Bizalmatlanság és Remény ( Tanmese ) by Christine O.Hoping

Bizalmatlanság és Remény ( Tanmese )

A Remény és a Bizalmatlanság régóta ismerték már egymást. Nagy szerelem volt az övék, elválaszthatatlanok voltak, s olyan kötelék kapcsolta őket össze, amely csak kettőjük számára volt látható. Amikor a Remény egyre többet adott, a Bizalmatlanság abból mindig elvett, de a Reménynek annál több maradt.

Történt egy ködös őszi reggelen, hogy a Remény már nem bírta tovább és megszólalt:

-         - Miért van az, hogy te mindig csak elveszel, de olyan keveset adsz?

-          -Én már sokat adtam valaha…de az emberek eljátszották a bizalmamat, ezért Bizalomból váltam Bizalmatlansággá.-válaszolta a Bizalmatlanság.

-          -Én úgy látom, hogy még nincs minden veszve. Talán Te magad vagy ennek a problémádnak az okozója. És akkor a megoldás is Benned van. – mondta a Remény.

-         - Ezt hogy érted? –kérdezte a Bizalmatlanság.

-         - Nagyon egyszerűen. Bezártad a szíved azért, mert kudarcok, csalódások értek valaha. Nem bízol azóta senkiben és semmiben, és a múltbeli sérelmeket kivetíted másokra, azokra is, akik hozzád jók és törődnek veled…- mondta bizakodva a Remény.

-          -De…de hiszen én annyit szenvedtem már.. – mondta komor tekintettel a Bizalmatlanság.

A Remény ekkor közbevágott: -Hát ez az! Pont ez a baj! Szenvedésnek fogtad fel és még máig abban élsz, hogy mindenben, mindenhol és mindenkiben azt látod, akit, és amit valójában nem akarsz. Önmagadat vetíted ki rájuk. Elhatalmasodott benned az, ami már kitölti a mindennapjaidat, amiről a nevedet is kaptad: Bizalmatlanság.

-          -Talán igazad van. Mondd tovább!- várta kíváncsian a Bizalmatlanság.

-          Hát, tudod gondolatainknak teremtő erejük van. Ha azt akarod látni mindenkiben, hogy csalfák, hazugok és csak kihasználnak, akkor azt is fogod látni. Addig, amíg nem békélsz meg a múltaddal, nem élhetsz igazán a jelenben és nem tervezhetsz jövőt. Mert a múlt kísértetei mindig ott lesznek benned, s így senkiben nem fogsz megbízni azért, mert nem is akarsz.

-          -Tudom, hogy igazad van, de…- makacskodott a Bizalmatlanság.

-          -Nincs DE! Nincs! Ne kifogásokat keress! Tedd végre azt, amit már régen meg kellett volna tenned! Rakj rendet magadban! S ne miattam, hanem önmagadért! Tudod féltelek. - mondta csillogó szemekkel a Remény.

A Bizalmatlanság ekkor közelebb hajolt hozzá és azt mondta halkan: - Köszönöm. Te olyan jó vagy. Meg sem érdemlem, hogy így bánj velem. Én már annyi rosszat tettem veled és másokkal. .. Féltesz? Akkor szeretsz?- kérdezte nagy szemekkel a Bizalmatlanság.

-          -Igen. Miért ne szeretnélek? –válaszolta a Remény. Láthatod, még mindig itt vagyok. Táplállak hittel, önmagammal. Bízok Benned még akkor is, ha tudom mit tettél. ..

-          -Na de miért?-vágott közbe a Bizalmatlanság.

-          -Tudod miért? Azért, mert látom benned azt, akit sokan nem. Látom azt az érzékeny valódat, ami másoknak szemmel láthatatlan. Legbelül jó vagy te, s szeretnél bízni, nagyon, de annyi bosszúval és keserűséggel a szívedben ez nem fog menni.

Tudod, engem miért hívnak Reménynek? Azért, mert sosem adom fel! Mindig várok, és ezzel életben tartom a bizalmamat mások felé. Bizakodok, és a jót igyekszem meglátni az emberekben.  – mondta a Remény és kicsordult a könnye.

-         - Értem… Igen, mindenkiben van valami jó. Akkor hát, ha szeretettel fordulok másokhoz és bizalommal, akkor ők is így fordulnak majd hozzám? – kérdezte bizakodva a Bizalmatlanság.

