Nagyon Boldog Karácsonyt!

Van a csoda... Karácsony csodája. Amire várunk. És ami teljesedik. De ez a csoda nem a színes szalagokkal átkötött dobozokban rejlik. Nem a feldíszített zöld fenyő alatt találod. Ezt a csodát másutt kell keresni, másutt lehet megtalálni. Ez a csoda a kedves szavakban, őszinte, szívből jövő kívánságokban, szerető érzésben érkezik. És kell ennél nagyobb ajándék? A következő háromszázhatvanöt napban ezek kísérnek, ezek adnak erőt. Nem a csomagokban lapuló tárgyak, hanem csakis ezek. Csak ezek... Ez a karácsony csodája.

( Csitáry- Hock Tamás )

Minden Kedves Olvasómnak kívánok Nagyon Boldog Karácsonyt! 

Christine 

Bizalmatlanság és Remény ( Tanmese ) by Christine O.Hoping

Bizalmatlanság és Remény ( Tanmese )

A Remény és a Bizalmatlanság régóta ismerték már egymást. Nagy szerelem volt az övék, elválaszthatatlanok voltak, s olyan kötelék kapcsolta őket össze, amely csak kettőjük számára volt látható. Amikor a Remény egyre többet adott, a Bizalmatlanság abból mindig elvett, de a Reménynek annál több maradt.

Történt egy ködös őszi reggelen, hogy a Remény már nem bírta tovább és megszólalt:

-         - Miért van az, hogy te mindig csak elveszel, de olyan keveset adsz?

-          -Én már sokat adtam valaha…de az emberek eljátszották a bizalmamat, ezért Bizalomból váltam Bizalmatlansággá.-válaszolta a Bizalmatlanság.

-          -Én úgy látom, hogy még nincs minden veszve. Talán Te magad vagy ennek a problémádnak az okozója. És akkor a megoldás is Benned van. – mondta a Remény.

-         - Ezt hogy érted? –kérdezte a Bizalmatlanság.

-         - Nagyon egyszerűen. Bezártad a szíved azért, mert kudarcok, csalódások értek valaha. Nem bízol azóta senkiben és semmiben, és a múltbeli sérelmeket kivetíted másokra, azokra is, akik hozzád jók és törődnek veled…- mondta bizakodva a Remény.

-          -De…de hiszen én annyit szenvedtem már.. – mondta komor tekintettel a Bizalmatlanság.

A Remény ekkor közbevágott: -Hát ez az! Pont ez a baj! Szenvedésnek fogtad fel és még máig abban élsz, hogy mindenben, mindenhol és mindenkiben azt látod, akit, és amit valójában nem akarsz. Önmagadat vetíted ki rájuk. Elhatalmasodott benned az, ami már kitölti a mindennapjaidat, amiről a nevedet is kaptad: Bizalmatlanság.

-          -Talán igazad van. Mondd tovább!- várta kíváncsian a Bizalmatlanság.

-          Hát, tudod gondolatainknak teremtő erejük van. Ha azt akarod látni mindenkiben, hogy csalfák, hazugok és csak kihasználnak, akkor azt is fogod látni. Addig, amíg nem békélsz meg a múltaddal, nem élhetsz igazán a jelenben és nem tervezhetsz jövőt. Mert a múlt kísértetei mindig ott lesznek benned, s így senkiben nem fogsz megbízni azért, mert nem is akarsz.

-          -Tudom, hogy igazad van, de…- makacskodott a Bizalmatlanság.

-          -Nincs DE! Nincs! Ne kifogásokat keress! Tedd végre azt, amit már régen meg kellett volna tenned! Rakj rendet magadban! S ne miattam, hanem önmagadért! Tudod féltelek. - mondta csillogó szemekkel a Remény.

A Bizalmatlanság ekkor közelebb hajolt hozzá és azt mondta halkan: - Köszönöm. Te olyan jó vagy. Meg sem érdemlem, hogy így bánj velem. Én már annyi rosszat tettem veled és másokkal. .. Féltesz? Akkor szeretsz?- kérdezte nagy szemekkel a Bizalmatlanság.

