

Sokan fordultak meg körülöttem és hatottak rám, s egymást tanítottuk. Rengeteget köszönhetek ezeknek az embereknek, akik megtanítottak ÉLNI. Ha valaki, aki igazán értékel és elfogad olyannak, aki vagyok, megbecsül, szeret és tisztel, akkor érzem magam igazán értékesnek. Viszont boldogságunk kulcsa nem másban rejlik, hanem önmagunkban.  Akkor lehetünk teljes mértékben boldogok, ha saját magunkkal is összhangban vagyunk, amikor önmagunkat is szeretjük annyira, hogy oda tudjuk mondani a tükörbe nap, mint nap: Szeretlek!

Néha álarc mögé rejtőzünk, mert félünk önmagunktól. Félünk megmutatni a világnak kik is vagyunk valójában. Temérdek csalódás, magány, és bizalmatlanság vezethet oda, hogy nem azt mutatjuk, amit érzünk. Túl sok a félelem még mindig, mely felemészt akkor, ha nincs, ki begyógyítsa a sebeinket. Ha nem adunk esélyt önmagunk számára, lehetőséget arra, hogy boldogok legyünk, akkor ne várjunk csodát. Ha megtaláltuk azt, amit mindig is kerestünk, ne eresszük el, hanem küzdjünk azért, hogy életünk része lehessen.

Volt egyszer egy öregember, aki vízhordással kereste a kenyerét. Volt két nagy cserépedénye, ezeket felakasztotta arra a botra, amit a nyakában egyensúlyozott, s így járt nap mint nap vízért a patakhoz. Az egyik korsó tökéletes volt. Az öreg mindennap telemerte vízzel, és úgy vitte benne a vizet a faluig, hogy egyetlen csepp sem csurrant ki belőle. Ám a másik edényen volt egy repedés. A pataktól a faluig tartó hosszú séta közben a megrepedt edényből folyamatosan csöpögött a víz, s mire hazaértek, az edény már csak félig volt vízzel. Így ment ez két teljes évig minden áldott nap. A sértetlen edény büszke volt teljesítményére, hisz soha egyetlen cseppet sem veszített el a patak vízéből. A szegény törött cserép viszont szégyellte tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni, mint szerencsésebb társa. Egyik nap meg is szólította az öregembert a pataknál. Azt mondta neki nagy bánatosan:
– Szégyellem magam a repedésért. Velem csak fele annyi vizet tudsz szállítani, mint a másik edénnyel.
Az öreg elmosolyodott, és így válaszolt a cserépnek:
– Észrevetted, milyen szép virágok pompáznak az ösvényen azon az oldalon, amelyiken te himbálózol? Ezek a virágok csakis a te oldaladon nyílnak, a másikon egyetlenegyet sem látsz. Ez azért van így, mert én régóta tudok a repedésedről, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Mindennap te locsoltad meg őket, amíg szép lassan hazasétáltunk. Én pedig két éve ezekkel a gyönyörű virágokkal díszítem a házamat. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.  ( kínai mese )

                         

Mindannyian törött korsók vagyunk, de értékesek és szeretetre méltók. 
Több vagyok annál, kit látni vélnek, ha rám néznek. De csak keveseknek adok bepillantást lelkem azon részeibe, ahol kincsre lelhet az, aki arra érdemes… 

Vakvágányon

Ha örökre elveszítünk valakit, az képes annyira felkavarni az érzelmeinket, hogy sokan nem ismernek ránk. Egyik napról a másikra hirtelen mindent másképpen látunk, felbolydul az addig megszokott rend és onnantól már semmi sem ugyanaz. Egy ilyen veszteség új irányt is adhat az életünknek, ráébreszthet minket arra, hogy tényleg milyen rövid az élet, s jobban tesszük, ha olyan élményekkel töltjük meg, amire szívesen emlékszünk majd vissza az utolsó napjainkban.  Ha olyan emberré tudunk válni, akit nehezen tudnak majd elfelejteni, mert érték volt, s tudott valami maradandót hátrahagyni magából, már nem élünk hiába.

Nekem ez a nyár ilyen, sok veszteség ért. Egy számomra nagyon fontos személy elvesztésével indult. Ő volt a nagymamám. Miközben e sorokat pötyögöm ide, könnybe lábadt szemekkel gondolok rá… Elment, de itt hagyott magából valamit, az édesanyámon kívül. Egy olyan kincset hagyott hátra, ami megfoghatatlan: a lelkét. Mindig fel tudott állni, s menni tovább, bármi is történt, makacsul. Én mindig reménykedek, ő viszont bátor is volt. Bár most fele annyira bátor lennék!  Biztos ott van ebből bennem is egy kis szelet, de az utóbbi időszakban nem találom. S azzal együtt magamat sem.