-         - Látod, van benned még jó érzés. Jól tudod, mit kellene tenned. Tudod valójában mindketten ugyanarra vágyunk: a Szeretetre. Ahhoz viszont, hogy szeretetet kapjunk, nekünk is adnunk kell. Ehhez pedig bíznunk kell egymásban. De legfőképpen önmagunkat kell szeretnünk. Mert aki nem szereti önmagát, az önmagában sem bízik, így hogyan szerethetne másokat? – mosolygott a Remény.

-         - Te olyan jó vagy hozzám. – mondta a Bizalmatlanság és egy könnycsepp futott végig az arcán.

Velem vagy akkor is, amikor más már régen elhagyott volna. Mindig itt vagy és életben tartod azt a maradék kis parázst is, ami még talán jó bennem. Te vagy a megmentőm, mert pozitív irányt mutatsz. Látom, hogy neked sem könnyű, mert az, hogy mindig reménykedsz, nem jelenti azt, hogy mindig minden rendben van. Mert ha minden szép és jó lenne, akkor Boldogság lenne a neved. – mondta a Bizalmatlanság.

Ekkor a Remény sírni kezdett…

-          -Miért sírsz?- csodálkozott a Bizalmatlanság.

-         - Azért, mert megérintett a lelked… - mondta zokogva a Remény.

-         - Most te lettél szomorú…s elkeseredett a Bizalmatlanság.

-          -Nem, ezek nem a szomorúság könnyei. Ezek a megkönnyebbüléstől csordulnak ki.- súgta halkan a Remény.

-          -Itt voltál velem mindig. Nem adtad fel. Fogtad a kezem.  Tanítottál. S nem vettem észre… Rossz vagyok.- mondta bűntudatosan a Bizalmatlanság.

-          -Nem vagy rossz. Csak túlzottan hatalmába kerítettek azok az emlékek, amelyek bár részeid már, de te hagytad is, hogy azok irányítsanak. – válaszolta nagyot sóhajtva a Remény.

-          -Tudom, igazad van. Tisztellek és Szeretlek. Te vagy az, aki akkor is megláttad bennem a jót, amikor mindenki más menekült. – szólt a Bizalmatlanság.

-         - Tudod, azért vagyunk a világon, hogy szeretetet adjunk, miközben valahol otthonra leljünk benne. Talán én azért vagyok, hogy tápláljam az emberekben a hitet, az akaratot és fejlődésre sarkalljam őket. De tudod Te is értékes vagy, még így bizalmatlanul is. Mert megmutatod azt, amilyennek nem szabad lenni. És ott van benned mélyen a szikra, csak kell valaki aki ezt lángra gyújtja.- mondta ezt várakozva a Remény.

-          -Te vagy az, aki képes erre! Mi történik velem?- kérdezte csodálkozva a Bizalmatlanság.

Hirtelen színes lett a világ. Ez egy csoda! Istenem! – bámult maga köré a Bizalmatlanság.

-          -Ez a lelked csodája! Ez belőled fakad. Ez idáig mind benned volt! Ez is te vagy. Lemondtál volna erről a kincsről?- mosolygott a Remény.

-          -Köszönöm, hogy utat mutattál! Velem tartasz? – kérdezte a Bizalom. ( mert már megszűnt Bizalmatlanság lenni )

-          -Utat mutathatok, s kísérhetlek egy ideig, de lelkünk csatáját önmagunknak kell megvívnunk mindig. Nekünk kell megtalálnunk ott mindennek és mindenkinek a helyét úgy, hogy élhetőbbé tegyük azt az életet, melyet mi magunk választottunk. Hit és szeretet töltse ki a mindennapjainkat!- mondta a Remény. A Bizalom kézen fogta és együtt elindultak a közös ismeretlenbe.

Kövesd az álmaidat és minden nap tegyél értük!