-          -Igen. Miért ne szeretnélek? –válaszolta a Remény. Láthatod, még mindig itt vagyok. Táplállak hittel, önmagammal. Bízok Benned még akkor is, ha tudom mit tettél. ..

-          -Na de miért?-vágott közbe a Bizalmatlanság.

-          -Tudod miért? Azért, mert látom benned azt, akit sokan nem. Látom azt az érzékeny valódat, ami másoknak szemmel láthatatlan. Legbelül jó vagy te, s szeretnél bízni, nagyon, de annyi bosszúval és keserűséggel a szívedben ez nem fog menni.

Tudod, engem miért hívnak Reménynek? Azért, mert sosem adom fel! Mindig várok, és ezzel életben tartom a bizalmamat mások felé. Bizakodok, és a jót igyekszem meglátni az emberekben.  – mondta a Remény és kicsordult a könnye.

-         - Értem… Igen, mindenkiben van valami jó. Akkor hát, ha szeretettel fordulok másokhoz és bizalommal, akkor ők is így fordulnak majd hozzám? – kérdezte bizakodva a Bizalmatlanság.

-         - Látod, van benned még jó érzés. Jól tudod, mit kellene tenned. Tudod valójában mindketten ugyanarra vágyunk: a Szeretetre. Ahhoz viszont, hogy szeretetet kapjunk, nekünk is adnunk kell. Ehhez pedig bíznunk kell egymásban. De legfőképpen önmagunkat kell szeretnünk. Mert aki nem szereti önmagát, az önmagában sem bízik, így hogyan szerethetne másokat? – mosolygott a Remény.

-         - Te olyan jó vagy hozzám. – mondta a Bizalmatlanság és egy könnycsepp futott végig az arcán.

Velem vagy akkor is, amikor más már régen elhagyott volna. Mindig itt vagy és életben tartod azt a maradék kis parázst is, ami még talán jó bennem. Te vagy a megmentőm, mert pozitív irányt mutatsz. Látom, hogy neked sem könnyű, mert az, hogy mindig reménykedsz, nem jelenti azt, hogy mindig minden rendben van. Mert ha minden szép és jó lenne, akkor Boldogság lenne a neved. – mondta a Bizalmatlanság.

Ekkor a Remény sírni kezdett…

-          -Miért sírsz?- csodálkozott a Bizalmatlanság.

-         - Azért, mert megérintett a lelked… - mondta zokogva a Remény.

-         - Most te lettél szomorú…s elkeseredett a Bizalmatlanság.

-          -Nem, ezek nem a szomorúság könnyei. Ezek a megkönnyebbüléstől csordulnak ki.- súgta halkan a Remény.

-          -Itt voltál velem mindig. Nem adtad fel. Fogtad a kezem.  Tanítottál. S nem vettem észre… Rossz vagyok.- mondta bűntudatosan a Bizalmatlanság.

-          -Nem vagy rossz. Csak túlzottan hatalmába kerítettek azok az emlékek, amelyek bár részeid már, de te hagytad is, hogy azok irányítsanak. – válaszolta nagyot sóhajtva a Remény.

-          -Tudom, igazad van. Tisztellek és Szeretlek. Te vagy az, aki akkor is megláttad bennem a jót, amikor mindenki más menekült. – szólt a Bizalmatlanság.

-         - Tudod, azért vagyunk a világon, hogy szeretetet adjunk, miközben valahol otthonra leljünk benne. Talán én azért vagyok, hogy tápláljam az emberekben a hitet, az akaratot és fejlődésre sarkalljam őket. De tudod Te is értékes vagy, még így bizalmatlanul is. Mert megmutatod azt, amilyennek nem szabad lenni. És ott van benned mélyen a szikra, csak kell valaki aki ezt lángra gyújtja.- mondta ezt várakozva a Remény.

-          -Te vagy az, aki képes erre! Mi történik velem?- kérdezte csodálkozva a Bizalmatlanság.

Hirtelen színes lett a világ. Ez egy csoda! Istenem! – bámult maga köré a Bizalmatlanság.

-          -Ez a lelked csodája! Ez belőled fakad. Ez idáig mind benned volt! Ez is te vagy. Lemondtál volna erről a kincsről?- mosolygott a Remény.