Az utóbbi két hónap rávilágított sok mindenre:

-           tudom ki van mellettem, s ki ellenem

-           megismertem a korlátaimat

-         - tudom mit akarok

-          -még jobban kiismertem az embereket

-          -tudom hol hibáztam

-           tudom mi a fontos és mit tartsak szem előtt  

Annyi minden történt a nyáron, ami felzaklatott és olyan útra vitt, ahol csak csalódások értek. Igaz vannak nagyon szép emlékek, amelyek már részemmé váltak és mély nyomokat hagytak bennem, akárcsak azok az emberek, akik képesek voltak ezeket belém ültetni, illetve előhozni belőlem olyat, amilyet már ezer éve senkinek nem sikerült. Megízlelhettem olyan csodákat, amelyeket mások soha. Hálás vagyok értük. Próbálok felülemelkedni a csalódásokon, és erőt venni magamon azért, hogy az előbb felsoroltakra tudjak végre teljes erőmből koncentrálni. Felsorolni is sok lenne most a problémákat, mert amikor egyszerre benne voltam kettőben-háromban, vagy netán négyben, akkor jött még hozzá egy-kettő. Volt, hogy nem éreztem éppen az előzőt, mert már egy újabbal foglalkoztam, de amint azt hittem megoldottam az újat, máris jött a korábbi, majd szépen minden egyszerre. Még most is tart… 

Viszont végre írok. Az első lépés…Illetve nem is. Az első talán az volt, hogy összedobtam egy rántottát, s próbáltam nyugodtan megenni. Kicsit foglalkoztam a lakással, s a barátaimmal, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Az igaz barátokkal. Mert azért vannak szerencsére. Pedig veszteség ért e téren is… A szeretet az, amit oly bizalommal osztogatok, s hát az utóbbi időben olyan helyekre is jutott belőle, ahol azt elfecsérelték másra… Csalódtam, nem keveset. De mielőtt végleg kiégnék, inkább teszek valamit végre önmagamért! Amikor sokadik napja azon voltam már, hogy felkelni sincs értelme és egész nap csak aludtam volna és soha többé fel nem ébredni, akkor eldöntöttem, hogy nem engedem meg magamnak, de másnak sem azt, hogy oda taszítson, ahová most tartok. És itt kell észhez térni! Lelépni a vakvágányról! Iszonyat kemény lesz…

Amikor úgy érzed, hogy az egész élet összeesküdött ellened és sehol sem találod önmagadat, akkor kicsit legyél egyedül ahhoz, hogy a belső békédet újra megtaláld. Ahhoz, hogy tovább tudj menni azon az úton, amelyen egykor elindultál, békében kell lenned önmagaddal. Nyugalom! Szeresd magad és támaszkodj azokra, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy, s igazán szeretnek. 

( kriszeri ) 

"A szálak ott húzódnak közöttünk. Közötted és köztem. Közte és közted. Nem látjuk, de vannak. Hol szorosabban, hol lazábban, de nem kérdés. Össze vagyunk kötve. "

( Oravecz Nóra - Összekötve )

Tedd azt, ami boldoggá tesz!

Bár ilyen egyszerű lenne, mondhatják most sokan… De talán mégis! Csakis rajtunk múlik a boldogságunk. Lehet, hogy több út is kínálkozik, de abból csak egy az, ami nekünk lett szánva. Mindannyian egyenlő esélyekkel indulunk el utunkon, de rajtunk múlik, hogy hová jutunk az évek alatt. Maradunk-e a megszokott mederben és hagyjuk magunkat sodródni  problémákat felhalmozva közben, vagy pedig kezükbe vesszük sorsunkat és nem akadályozzuk tovább boldogságunkat.

 A nyár tökéletes arra, hogy az álmainkat elkezdjük megvalósítani! Oka van azoknak a dolgoknak, amelyek oly sokszor vissza-visszatérnek az életünkbe. Talán mert már a miénk, már hozzánk tartoznak és most az a feladatunk, hogy észre kell vennünk a bennük rejlő szépséget, s azt, amiért nekünk szánták az égiek… Mindannyiunk életében vannak ilyen ajándékok. Lehetnek ezek emberek vagy érzések… Vegyük észre őket!

Azért buzdítok változásra embereket, mert azt látom rajtuk, hogy sokan megrekedtek abban a sehová nem vezető állóvízben, amely fojtogatja őket és elszívja minden energiájukat. Sokaknak fel sem tűnik, hogy nem a saját életüket élik, míg mások csak keseregnek a barátaiknak és nem tesznek semmit, hogy jobban érezzék magukat. A szerencsések viszont önmagukat képesek gyógyítani azáltal, hogy felismerik azt, hogy ők többet érdemelnek attól, mint ami abban a pillanatban adott számukra, s van bátorságuk és kitartásuk változtatni, kockáztatni és elindulni egy úton. Azon az úton, ami még ismeretlen és talán félelmekkel teli, de kellemes meglepetéseket is tartogathat számukra. Tisztelem és becsülöm az ilyen erős embereket, s elégedett vagyok, hogy kezdek közéjük tartozni már! Bízok benne, hogy egyre többen állnak be mögém ebbe a sorba!