Vannak napok, amikor boldognak tűnök, pedig belül zavart és szomorú vagyok. Az utóbbi időben egyre több ilyen nap van. Van, hogy elveszettnek látnak, de belül már építem az új önmagam. Van az a nap, mely csalóka lehet egy kívülálló szemével, mert hiába a pillanatnyi öröm akkor, hiszen az olyankor csak egy álarc, mely mögé megbújva sír a lelkem. Mostanában nem minden az, aminek látszik rajtam...Amit kifelé mutatok egy olyan átmeneti állapotnak a része, amely mögött a háttérben komoly lelki fejlődés zajlik. A legtöbb ember élete során többször átél hasonlót valamilyen történésnek és/vagy egy/vagy több személynek/személyeknek köszönhetően. A rengeteg csalódást úgy felfogni, mint egy, a célunkhoz vezető új állomást, talán a legjobb és legszerencsésebb dolog. A legjobb hozzáállás, amit megtehetünk magunkért ilyen helyzetben. Hiszen okkal kerülünk egymás életébe. Sokszor miközben tanítjuk a másikat, akkor mi is tanulunk. Én a legtöbbet közben magamról tanultam, mert az, ahogy én tanítottam, s amit, az hamar belém ivódott, s rám pozitívabb hatással volt, mit arra, akinek szántam. Sokszor egy kapcsolat csak erről szól és nem többről. Legyen az bármilyen jellegű, látszódjon az bárminek. Néha csak tanítás és tanulás az életről és önmagunkról.

Élek. Figyelem a körülöttem és velem élő embereket. Figyelem a kapcsolatokat és tanulok belőlük. Figyelem önmagamat és változok. Hatással van rám minden, amit látok és tapasztalok. Ez a hónap számomra minden évben a változás hónapja. Ilyenkor van a születésnapom, ilyenkor a legszebb a természet ősszel és ilyenkor születnek a legjobb elhatározásaim. Egy újabb év zárult le az életemből, egy olyan év, mely rengeteget adott nekem lelkileg. Voltam nagyon fent és nagyon mélyen is, értek örömök és csalódások, megismertem új barátokat, s elvesztettem nagyszerű embereket… Mégis itt vagyok. Erősebben, mint valaha. Több korábban saját magam által felállított korlátot sikerült átlépnem és olyan új tapasztalatokkal lettem gazdagabb több téren is, melyek lenyomatai már belém ivódtak. Hálás vagyok. Hálás az Istennek. Hálás a barátaimnak és a szeretteimnek. És hálás önmagamnak. Máshogy viszonyulok már ahhoz, aki legbelül vagyok. Jobban, mélyebben, elfogadóbban. Persze van még min dolgozni és mindig van hová fejlődni, s kell is.

Sokszor feszegettem a határaimat és fogom is még. Bíztam, reméltem, s nem adtam fel. Még akkor sem, amikor a legnagyobb fájdalom hasogatta a szívemet és a lelkemet. És hogy miért is mondom ezt? Azért mert megpróbáltam mindennek a jó oldalát nézni! Persze tettem a korábban berögzült negatív kijelentéseket, de már nem azzal a feszült és gyomorgörcsöket okozó gondolatokkal a háttérben, mint évekig.És amikor számomra valami rossz következett be, azonnal igyekeztem megoldásokat keresni. Legtöbbször találtam is. Ugyanis a megoldás is bennünk van. Miközben a pozitívabb gondolkodást gyakoroltam nap, mint nap, megtaláltak olyan emberek, akik tükröt tartottak elém. Volt, aki pont ott tartott, ahol én. De több olyan volt, aki az én segítségemre szorult és ma már példaképének tekint. Vannak, akiknek még van mit tanulniuk, és volt olyan is, aki azt mutatta meg nekem, milyen ne legyek, milyen emberré nem szabad válnom. Mindegyiktől tanultam.