-          -Köszönöm, hogy utat mutattál! Velem tartasz? – kérdezte a Bizalom. ( mert már megszűnt Bizalmatlanság lenni )

-          -Utat mutathatok, s kísérhetlek egy ideig, de lelkünk csatáját önmagunknak kell megvívnunk mindig. Nekünk kell megtalálnunk ott mindennek és mindenkinek a helyét úgy, hogy élhetőbbé tegyük azt az életet, melyet mi magunk választottunk. Hit és szeretet töltse ki a mindennapjainkat!- mondta a Remény. A Bizalom kézen fogta és együtt elindultak a közös ismeretlenbe.

Kövesd az álmaidat és minden nap tegyél értük!

Vannak napok, amikor boldognak tűnök, pedig belül zavart és szomorú vagyok. Az utóbbi időben egyre több ilyen nap van. Van, hogy elveszettnek látnak, de belül már építem az új önmagam. Van az a nap, mely csalóka lehet egy kívülálló szemével, mert hiába a pillanatnyi öröm akkor, hiszen az olyankor csak egy álarc, mely mögé megbújva sír a lelkem. Mostanában nem minden az, aminek látszik rajtam...Amit kifelé mutatok egy olyan átmeneti állapotnak a része, amely mögött a háttérben komoly lelki fejlődés zajlik. A legtöbb ember élete során többször átél hasonlót valamilyen történésnek és/vagy egy/vagy több személynek/személyeknek köszönhetően. A rengeteg csalódást úgy felfogni, mint egy, a célunkhoz vezető új állomást, talán a legjobb és legszerencsésebb dolog. A legjobb hozzáállás, amit megtehetünk magunkért ilyen helyzetben. Hiszen okkal kerülünk egymás életébe. Sokszor miközben tanítjuk a másikat, akkor mi is tanulunk. Én a legtöbbet közben magamról tanultam, mert az, ahogy én tanítottam, s amit, az hamar belém ivódott, s rám pozitívabb hatással volt, mit arra, akinek szántam. Sokszor egy kapcsolat csak erről szól és nem többről. Legyen az bármilyen jellegű, látszódjon az bárminek. Néha csak tanítás és tanulás az életről és önmagunkról.

Élek. Figyelem a körülöttem és velem élő embereket. Figyelem a kapcsolatokat és tanulok belőlük. Figyelem önmagamat és változok. Hatással van rám minden, amit látok és tapasztalok. Ez a hónap számomra minden évben a változás hónapja. Ilyenkor van a születésnapom, ilyenkor a legszebb a természet ősszel és ilyenkor születnek a legjobb elhatározásaim. Egy újabb év zárult le az életemből, egy olyan év, mely rengeteget adott nekem lelkileg. Voltam nagyon fent és nagyon mélyen is, értek örömök és csalódások, megismertem új barátokat, s elvesztettem nagyszerű embereket… Mégis itt vagyok. Erősebben, mint valaha. Több korábban saját magam által felállított korlátot sikerült átlépnem és olyan új tapasztalatokkal lettem gazdagabb több téren is, melyek lenyomatai már belém ivódtak. Hálás vagyok. Hálás az Istennek. Hálás a barátaimnak és a szeretteimnek. És hálás önmagamnak. Máshogy viszonyulok már ahhoz, aki legbelül vagyok. Jobban, mélyebben, elfogadóbban. Persze van még min dolgozni és mindig van hová fejlődni, s kell is.

Sokszor feszegettem a határaimat és fogom is még. Bíztam, reméltem, s nem adtam fel. Még akkor sem, amikor a legnagyobb fájdalom hasogatta a szívemet és a lelkemet. És hogy miért is mondom ezt? Azért mert megpróbáltam mindennek a jó oldalát nézni! Persze tettem a korábban berögzült negatív kijelentéseket, de már nem azzal a feszült és gyomorgörcsöket okozó gondolatokkal a háttérben, mint évekig.És amikor számomra valami rossz következett be, azonnal igyekeztem megoldásokat keresni. Legtöbbször találtam is. Ugyanis a megoldás is bennünk van. Miközben a pozitívabb gondolkodást gyakoroltam nap, mint nap, megtaláltak olyan emberek, akik tükröt tartottak elém. Volt, aki pont ott tartott, ahol én. De több olyan volt, aki az én segítségemre szorult és ma már példaképének tekint. Vannak, akiknek még van mit tanulniuk, és volt olyan is, aki azt mutatta meg nekem, milyen ne legyek, milyen emberré nem szabad válnom. Mindegyiktől tanultam.