Tanár vagyok. Gyerekként volt három elképzelésem a jövőmet illetően: tanári pálya, orvos és divattervező. Nos, mai napig mindegyik érdekel, de már kisgyerekként is tanárosat játszottam a testvéremmel, akinek el kellett viselnie hétvégénként is azt, hogy tanítom a helyesírás szabályaira J Végül tényleg tanár lettem. De attól több vagyok. Nem csak egyszerű tanár és nem csak tanár. Miközben tanítok, én magam is tanulok. Talán az életről és az életben elfoglalt helyünkről, az egymás iránti tiszteletről és az embertársaink elfogadásáról többet kell tanítsak, mint  a történelemről. Bár a kettő nem zárja ki egymást. Mégis úgy érzem, hogy napjainkban kifejezetten nagy szükség van arra a tanításra, amely nem tankönyvekre épül, hanem magára az életre. Talán azért is gondolom így, mert olyan gyerekek közt mozgolódok nap, mint nap, akik nagyon igénylik ezt a fajta törődést. Anno nekem nem volt olyan tanárom, mint amilyen én vagyok nekik. Szeretnek, elfogadnak és törődnek velem. Sokat kapnak tőlem, de ők talán többet adnak. A szülők és jelen esetben a tanárok leképeződései a gyerekek. Ahogy mi felnőttek viselkedünk a környezetükben, azt ők megérzik, s átveszik. Hatással vagyunk egymásra. Meggondolandó tehát hogyan viselkedünk és milyen gondolatokat és érzéseket közvetítünk azok jelenlétében, akiktől azt várjuk, hogy példaképként nézzenek fel ránk.

A legtöbbet saját tapasztalatainkból tanulunk, s arra építve tudjuk átadni másoknak azt a fajta tudást, amely pozitív irányba képes változtatni egy másik ember életét. Nyilván nem egyetlen mondattól, vagy történettől fog megváltozni valaki élete, és nem is egy tökéletes naptól, hanem azoktól a pozitív gondolatoktól, amelyek majd folyamatosan részévé válnak. Utat mutathatok, de azt az utat nem nekem kell bejárnom. Egy ideig együtt tarthatok bárkivel, de mindenkinek a maga útját kell járnia. Társ mindig akad az úton, de onnan ösvények vezetnek több irányba, s talán vonzóbb egy ilyen ösvény egyikünknek. Így letérhet. Mert hiába egy a cél, de ahhoz a célhoz több úton is eljuthatunk. Mindenki máshogyan és másokkal. A gond akkor van, amikor olyan ösvényre térünk, ahol elveszítjük önmagunkat. Ha szerencsések vagyunk, ilyenkor megszólal egy hang bennünk, a lelkünk hangja. És mielőtt kiégnénk, megállunk és elgondolkozunk azon, amit akkor, ott, abban a pillanatban érzünk. Tudjuk, hogy ez nem az az érzés, amire vártunk. Ez nem én vagyok. Nem. Nagyon nem. Letértem az útról. De ha erre volt erőm, akkor arra is lesz, hogy visszatérjek oda, ahonnan elkanyarodtam másfelé. Mert az erő bennünk van. Korábbi döntéseink eredménye vagyunk mi magunk most. Tetszik? Nem? Akkor tudod, mit kell tenned! Haladj arra, amerre visz az utad! Amerre mindig is vágytál! Éld az életet jól! Jobban, mint eddig! Vedd észre azt, ami/aki mellett csak elmentél korábban! Kövesd az álmaidat és minden nap tegyél értük! Minden nap egy kicsivel többet! Minden nap adj hálát azért, amid van! Legfőképpen azért, hogy élsz!

Önvallomás Születésnapomra

Egy születésnap lehet vidám, boldog, szomorú és magányos, de akár megvalósulhatnak ezek az érzések együtt azon a bizonyos napon…

Újabb egy év telt el az életemből…amikor körülbelül egy éve elkezdtem megváltoztatni az életemet, nem gondoltam volna, hogy ennyire ÉLNi fogok az előttem álló egy évben. Minden gondolatom teremtő erővel hatott és annak következményei vagyok most, aki vagyok.

Szeretem ilyenkor végiggondolni az elmúlt egy esztendőt, amit bár magam mögött hagytam már,de mégis építő jelleggel része még az életemnek. A legnagyobb eredményem az, hogy sokkal nagyobb önbizalommal rendelkezem, mint korábban valaha. Ez önmagamon kívül nagyrészt köszönhető a barátaimnak és a családom egy részének. Érzelmekben nagyon gazdag évet zártam le és tudom, hogy a mögöttem álló események olyan új életútnak az alapjául szolgálnak, melyen el kell indulnom végre már. Egy éve a változásról írok, gondolkodok, s közben ott állok mindennek a középpontjában, ott ahol folyton zajlanak az események. Az embertelenségben próbálok ember maradni még.

Nagyon sok embert ismertem meg az utóbbi egy évben és sok tapasztalattal lettem gazdagabb. Minden és mindenki adott valami pluszt, s folyton elgondolkoztatott. Azt vettem észre, hogy olyan mértékű változások zajlanak az emberi kapcsolatokban, amilyet még soha eddig nem tapasztaltam. Nem könnyű megemészteni ezeket egy olyan mindenre érzékeny embernek, mint én. Annyi minden zajlik bennem, hogy mielőtt felemésztene, megállok és magamba nézek. és megkérdezem magamtól: Jó helyen vagyok? Talán nem. Tartok valamerre, mint mindig. Biztos, hogy letértem a vakvágányról? Vagy netán nem is ott jártam? - Talán minden úgy jó, ahogy van, hiszen minden a mi döntésünk. S minden döntésünknek oka van. Nézőpont kérdése hogy jónak vagy rossznak látják –e azt mások. Engem a szeretet vezérel minden tettemben. Nincs bennem bosszúvágy, csak szeretethiány és nagyfokú igazságérzet.

Sokan fordultak meg körülöttem és hatottak rám, s egymást tanítottuk. Rengeteget köszönhetek ezeknek az embereknek, akik megtanítottak ÉLNI. Ha valaki, aki igazán értékel és elfogad olyannak, aki vagyok, megbecsül, szeret és tisztel, akkor érzem magam igazán értékesnek. Viszont boldogságunk kulcsa nem másban rejlik, hanem önmagunkban.  Akkor lehetünk teljes mértékben boldogok, ha saját magunkkal is összhangban vagyunk, amikor önmagunkat is szeretjük annyira, hogy oda tudjuk mondani a tükörbe nap, mint nap: Szeretlek!

Néha álarc mögé rejtőzünk, mert félünk önmagunktól. Félünk megmutatni a világnak kik is vagyunk valójában. Temérdek csalódás, magány, és bizalmatlanság vezethet oda, hogy nem azt mutatjuk, amit érzünk. Túl sok a félelem még mindig, mely felemészt akkor, ha nincs, ki begyógyítsa a sebeinket. Ha nem adunk esélyt önmagunk számára, lehetőséget arra, hogy boldogok legyünk, akkor ne várjunk csodát. Ha megtaláltuk azt, amit mindig is kerestünk, ne eresszük el, hanem küzdjünk azért, hogy életünk része lehessen.

Volt egyszer egy öregember, aki vízhordással kereste a kenyerét. Volt két nagy cserépedénye, ezeket felakasztotta arra a botra, amit a nyakában egyensúlyozott, s így járt nap mint nap vízért a patakhoz. Az egyik korsó tökéletes volt. Az öreg mindennap telemerte vízzel, és úgy vitte benne a vizet a faluig, hogy egyetlen csepp sem csurrant ki belőle. Ám a másik edényen volt egy repedés. A pataktól a faluig tartó hosszú séta közben a megrepedt edényből folyamatosan csöpögött a víz, s mire hazaértek, az edény már csak félig volt vízzel. Így ment ez két teljes évig minden áldott nap. A sértetlen edény büszke volt teljesítményére, hisz soha egyetlen cseppet sem veszített el a patak vízéből. A szegény törött cserép viszont szégyellte tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni, mint szerencsésebb társa. Egyik nap meg is szólította az öregembert a pataknál. Azt mondta neki nagy bánatosan:
– Szégyellem magam a repedésért. Velem csak fele annyi vizet tudsz szállítani, mint a másik edénnyel.
Az öreg elmosolyodott, és így válaszolt a cserépnek:
– Észrevetted, milyen szép virágok pompáznak az ösvényen azon az oldalon, amelyiken te himbálózol? Ezek a virágok csakis a te oldaladon nyílnak, a másikon egyetlenegyet sem látsz. Ez azért van így, mert én régóta tudok a repedésedről, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Mindennap te locsoltad meg őket, amíg szép lassan hazasétáltunk. Én pedig két éve ezekkel a gyönyörű virágokkal díszítem a házamat. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.  ( kínai mese )

                         

Mindannyian törött korsók vagyunk, de értékesek és szeretetre méltók. 
Több vagyok annál, kit látni vélnek, ha rám néznek. De csak keveseknek adok bepillantást lelkem azon részeibe, ahol kincsre lelhet az, aki arra érdemes…