Tanár vagyok. Gyerekként volt három elképzelésem a jövőmet illetően: tanári pálya, orvos és divattervező. Nos, mai napig mindegyik érdekel, de már kisgyerekként is tanárosat játszottam a testvéremmel, akinek el kellett viselnie hétvégénként is azt, hogy tanítom a helyesírás szabályaira J Végül tényleg tanár lettem. De attól több vagyok. Nem csak egyszerű tanár és nem csak tanár. Miközben tanítok, én magam is tanulok. Talán az életről és az életben elfoglalt helyünkről, az egymás iránti tiszteletről és az embertársaink elfogadásáról többet kell tanítsak, mint  a történelemről. Bár a kettő nem zárja ki egymást. Mégis úgy érzem, hogy napjainkban kifejezetten nagy szükség van arra a tanításra, amely nem tankönyvekre épül, hanem magára az életre. Talán azért is gondolom így, mert olyan gyerekek közt mozgolódok nap, mint nap, akik nagyon igénylik ezt a fajta törődést. Anno nekem nem volt olyan tanárom, mint amilyen én vagyok nekik. Szeretnek, elfogadnak és törődnek velem. Sokat kapnak tőlem, de ők talán többet adnak. A szülők és jelen esetben a tanárok leképeződései a gyerekek. Ahogy mi felnőttek viselkedünk a környezetükben, azt ők megérzik, s átveszik. Hatással vagyunk egymásra. Meggondolandó tehát hogyan viselkedünk és milyen gondolatokat és érzéseket közvetítünk azok jelenlétében, akiktől azt várjuk, hogy példaképként nézzenek fel ránk.

A legtöbbet saját tapasztalatainkból tanulunk, s arra építve tudjuk átadni másoknak azt a fajta tudást, amely pozitív irányba képes változtatni egy másik ember életét. Nyilván nem egyetlen mondattól, vagy történettől fog megváltozni valaki élete, és nem is egy tökéletes naptól, hanem azoktól a pozitív gondolatoktól, amelyek majd folyamatosan részévé válnak. Utat mutathatok, de azt az utat nem nekem kell bejárnom. Egy ideig együtt tarthatok bárkivel, de mindenkinek a maga útját kell járnia. Társ mindig akad az úton, de onnan ösvények vezetnek több irányba, s talán vonzóbb egy ilyen ösvény egyikünknek. Így letérhet. Mert hiába egy a cél, de ahhoz a célhoz több úton is eljuthatunk. Mindenki máshogyan és másokkal. A gond akkor van, amikor olyan ösvényre térünk, ahol elveszítjük önmagunkat. Ha szerencsések vagyunk, ilyenkor megszólal egy hang bennünk, a lelkünk hangja. És mielőtt kiégnénk, megállunk és elgondolkozunk azon, amit akkor, ott, abban a pillanatban érzünk. Tudjuk, hogy ez nem az az érzés, amire vártunk. Ez nem én vagyok. Nem. Nagyon nem. Letértem az útról. De ha erre volt erőm, akkor arra is lesz, hogy visszatérjek oda, ahonnan elkanyarodtam másfelé. Mert az erő bennünk van. Korábbi döntéseink eredménye vagyunk mi magunk most. Tetszik? Nem? Akkor tudod, mit kell tenned! Haladj arra, amerre visz az utad! Amerre mindig is vágytál! Éld az életet jól! Jobban, mint eddig! Vedd észre azt, ami/aki mellett csak elmentél korábban! Kövesd az álmaidat és minden nap tegyél értük! Minden nap egy kicsivel többet! Minden nap adj hálát azért, amid van! Legfőképpen azért, hogy élsz!